Köpni, nyelni nem tudtam, de aztán a kiabálások miatt jobbnak láttam, ha megszólalok.
- Ez… ez egy rózsa. Egy fekete rózsa. Meg… valami papír. – letettem a ládát a földre és felmutattam a tartalmát.
 - Hogy micsoda? – tágultak ki a többiek szemei. Immár senki nem foglalkozott a földön holtan fekvő Nicole-lal.

Ez most rövid lett, csak, hogy drámaibb legyen a hatás. Egybe akartam rakni a következővel, de így úgy vélem, jobb :) Legalább elgondolkozhattok, szerintetek mi lesz a ládában?! Várom a kommenteket, véleményeket róla :D 

Amikor úgy érzed, hogy pár pillanat múlva meg fogsz halni, nem gondolsz az emberek hibáira, hazugságaikra. Csak arra gondolsz, hogy minél közelebb legyél ahhoz, akit szeretsz.

Vagy tíz percen keresztül csak álltunk egymással szemben és némán bámultunk a másikra. A többiek tekintete hol engem, hol Suzanne-t fürkészte.

Drága olvasóim :)

Elérkeztünk a történet mélypontjához. Lassan befejezem, még kb. 5-6 max 7. fejezetet szánok, lehet kevesebbet. Viszont a 21. fogalmam nincs, mikor fog jönni, mert kezdek kifogyni az ötletekből, nameg a hangulatom is rátesz egy lapáttal a dologra. Szóval a türelmeteket szeretném kérni.
Igyekszem még a hétvége fele megírni, de nem ígérem biztosra. Bocsi érte!

Azért olvassatok sokat, ajánlom figyelmetekbe a kilinkelt olvasmányokat :) 

puszi és legyetek rosszak!
 

Az agyam hihetetlenül gyorsan pörgött és csak annyit akartam, hogy Williamet biztonságban tudjam. Ha túléljük, túléli ezt a napot, akkor rendszeresen fogok templomba járni, ezt eltökéltem. De mielőtt ugrottam volna, hogy William segítségére siessek, hirtelen mintha áramütésért volna, a padlón landoltam. Ám ehhez semmi közük nem volt támadóinknak. A fejem bevertem és csak feküdtem ott, ájultan, mint egy zsák. Az érzéseim azonban nem tompultak, sőt, mintha rosszabbak lettek volna. A szívemben egy hihetetlenül erős szorítást éreztem, mintha lánccal rángatták volt, s ami kezdett felkúszni a torkomhoz és ott meg is telepedett egy hatalmas golyó formájában. Azt hittem megfulladok.