23. fejezet: Becsapva
2009.08.13. 19:48
Köpni, nyelni nem tudtam, de aztán a kiabálások miatt jobbnak láttam, ha megszólalok.
- Ez… ez egy rózsa. Egy fekete rózsa. Meg… valami papír. – letettem a ládát a földre és felmutattam a tartalmát.
- Hogy micsoda? – tágultak ki a többiek szemei. Immár senki nem foglalkozott a földön holtan fekvő Nicole-lal.
- Ennyi. Semmi több. De… ahogy látom, ez egy levél. – hajtod szét a kis papírt. S valóban, igazad volt. Egy, egy oldalas levél. Ez minden.
- Ki írta? – kérdezte William.
- Nem tudom, várj. – gyorsan átfutottam a szöveget. – Valami Geraldine. – vonsz vállat.
- Az meg kicsoda? – kérdezte a kis francia.
- Szerinted tudom? – feleltem dühösen.
- Legalább most ne öljük egymást. – szólt Vesta. – Winnie, inkább olvasd.
„Csak remélni tudom, hogy azon nemes emberek kezébe jut ez a levél, akik megérdemlik. Mire ezt elolvassák, bizonyára már megjárták az önök elé kiszabott utat. Én, Geraldine Gray írom ezt a levelet, 1330-ban.
1333-ban ez a láda III. Edward királyunk tulajdonába kerül, általam. A neki címzett levelemben közlöm vele a visszavonhatatlant és megmásíthatatlant, miszerint gondoskodnia kell a láda megfelelő helyéről. Hogy miért pont neki? Ezekben az időkben Cromwell seregei mindent megtettek volna azért, hogy megdöntsék uralkodónk hatalmát, s vezérüknek teljes befolyása legyen Anglia felett. Félő volt, hogy sikerül elérni a céljukat s épp ezért egy ajándékot küldtem neki, amivel megtarthatja hatalmát. Az ajándék egy tör volt, s mivel természetfeletti erővel bírtam, nagyon sokat jelentett az uralkodónak, s később nagy hasznát is vette. Megalapítatta a Godwinok rendjét, s az ő védelmük alá helyezte a ládát, a kulcsot, benne a tőrrel, a rózsával és ezzel a levéllel. Tehát nem a 18., hanem a 14. században jött létre a rend.
Aztán III. Edward halála után Cromwellnek sikerült elfoglalnia a kastélyt, a láda eltűnt Windsorból, ám a kulcs az őrzőknél maradt. Persze a leszármazottak azt gondolták, hogy a ládáról ők sosem tudtak, ezért nem beszéltek róla soha. Mindig csak a kulcs őrzéséről esett szó. Ugyanis minden tagnak le kellett tennie az esküt, hogy soha, egyik utódjuknak sem beszélnek a láda hollétéről. Nem tudták megszegni a fogadalmat, ki tudja, mik történtek volna akkor…
De természetesen a Godwinok tisztában voltak vele, hogy Cromwell seregéből valaki megalapított egy másik csoportot, akiknek szintén fájt a foguk mindarra, amit ők óvtak.
De legyen ennyi elég bevezetőnek. Mint látjátok, a tör, amit mindenki foggal-körömmel őrzött, nincs a ládában. Edward királyunk halála után a rend közös megegyezés alapján elpusztította, hisz’ az az egy tárgy, olyan erők birtokában volt, hogy ha azt valakik rossz célra használják fel, az egész emberiség megsínylené.
S hogy miért nem oszlatták fel, s törölték el a hiedelmeket? Mert úgy gondolták, hogy ha nekik nem volt választásuk, akkor az ő gyermekeiknek s leszármazottaiknak is szükségük van arra, hogy megjárják a sorsukat. Így rajtuk kívül mindenki úgy tudta, hogy egy hatalmas erővel bíró tört kell megmenteni az emberiség gonosz tagjai elől.
Miután elolvassátok ezt a levelet hihetetlen csalódást fogtok érezni, biztos vagyok benne. De nem volt más választásuk. Nem tehettek mást. Ezekkel a szavakkal zárom soraimat, s remélem, egyszer képesek lesztek megbocsátani elődeiteknek, valamint a Mindenhatónak. „
Geraldine Gray
az 1330. év március hónapjának hetedik napján
- Ez nem lehet igaz! – ordított fel Allen egy vadállat üvöltéséhez méltóan.
- Pedig igaz. – ráztam a fejem.
Nem voltam képes szavakba önteni a bennem lejátszódó folyamatot. Boldog voltam; mert vége van. Viszont borzasztóan dühös voltam, mindenkire. Mindenkire, akinek valaha köze volt ehhez a baromsághoz. Mert az volt. Legalábbis ennek tartottam. Anyu… vajon mi történt volna, ha megszegi az esküt és megmondja az igazat?
A legjobban az fájt, hogy nem volt értelme a haláluknak. Nem volt értelme megvédeni. Hogy bocsássunk meg? Bocsássunk meg, annak ellenére, hogy a semmiért vesztettük el a szeretteinket? Nagy hűhó semmiért. Ez teljesen a jelen helyzetre illik.
- Akkor, mi lesz most? – kérdeztem miután kissé sikerült rendeznem az arcvonásaimat. Nem akartam sírni.
- Úgy gondolom, ideje lenne véget vetni az ellenségeskedésnek. Ezek után, az egésznek nem lenne semmi értelme. – fordult Jonathan Allenhez, s mi is követtük a példáját.
Allen s a csatlósai egy darabig kemény pillantásokkal méregettek bennünket, majd ellágyult az arcuk és egyenként nyújtották felénk a kezüket.
- Nicole nevében is sajnálom a bátyád halálát. – szólt Allen Jonathanhoz.
- Én pedig sajnálom Nicole halálát. – felelte ő, bár nekem kétségeim voltak efelől.
Tíz percbe telt, míg megbeszéltük a további teendőket. Tartani fogják velük a kapcsolatot. A rózsa Vestánál, a kulcs nálam, a láda a Denevyeknél, a levél pedig Williamnél kötött ki. Szép felosztás.
- Mihez fogunk kezdeni ezek után? – kérdezte William, mikor visszaértünk a hotelunkba.
- Elutazok. – feleltem egy hirtelen ötlettől vezérelve.
- Hogy mit csinálsz? – tágultak ki barátnőm szemei.
- Figyeljetek. Én…. nem bírom már itt tovább. Végre… végre vége van. Igaz, dühös vagyok és… csalódott, megbántott. Épp ezért, ki kell, hogy szellőztessem a fejem, szükségem van az egyedüllétre.
- Megértem. – válaszolt Jonathan.
- És kicsit sem akarod, hogy veled tartsunk? – kérdezte William.
Na igen, ettől féltem. Mélyreható pillantást vetettem barátnőm felé, s Jonathannal karöltve elhagyták a szobát.
- William. Én… teljesen összezavarodtam. Minden szempontból. Fogalmam nincs, hogy mit érzek irántad. Tudod… ezek az örökös együttlétek, a veszekedések, a meg nem beszélt dolgok… - ráztam meg a fejem.
- Oké, értem mire gondolsz. És igazad van. Talán… túl sok volt. Hiszen te fiatal vagy még, én vagyok az első barátod, nem várhatom el, hogy velem éld le a hátralévő életed.
A vártnál jobban fogadta. Nem gondoltam, hogy ilyen megértő lesz.
- Tehát te sem tudod, hogy mit érzel? – érdeklődtem kicsit félve a választól.
- De én tudom. Szeretlek, és valószínűleg szeretni is foglak. De épp ezért, azt akarom, hogy boldog legyél, s ha ez mellettem nem megy, akkor mással.
Megöleltem, s az elfojtott könnyeim utak törtek magunknak.
Másnap repülőre szálltunk, s meglátogattuk Arthurt és Emilyt. Mivel én ki akartam maradni a családi perpatvarból, hazafelé vettem az irányt. Kopogtam, s apu ajtót nyitott.
- Kicsim! – ölelt magához szorosan. – Hát te mit keresel itt? – kérdezte.
- Na szép, nem is örülsz nekem? – nevettem. – Hiányoztál.
- Jaj, te is hiányoztál nekem, nagyon. De gyere, ne az ajtóban álldogáljunk.
Leültem a kanapéra, apa pedig pizzával kínált.
- És a többiek hol vannak?
- Otthon. Tudod… elutazok.
- Megint? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen. De ezúttal egyedül. Párizsba, azt hiszem.
- Hogyhogy? Összevesztetek Williammel.
- Hát… nem vesztünk össze, tényleg. Csak, azt hiszem, túl hamar ugrottam fejest egy ilyen komoly kapcsolatba. De megbeszéltük a dolgot.
- Értem. Te tudod, nem szólok bele. És mikor akarsz indulni?
- Nem tudom még. Nem tudsz valamit Tomról? – érdeklődtem.
- De igen, épp tegnap találkoztam az édesanyjával. Nem rég jött haza. Úgy gondolod, hogy meglátogatod?
- Azt hiszem, igen. Mióta elmentem nem hallottam róla semmit.
- Jó ötlet, biztos örülni fog neked. – mosolygott apu.
Másnap délután három körül Tomék ajtaja előtt álltam.
- Jesszus Úr Isten, Winnie! – fogadott így. – Ezer éve nem láttalak!
- Te is hiányoztál. – vigyorogtam, s megöleltem.
- Mi történt veled az elmúlt… hát, sok hónapban? – ekkor már a szobájában ültünk, a szőnyegen.
- Hát, az érettségi jól sikerült, és felvették Torontóba egyetemre.
- Gratulálok!
- Köszi. Na és, téged?
- Engem is, az Oxfordba. – kacsintottam rá.
- Azta! Hát akkor, te sem fogsz unatkozni.
- Hát nem.
Pár percig csak fürkészte arcomat, aztán így szólt:
- Figyelj, öhm, tévedek, ha azt mondom, hogy te okkal kerestél meg engem?
Sóhajtottam. – Nem.
- Mi történt?
S én mesélni kezdtem. Semmit nem hagytam ki. Tom figyelmesen hallgatott, néhol benyögött egy „hű-t” vagy „óh-t”, de egyébként tökéletes hallgatóságnak bizonyult.
- Ez elképesztő… - mondta mikor a végére értem.
- Tudom. Örülök, hogy végre elmondhattam valakinek.
- Azt elhiszem. De miért pont nekem?
- Mert a barátom vagy, és bízom benned. – feleltem.
- Még akkor is, ha néha halálra idegesítettelek a sok hülye számítógépes játékkal, meg egyébbel? – kérdezte.
- Igen, még akkor is.
- Hát akkor jó. Ez kölcsönös. – mosolygott.
Mikor elköszöntünk egymástól, megígértettem vele, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, hisz’ van már Internet is a világon.
Epilógus
Három hónappal később.
Már három hónap eltelt, hogy fényderült a titokra, én pedig már két hete Párizsban tengetem napjaimat. Egyedül.
Mielőtt eljöttem volna, igaz késve, de megünnepeltük William huszonkettedik születésnapját. Egy nyakláncot kapott tőlem, hogy soha ne felejtsen el. A kapcsolatunk az utóbbi időben nem volt felhőtlen. Mindketten túl feszültek voltunk. Azt is mondhatnám, hogy ráuntunk a másikra. Szerintem ebben semmi megvetendő nincs. Tizennyolc éves vagyok, nem készültem még fel egy komoly kapcsolatra. Szüneteltetjük a dolgot. Vestával továbbra is tartom a kapcsolatot, mindig ő marad a legjobb barátnőm. Jonathan megkérte a kezét, s ő boldogan igent mondott.
Aztán eljöttem előtt meglátogattuk Jeromo-testvért, Gandenben, aki örömmel fogadott minket. De sajnos nem csak boldog pillanataink voltak; dédi ugyanis miután lefeküdt nem ébredt fel többet. Kimentünk hozzá a temetőbe, s vittük virágot a sírjára. Megrázott a halála.
A múlt hónapban apunál is jártam. Természetesen semmit nem meséltem neki a „küldetésünkről”, amit még nekem sem sikerült teljes mértékben feldolgoznom. Még mindig azt a mérhetetlen csalódást, megbántottságot és fájdalmat éreztem, amit aznap, mikor felfedtük a láda tartalmát. Jarednek, anyának és még ki tudja hány embernek a semmiért kellett meghalnia. Hisz’ mindenki azt gondolta, hogy valami eget rengetően nagy dolgot tartanak a védelmük alatt. Erre kiderül, hogy már nincs is semmi, amit meg kellene védeni, hiszen azt már ki tudja mennyi idővel ezelőtt elpusztították.
Miután elbúcsúztam tőlük, kivettem egy hotelszobát Párizs belvárosában, s naplót nyitottam, melyben feljegyeztem mindent, ami az elmúlt években történt velem. Most is épp egy kávézóban ülök, laptop előttem.
S ekkor pillantottam meg őt. Szőke haj, tornacipő, póló, rövidnadrág. Láttam már valahol, emlékszem rá. Hát persze! Egyik nap, amikor Londonban egyedül töltöttem egy kis időt. Akkor is épp egy kávézóban.
A srác felém fordult, biztos észrevette, hogy bámulom. Elmosolyodott s én zavaromban lesütöttem a szemem.
- Leülhetek? – kérdezte az asztalnál állva.
- Igen. – feleltem és végre elmosolyodtam.
- Alex vagyok. Alex Poer.
- Winnie Morten.
- Hát akkor, örülök, hogy megismertelek, mondta kedvesen.
Nagyon jól nézett ki. Most is. A mosolya elbűvölő volt, a szeme szintén, viszont valami rosszfiús beütést véltem felfedezni benne.
Aztán beszélgetünk kezdtünk. Jól éreztem magam vele, s nem ezek voltak az utolsó együtt töltött órák.
Körülbelül a hetedik randi után hívtam fel a hotelszobámba. Táncolni voltunk aznap este, és nem tagadom, kicsit több ital gurult le a torkomon, mint általában, de nem voltam részeg. Mindenre tökéletesen emlékszem. Mondjuk, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni.
- Bejössz? – kérdeztem tőle az ajtónak támaszkodva.
- Igen. – felelte s abból az egy pillantásából mindent ki tudtam olvasni.
Így kezdődött. Aztán… a több hónapja csendben megbújó hormonok meteorként száguldottak végig a testemben. Alex olyan szenvedélyesen és szinte már követelőzve csókolt meg, ahogy eddig még senki nem tette. Oké, nem is volt olyan sok férfival dolgom…
A ruhák szép lassan – de biztosan – kerültek le rólunk. A ujjai felfedezőútra indultak a testemen, amit én is viszonoztam neki...
Azt hiszem, aznap éjjel mindent meggondolatlanul csináltam. De ez volt benne a legjobb. Fiatal vagyok, ki tudja, mit hoz a jövő? Lehet, végül Alex mellett kötök ki, vagy ismét William karjaiban találom meg a boldogságot. Előttem az egyetem.
De most csak a mának élek. Azt teszem, amit a szívem diktál, hisz’ egyszer élünk. Minden elvesztegetett pillanat, ki nem mondott szó, meg nem tett dolog rányomja a bélyegét az előttünk álló, érintetlen ösvényre. Megéri játszani.
---VÉGE---
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Zoye(L) 2009.08.14. 12:50:20
Ez nagyon nagyon nagyon jó lett és ez a befejezés! Úr isten vége de kicsit baj mert nagyon jókat írtál.
Ui.: még írhatnék rengeteget csak nem tudom szavakba foglalni de nagyon jó lett.
Puszuka!!!!!!!!!! :) :D
Fairy Tale 2009.08.14. 12:58:55
puszi :)
Kriszta1987 2009.08.15. 00:28:43
De ettől függetlenül imádtam a történeted, nagyon jól írsz, és szívesen olvasnám a többi történetedet is!:-))
Fairy Tale 2009.08.15. 12:24:43
Örülök, hogy tetszett. A másik történetem kint van oldalt,Runaway címen :)
Kismógesz 2009.08.16. 17:58:48
pogcsi 2009.09.13. 20:59:25
Fairy Tale 2009.09.13. 21:21:13
örülök neki, hogy tetszett! :] És igen a másikat töröltem, mert terveim vannak vele :P kiadásra szánom, talált is kiadót, szóval, hogyha be lesz fejezve akkor értesítek mindenkit :D Majd itt, azt hiszem, ha érdeklődtök iránta :P
jacobfan 2009.09.26. 12:25:15
:D :D :D :D :D : D:D
Kommentek