22. fejezet: A végső utazás
2009.08.08. 13:22
Ez most rövid lett, csak, hogy drámaibb legyen a hatás. Egybe akartam rakni a következővel, de így úgy vélem, jobb :) Legalább elgondolkozhattok, szerintetek mi lesz a ládában?! Várom a kommenteket, véleményeket róla :D
.jpg){kind=spacer}
Amikor úgy érzed, hogy pár pillanat múlva meg fogsz halni, nem gondolsz az emberek hibáira, hazugságaikra. Csak arra gondolsz, hogy minél közelebb legyél ahhoz, akit szeretsz.
Aztán még pár döccenés és vége; tiszta levegő, felszabadulás, s valami puha.
- Hol vagyok? – kérdeztem, bár fogalmam nem volt róla, hogy van e velem valaki egyáltalán.
- A prágai kórházban. – hallottam meg William hangját, s, hogy megszorítja a kezem.
- Mi történt már megint? – sóhajtottam.
- Felébredt? – nyílott ki az ajtó. A hang Vestáé volt.
- Fel.
- Szóval mi történt? – nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy egy tiszta fehér kórteremben vagyok, kezembe pedig ínfúzió folyik. Szuper.
- A repülő belekerült egy légörvénybe. Aztán mikor sikeresen landoltunk, összetalálkoztunk Allenékkel. Legurultál a lépcsőn, beverted a fejedet. Azzal már nincs gond, viszont... egy hétig kómában voltál.
- Micsoda? És ti addig itt ültetek felettem, ahelyett, hogy elmentetek volna megszerezni végre? -– a szavak úgy robbantak ki belőlem, mint egy időzített bomba, s át sem gondoltam őket.
A tudat, hogy egy hetet feleslegesen elvesztegettek...hihetetlenül idegesített. Talán addigra már mások is kiderítették.
- Mindegy. Jól vagyok, most már nincs értelme itt maradnom. -–sóhajtottam, mikor megláttam, hogy milyen tekintettel néznek rám. _
- Szó sem lehet róla. Hétvégén is bent kell lenned. -–rázta meg a fejét William, én pedig egyre idegesebb lettem.
- Na, jó, idefigyeljetek. Rohadtul nincs annyi időnk, hogy ilyen semmiségekre pazaroljuk. Jól vagyok, minden rendben, élek is. Nem kell, hogy megmondjátok, mit csináljak. El akarok menni innen! -–a hangom egy oktávval feljebb csúszott, mire megjelent a nővér az ajtóban.
- Ó, felébredt a kis betegünk.
- Igen, és jól is vagyok. Most már kiengedhetnek. – mondtam dacosan, kicsit sem kedves hangnemben, mire ő csak felvonta a szemöldökét és megmérte a lázam.
- Valóban nincs láza, de még legalább két napot itt kellene maradnia.
- Kellene. De nem fogok. Azt írja a szabályzat, hogy a betegek saját felelősségre hazamehetnek. Akkor én most eltűnők innen.
- Rendben. Kiállítom a papírjait.
- De doktornő... – kezdte volna William, mire barátnőm megmentett.
- Hagyjad. – szólt.
Pár perccel később visszajött, és kiszedte belőlem a tűket. Nem volt egy kellemes érzés, de kibírtam. Aztán kivonultam a meglepően tiszta fürdőszobába, lezuhanyoztam és lecseréltem a kórházi göncöt egy normális ruhára. Majd a papírok aláírása után fogtuk magunkat és kivonultunk az épületből.
- Akkor most merre? – kérdeztem.
- A szállodába, ahol szobát foglaltunk. Aztán a reptérre. – mondta Jonathan.
- Oké.
Követtem őket a hotel felé, s közben megcsodáltam Csehország fővárosát. Szép hely volt, de most nem nagyon tudtam értékelni. Egyre izgatottabb voltam Lengyelország miatt.
- Én itt megvárlak titeket. – mondtam a szálloda ajtajában állva. Bólintottak és magamra hagytak, de ez is csak tíz percbe tellett.
Fogtunk egy taxit, s utunkat a reptér felé irányítottuk.
- William, megcélozod a pénztárt? – fordultam hozzá.
- Hát persze. Mindig én. – volt valami él a hangjában, tudtam, hogy haragszik. Engem pedig idegesített. Hjaj, nem lesz ennek jó vége.
- Szerintetek mikorra kapunk jegyet? – kérdezte Vesta.
- Remélem még mára.
- Te ezek után nem félsz a repüléstől?
- Nem emlékszem semmire. – vontam meg a vállam.
- Azt nem csodálom. Szép egy esés volt. – felelt Jonathan.
- Ha ti mondjátok. – válaszoltam, aztán Williamhez fordultam, aki épp most tért vissza.
- Fél tizenegykor indul a gép, tehát fél óra múlva. Úgyhogy igyekezzünk leadni a csomagokat.
*
Délután háromkor már Lengyelország utcáit szeltük végig. A cuccaink Mosznában csücsültek, ami az Opole vajdaság dél-nyugati részén fekszik. Mi pedig a mosznai kastély irányába tartottunk.
- Ez elképesztő… - mondtam, mikor megpillantottam a várat.
- Valóban az. – szóltak a többiek is.
A repülőúton szerzett ismereteim alapján annyit tudtam róla, hogy a 17. században épült. A középső része barokk stílusú, ami egy 1898-ban kitört tűzvész alkalmával lerombolódott, bár még ugyan ebben az évben rekonstruálták. A keleti szárny neogótikus stílusban épült 1900-ban, valamint 1912 és ’14 között a nyugati, neoreneszánszban. A kastély 1866-tól 1945-ig a porosz uralkodócsalád rezidenciája volt. 99 tornya van és 365 szobája. Hihetetlen, de igaz.
Senki nem volt itt rajtunk kívül, tehát tökéletes az időzítés. Sehol egy jegyszedő, vagy akár riasztó. A vár teljes némaságba burkolózott. Mintha el akarna rejteni valamit a betolakodók elől.
Igyekeztem minden erőmmel azon lenni, hogy szabályozni tudjam a megérzéseimet, abból a szempontból, hogy tudjuk, melyik toronyban kell keresnünk. Mivel ha nem muszáj, nem járjuk végig mind a kilencvenkilencet. Végigpillantottam a hatalmas falakon, s a tekintetem egy kis tornyon állapodott meg. Aztán a fejben lüktetés, szédülés, de állva maradtam. Tehát így kell ezt; koncentrálni, semmi egyéb. Legalább ezentúl nem kell megvárnom, amíg gondol egyet és rám tör.
- Oké, srácok. – szólaltam meg, miután kifújtam a levegőt. – Oda kell mennünk. – mutattam az előbb „átvizsgált” torony felé.
- Oh, szóval erre koncentráltál annyira. – nevetett Vesta.
- Igen. – kacsintottam rá.
- Na, akkor induljunk. – fogta meg a kezemet William.
A kórházban történtek óta elég hűvösen viselkedtünk egymással. Bár nem értem, miért volt ennyire kiakadva az miatt, hogy el akartam jönni onnan. Mondjuk magamat sem értettem – vagyis azt, hogy miért tudom ilyen könnyen kezelni a helyzetet. Mindig is a falra másztam az aggódástól és attól, ha pesztráltak. Ez most sem változott meg.
Felértünk a toronyba, aztán megálltunk a helyiség közepén. Meglepően nagy volt, vagy inkább terebélyes az egész.
- Akkor? - kérdezte Jonathan.
- Vessük bele magunkat. -–szólt William. Barátnőmmel bólintottunk, aztán megkörnyékeztük az eldugott helyeket.
- Mi van, ha itt sem találunk semmit? - kérdeztem tőlük negyed óra elteltével.
- Akkor... -–vont vállat Jonathan.
De ekkor... megakadt valamin a szemem. Egy fából készült ékszerdoboznak tűnő valami volt, amit belepett a por. A lépcső alatt hevert magányosan. Kisebb-nagyobb nehézségek árán bemásztam és végre megkaparintottam.
- Figyeljetek. Azt hiszem, megvan. -–mutattam a kezemben levő dologra.
- Tehát ez lenne az. -–jöttek oda hozzám mindannyian.
Aztán valami neszt hallottunk meg az ajtó elől, mire odakaptuk a fejünket. Az ajtóban ott álltak a Denevyek tagjai, de nagy meglepetésemre Hilary nem volt köztük.
- Adjátok azt oda nekünk, és egyikkőtöknek sem esik bántódása! – szólított fel minket az egyik pasi, az a kétajtós szekrény.
- Látom, Winnie, te még mindig életben vagy. – mosolygott Allen.
- Szívós a kiscsaj. – felelt Nicole.
- Igen drága, szívós vagyok. – mondtam fennhangon.
Nem igazán törődtem vele. Ha jobban belegondolok, most nem is érdekelt. Az sem érdekelt, ha itt ér véget az életem, hisz’ megtaláltuk, és nálam volt. Minden nálam volt, aminek kellett. Sőt, még egy bicska is.
Nicole le sem vette rólam a szemét, de ez kölcsönös volt; álltam a tekintetét. Nem voltam hajlandó meghátrálni a végső összecsapásnál. Egyszerűen nem tehettem.
Allen intett a kezével a „testőreinek”, akik megindultak felénk. Jonathan felemelte a kezét, és hirtelen az ablakokból egyre erősödő szél áradt felénk. Aztán már csak egy sűrű ködréteg választott el minket ellenségeink elől, akik rendíthetetlenül közeledtek.
- Rohanj Winnie! – kiabált William, s én elkezdtem futni a mellettem levő lépcső irányába. Ez egy kissé nehézkes volt, hisz csigalépcső, és már nagyon szédültem, de végül egy parkban találtam magam. A láda még mindig a kezemben. Fogalmam nem volt, hogy követnek-e, de nem voltam hajlandó elszalasztani ezt a vissza nem térő alkalmat.
Leakasztottam a nyakamból a láncot, s a kis kulcsot a zárba illesztettem.
- Dobd azt el! – ordította Nicole.
- Szeretnéd, mi? – meredtem rá dühös pillantással.
- Olyan kis naiv vagy. – kacagott. – Könnyen lehet befolyásolni téged, ugye tudod? – kérdezte, miközben körbe-körbe mászkáltunk, kerülve egymást.
- Ezt meg, hogy érted?
- Te tényleg elhitted, hogy drága Williamednek és nekem viszonyunk volt egymással? – a nevetésébe beleremegtek a fűszálak. – Te kis buta!
- Akkor meg mi a…?
- Belemásztam az álmaidba. Való igaz azonban, hogy féltékeny voltam, amikor tudomást szereztem róla, hogy együtt vagytok. – válaszolta meg az agyamban feltett kérdésemet.
- Hát, ez nem volt egy szerencsés dolog tőled. – szűrtem a fogaim közt.
Most vettem csak észre, hogy a többiek is körénk gyűltek és a párbeszédünket figyelik. Eddig.
Aztán a francia nekirontott Vestának, Jonathan pedig Nicole-t közelítette meg teljes elszántsággal.
- Nicole, vigyázz! – kiabált Allen, de ekkor már késő volt.
Jonathan kirántotta Nicole övéből a tört, és azzal vetett véget életének, amivel ő oltotta ki Jaredét.
- Elég! – kiabáltam olyan hangosan, hogy pár madár felröppent az ágakról.
Elfordítottam a zárban a kulcsot, s felnyitottam a doboz tetejét. Pár percig csak pislogni tudtam, amikor megpillantottam azt a két dolgot, amit láda rejtett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
flori 2009.08.08. 14:16:05
Zoye(L) 2009.08.09. 00:03:11
Nagyon jó lett!!! De mért kellet pont itt abbahagynod tudom drámai hatás kedvéért de akkor is (DÜHÖS SZEMEKKEL MONDOM) De rohadt jó lett és a vége izgi.
Puszika!!:) :D
Fairy Tale 2009.08.09. 12:34:27
pussz
Kismógesz 2009.08.16. 17:36:14
Kommentek