20. fejezet: Veszteség
2009.07.20. 20:47
Az agyam hihetetlenül gyorsan pörgött és csak annyit akartam, hogy Williamet biztonságban tudjam. Ha túléljük, túléli ezt a napot, akkor rendszeresen fogok templomba járni, ezt eltökéltem. De mielőtt ugrottam volna, hogy William segítségére siessek, hirtelen mintha áramütésért volna, a padlón landoltam. Ám ehhez semmi közük nem volt támadóinknak. A fejem bevertem és csak feküdtem ott, ájultan, mint egy zsák. Az érzéseim azonban nem tompultak, sőt, mintha rosszabbak lettek volna. A szívemben egy hihetetlenül erős szorítást éreztem, mintha lánccal rángatták volt, s ami kezdett felkúszni a torkomhoz és ott meg is telepedett egy hatalmas golyó formájában. Azt hittem megfulladok.
A következő kép már az volt, hogy az oxfordi szobámban fekszem és valaki a kezemet szorongatja. A szemeimet csak nagyon lassan tudtam kinyitni, mert bántotta a fény. Fogalmam nincs mióta feküdhettem itt, és azt se, hogy mi lett a vége a Windsorban történt dulakodásnak. Ám ahogy ezt végiggondoltam, rögtön jött az a bénító érzés, ami végighaladtam az egész testemen, s végül a szívem környékén maradt csak nyugton. Ekkor már tudtam; valami nagyon nagy baj van. Sosem szoktak ilyen mélyen hatni rám a megérzéseim. Legalábbis ezelőtt.
- William… - a hangom erőtlenül csengett. Mi történt?
- Itt vagyok. Ne félj.
- Mi történt? Hogy jutottunk haza? Nem sérültél meg? Mi történt a többiekkel?
- Ne aggódj, nekem semmi bajom. Beigazolódott a gyanúnk Hilaryvel kapcsolatban, tényleg elárult minket. Elment Allennel és a többiekkel.
- Jared hogy van? – nem válaszolt azonnal, s amikor felnéztem rá, könnycseppeket véltem felfedezni a szemében. – Mondjad már, hogy mi történt!
Valójában a nélkül is tudtam, hogy kimondta volna, de nem akartam elhinni. Nem… az nem lehet…
- Jared meghalt. – mondta elfúló hangon.
- Hogy mi? Nem… ez csak egy rossz álom, igaz? Nem halhatott meg. Hogy a fenébe… Mi a frász történt? – az arcomon könnyek folytak végig.
- Amikor Nicole előhúzta a kést, és rám rontott, Jared megindult felém és Nicole őt szúrta le helyettem. Megvédett. Megmentette az életemet, cserébe az övéért. Az én hibám. Én okoztam a halálát.
- Nem. Nem a te hibád! – felültem és megfogtam az arcát. – Ne okold magad a történtek miatt. Az egész dolog miatt Nicolenak kell megfizetnie. – és már láttam is magam előtt amint…
Még hogy William hibája. Baromság. Ha nem vagyok gyenge, és nem esek össze, akkor Jared még mindig élne. Én nem hiszem, de legalább a szerelmemért haltam volna meg. Ez… ilyen nincs. Biztos csak hazugság. Nem lehet igaz. Csak egy álom…
Persze sajnos nagyon jól tudtam, hogy ez már nem az a tündérmese, amibe belecsöppentem. Ez nem csak rólam és Williamről szól. Ez mindenkit érint. Ez a sorsunk. Megvédeni a ládát, ha kell akár az életünk árán is. De miért? – merül fel bennem újra és újra a kérdés, amire még mindig nem kaptam választ. És egy darabig szerintem nem is fogok. Elkeserítő.
- Hogyan jutottunk haza? Mondj el mindent. Tudni akarom… - ráztam meg a fejem. Nem bírtam visszatartani a sírást.
S ő elmesélt mindent az elejétől a végéig. Hogy bevetette a képességét és meglepő módon az a terem be sem volt kamerázva, sehol egy biztonsági őr, semmi. Ez bizonyára Allen műve volt. Aztán találtak egy hátsó kijáratot, és hívtak egy mentőt. Összehazudoztak mindent Jared sérüléséről, de nem kérdezősködtek különösebben. A mentőben és a kórházban is próbálták újraéleszteni, de olyan sok vért vesztett, hogy már nem tudták megmenteni.
Tehát ezért volt az ájulás. Ezért volt/van még mindig az a lüktető fájdalom a mellkasomban. Attól féltem, hogy William meghal. De kiderült, hogy nem ő, hanem egy barátom vesztette életét. Mindegyikükre úgy tekintettem, mint a barátomra. Sőt, ők voltak az egyetlen barátaim, amióta elköltöztünk Cambridgeből. Ők tartották bennem a lelket. És amikor Jareddel a parton beszélgettünk… akkor megváltozott köztünk valami. Amilyen nyíltan beszélt velem a múltjáról, a szüleiről, mindenről.
És most már azt is értettem, hogy Nicole miért nem engem támadott meg, hisz’ az kézenfekvőbb lett volna. Nálam volt a kulcs. De nem… Ő tudta, hisz belelátott az aurámba, biztos volt benne, hogy William halálával még nagyobb fájdalmat okozna, mint azzal, ha én halnék meg. Hiszen ha William meghalna, a szívem vele együtt távozna el. Ezt a gondolataimból nagyon könnyen ki tudta olvasni. Hiába volt ott a vívódás, akkor sem volt nehéz kitalálni.
- Miért kellett meghalnia? – suttogtam.
Ő nem mondott semmit csak átölelt. Ez is elég volt, bár megnyugtatni jelenleg nem tudott.
- Arthurt és Emilyt értesítettétek? És apu? Ő is ismerte, talán…
- Már mindenki tud róla, akinek kell. Hilary-ről is mindent elmondtunk nekik. A szülei nagyon csalódottak voltak. De nem ez a legmegfelelőbb szó rá.
- És hol lesz a temetés? Mikor? – egyáltalán milyen nap van? Ezt sem tudtam.
- Holnap délután, tehát pénteken. A szüleim, apukáddal együtt ma érkeznek, egy szállodában fognak megszállni.
- Értem. Akkor azt hiszem, össze kellene szednem magam.
Kikecmeregtem az ágyból, elővettem egy fekete pólót és nadrágot, s a fürdőbe vetettem magam. Nem bíztam benne, hogy a víz majd csökkenteni fogja a fájdalmat, vagy esetleg betömi a lelkemre telepedő lyukat. Azt sem hittem, hogy majd az idő megoldja. Ez hülyeség. Az idő nem old meg semmit. Csak illúzió. Lehet, hogy az ember agyában okoz némi rövidzárlatot, de a szívben fel-felbukkanó fájdalom ezerszeresen adja vissza azt. Ez olyan, mint egy homokóra; egyszer csak elfolyik persze, de úgyis mindig előröl kezdődik.. Ha Jared elvesztése ekkora súllyal nehezedik rám, akkor mi történt volna, ha William…? Még belegondolni is szörnyű.
Kimásztam a zuhany alól, felöltöztem és visszaindultam a szobánkba, de mivel a konyhából ismerős hangok szűrődtek fel, irányt váltottam.
- Winnie, drágám! – ölelt meg apu a konyhába érve.
- Szia. – hajtottam a vállára a fejem. Most valahogy jól esett az atyai gondoskodás…
Emily és Arthur is megölelgettek, aztán körbeültük a kis asztalt. Nem nagyon tudom miről folyt a beszélgetés. Elzárkóztam a külvilágtól és a hangok csak messziről jutottak el hozzám. Nem akartam a temetésről beszélni, se Jaredről, se Hilaryről. Az egyetlen dolog, amihez kedvem lett volna: cselekedni. Bosszút állni rajtuk mindenért. Anyu, Jared haláláért, és a kínért, amit ők okoztak, amit ők hoztak a nyakunkra.
Hamarosan itt van huszonnyolcadika, tehát William születésnapja. Bizonyára el fogjuk halasztani a bulit. Legalábbis remélem. Azért valami ajándékkal meg fogom lepni… Gondolom…
Talán az lenne a legjobb, ha szemtől szemben, Allen és én… Vegye el, ha tudja. Bár vele szemben én kerülnék ki vesztesen. De ha cserébe megígéri, hogy a többieket békén hagyja, akkor megéri a kockázatot. De én sem lehetek ilyen naiv.
Most vettem csak észre, hogy már nem beszélgetnek. Mindenki magába volt roskadva, talán Jonathan a legjobban. Megértem, a testvére elvesztése után senki nem lenne „dumcsizós” hangulatban.
***
S az egész nap így telt el, borzasztó lassan a semmittevéssel. Arthur és Jonathan elmentek pár órára elintézni a temetéssel kapcsolatos dolgokat, de egyébként mind együtt voltunk. Elérkezett az este, és mindegyünk félve ment el lefeküdni. Félve a holnaptól… De sajnos ez is nagyon hamar eljött, sőt maga a délután is a nyakunkon volt.
És ott álltunk a windsori temetőben, szakadó esőben. Természetesen rajtunk kívül nem volt ott más, Williamék nem akarták idecsődíteni az egész rokonságot. Mostanra már elfogytak a könnyeink; egyikünk arcán sem csordult le egy sem. Ez más esetben lehet, megbotránkoztató lett volna, de nem foglalkoztunk vele. Csak álltunk ott, hallgatva a pap szavait, amik olykor-olykor elcsendesedtek. Aput is megviselték az események, de persze ő nem tudta az igazságot. Nem lett volna ésszerű dolog most rázúdítani mindent. Majd ha vége, talán elmesélem neki… Lehet, akkor már úgy fogok visszatekinteni ezekre az időkre, mintha álmodtam volna őket… Vagy nem.
Hat órakor indultunk vissza Oxfordba, és beültünk egy kis étterembe megvacsorázni. Az idő nagyon gyorsan telt. Arthur, Emily, és apu reggel már repülnek is haza, hisz dolgozniuk kell. Na meg nekünk is, bár erről még a mai nap folyamán nem beszéltünk, de nagyon jól tudtuk, hogy nem szabad csüggednünk. Ez a titok nyitja, vagy mi.
- Akkor holnap mi az úti cél? – kérdeztem, mikor este összegyűltünk barátnőm szobájában.
- Cambridge, aztán még aznap megyünk át Leeds-be, vonattal. Cambridge-ben felkeresünk az egyetemen egy professzort, aki jó barátságban volt édesanyáddal. Talán ő tud nekünk segíteni.
- Reméljük a legjobbakat. Mikor kelünk?
- Nyolckor. Kilenckor indul a vonat innen, nem kell átmenni Londonba.
- Akkor jó. Jó éjt!
- Jó éjt, nektek is. – köszöntünk el egymástól, aztán nyugovóra tértünk.
Délelőtt tizenegyre már egy tágas irodában ültünk a cambridge-i egyetemen, Bradford professzor társaságában. Ősz hajú, szódásüveg-szemüvegű fickó volt, kedves mosollyal. Teával kínált minket.
- Szóval, miről szeretnének velem beszélni? – érdeklődte merő kíváncsisággal.
- Az édesanyámról lenne szó, Clairerről. Mint tudja, ő már nincs köztünk, viszont úgy tudjuk, hogy Ön jó barátja volt neki. – vettem át a szót.
- Igen, igen. Nagyon kedves személyiség volt, és kitűnő tanár. Az iskolánknak, és az emberiségnek is, úgy gondolom, súlyos csapás volt a halála. Magának pedig végképp, kisasszony. De még mindig nem értem… hogy jövök én a képbe? – vonta fel a szemöldökét.
- Látja ezt? – mutattam a nyakamban lógó kulcsra.
- Csak nem…? – bingó. Vagyis tud róla.
- De igen. És a segítségét szeretnénk kérni az üggyel kapcsolatban.
- Nézzék, én szívesen segítenénk, de sajnos az édesanyjával mi sem jutottunk sok mindenre.
- Értem, de… Az egyik társunk halálát okozták a Denevyek, ráadásul egy besúgó is volt köztünk, aki még mindig életben van. – remélem nem sokáig, de ezt nem mondtam ki hangosan. – Ha esetleg tud valamit, amiről úgy gondolja, hogy fontos lehet, kérem…
- Az biztos, hogy itt semmit nem fognak találni. – rázta meg a fejét. – Viszont én azt javaslom, hogy a Himalájába látogassanak el. Claude Godwin itt tanított az egyetemen, sok-sok évvel ezelőtt, ám nekem sikerült pár feljegyzésre találnom a levéltárban. Igaz, sajnos arról nem szól, hogy a láda hol is rejtőzik, de szinte minden oldalon említi a Ganden-kolostort.
- Akkor tényleg meg kell céloznunk Tibetet. – szólt William.
- Igen, szerintem az egy jó kiinduló pont lehet.
- És arról mit gondol, hogy, szóval a következő állomásunk Leeds lenne, aztán pedig Skócia. – kérdezte Vesta.
- Hát nem is tudom. – csóválta meg a fejét a professzor. – Szerintem időpocsékolás lenne. De én csak egy öregember vagyok, és azt mondom, amit Claude jegyzetei között találtam.
- Rendben. Köszönjük a segítségét! – mondtam, majd felálltunk és kezet ráztunk vele.
- Örülök, hogy segíthettem valamicskét, és remélem, végre Önök sikerrel járnak. Arra megkérhetném, hogy tudassa velem, ha megtalálták a ládát? Itt a telefonszámom. – azzal odanyújtott egy cetlit, amin a mobilszáma állt.
- Természetesen. Akkor viszont látásra! – köszöntünk el, s kiléptünk a helyiségből.
Bőröndjeinkkel együtt vágtunk neki Cambridge-nek, és annak a vonatállomásnak ahonnan érkeztünk. Vissza kellett mennünk Londonba, hisz ha repülni akarunk, nem tehetünk mást. Így hát az egy órás vonattal visszaértünk Londonba, onnan pedig a repülőtérre vitt minket a taxi.
- Szóval, akkor Ázsiába kell nekünk jegyet venni… - szólt Jonathan.
- Odamegyek érdeklődni. – mondta William és már indult is a recepció felé.
Kis idővel később már a jegyeinket szorongattuk. A gép délután négykor indul, átszállás nélkül, fapados járat. Az időnket a repülőtéren töltöttük. Beültünk egy étterembe, ahol megebédeltünk, majd lassacskán elérkezett a felszállási idő.
A repülőn elővettem egy térképet, szerencsére ez mindig volt nálam.
- Bhutan-tól észak-keletre van Ganden, ahova a professzor szerint mennünk kell. – mondtam. – Hol fogunk megszállni?
- Hát, majd csak találunk valami kis panziót, vagy akármit. – vont vállat Vesta.
- Remélem, tényleg ráakadunk valami nyilvánvaló dologra, mert tudjátok, kezd az agyamra menni ez az egész. – gondolom ezzel nem csak én voltam így.
- Vagyunk még így egypáran. – szólt William.
Ah, köszi, ez igazán megnyugtató, de tényleg. – húztam el a számat. A repülő út további része leginkább zenehallgatással telt, legalábbis számomra. Vesta elaludt Jonathan vállán. Én is ráhajtottam a fejemet Williamére, de kényelmetlen volt. Ő megint nagyon magába volt zuhanva. Megértem.
A zene előhozza az emberből az érzéseket és momentán a könnyeket is. Most már tényleg minden bajom volt. Anyu, Jared, ez a szerencsétlenkedés, és persze Nicole, na meg a többiek.
***
A gép hajnali három körül landolt a gandeni reptéren. Igazából fogalmunk sem volt róla, hogy mihez fogunk most kezdeni, hisz’ senkit és semmit nem ismertünk, és csak bízni tudtunk benne, hogy beszélnek itt angolul.
- Akkor most merre? – fordultunk a fiúk felé, mikor kiértünk az utcára.
- Nem tudom. Talán van erre éjjelnappali, ahol tudunk venni egy térképet, vagy megérdeklődjük valakitől. – felelt William.
- Aha, az éjszaka közepén? – mondtam.
- Igen, drágám. – ez a hanglejtés… Sosem szokott így beszélni velem. Nem baj. Elviselem. Tudok mást csinálni?
Elindultunk egyenesen a bőröndjeinkkel együtt, de sajnos senki nem lófrált még az utcákon. Mondjuk megértem, más esetben én is javában aludtam volna még. Már vagy jó egy órája gyalogoltunk, amikor megpillantottunk egy házat, elején egy bolttal, ahol világos volt.
William és Jonathan bementek érdeklődni. Jótevőnk elmondta, hogy úgy tíz méterre találunk egy panziót, és ha szerencsénk van nem zavarnak el minket. Hát, nem valami bíztató előjelek, de bízzunk a legjobbakban.
És valóban kis idő múlva megpillantottuk, ami talán szállást ad nekünk pár éjszakára. Öt percen át kopogtattunk, csengettünk, amikor végre ajtót nyitottak.
- Miben segíthetek? – kérdezte egy alacsony, idős néni, szerencsére angolul. Barna szemei voltak, s ez a szempár nekem nagyon ismerős volt. Sőt, a járása is…
Tényleg nagyon idős lehetett már, olyan nyolcvan évesnek tippeltem. De ahhoz képest jól tartotta magát.
- Elnézést a korai zavarásért, most érkeztünk Londonból és szállást szeretnénk. Ha esetleg lenne egy szabad szobájuk… - szólt Jonathan.
- Jöjjenek be. – biccentett a néni, és kitárta előttünk az ajtót.
A helyiség ahova beértünk, gondolom az előszoba lehetett. A villany égett, így a sok növényt és faliképet simán ki tudtam venni. Nem volt benne semmi fényűzés, még is takarékos.
- Szerencsére akad még két szabad szobánk. – szólalt meg, mikor bement a pult mögé és egy füzetet nézegetett. – Tessék a kulcsok. A fizetést majd a távozásuknál elintézzük. Milyen névre írhatom a helyiségeket?
- Köszönjük. William Godwin és Jonathan Culp. – a néni szeme e két név hallatán a füzetről a két férfi arcára meredt. Vestával egymásra néztünk.
- Maguk a megboldogult Mark és Claude Godwin rokonai? – kérdezte és a hangjából kiérződött az izgatottság.
- Igen. Ön hallott róluk? – érdeklődte William.
- Ami azt illeti, igen. A nevem Suzanne Marcott.
- Tessék? – hüledeztem. Akkor ezért volt ismerős. Az nem lehet. Ilyen nincs!
A néni rám meredt azokkal a nagy, barna szemeivel, s én rögtön tudtam, kivel állok szemben. De hát az nem lehet, hiszen ő már meghalt!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.07.21. 12:40:05
de egyébként mi volt az amikor elájult? azt hittem h visszaugrott az időben vagy elteleportált :P
jajj várom a következőt! ügyi vagy ! :D:D
Fairy Tale 2009.07.21. 12:49:46
hát...az a megérzése miatt volt. de az végülis úgy nem volt fontos azért nem tértem ki rá xD Am mikor jöttél haza? mehetnénk már balcsizni :D nah majd dumálunk :P és köszi :P már elkezdtem a következőt:P
Zoye(L) 2009.07.21. 15:47:22
Puszika!!:) :D
Kismógesz 2009.07.21. 16:12:09
és mondd hogy halad a másik könyved?:D
képzeld talán én is belekezdek egybe... de lehet hogy csak egy rövid kis storyt írok magamnak xD majd meglássuk :D
Fairy Tale 2009.07.21. 17:03:52
Oké oké Zsófi :D am a másiknak fent van a második fejezete. (egy kis ingyen reklám www.livelikeanocean.blog.hu) :D
Zoye(L) 2009.07.22. 17:53:34
Egyszerű mer nagyon jó írsz és amíg ilyeneket írsz nem kell nekem ekkora fantázia mer elég olvasnom:P
Pusziak!:) :D
Fairy Tale 2009.07.26. 11:01:46
puszi ;)
jacobfan 2009.09.24. 14:55:39
egyébként tényleg tök jo e atörténet is
ugyan olyan jo mint a halhatatlan ösztönök
Fairy Tale 2009.09.24. 20:42:56
hát archívum, és az augusztus hónapra katt. Ott van az utolsó két fejezet :)
(de a főoldalon egymást követik a fejezetek:)
Kommentek