21. fejezet: A napló
2009.07.30. 16:05
Vagy tíz percen keresztül csak álltunk egymással szemben és némán bámultunk a másikra. A többiek tekintete hol engem, hol Suzanne-t fürkészte.
- Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Jonathan.
- Ő… ő itt… - hebegtem.
- A déd mamája. – szólt helyettem.
- A dédid? – tágultak ki Vesta szemei.
- Igen. De…de te… te meghaltál. – feleltem. Ez nem volt a legszebb megfogalmazás, de hát tényleg így volt!
- Ennyire ne örülj nekem! – nevetett. – Nem haltam meg. Édesanyád végig úgy tudta, mert így kellett lennie. Így volt a legjobb mindenkinek. – vonta meg a vállát.
- De te akkor már… - próbáltam egy kis fejszámolást végezni, hogy vajon pontosan hány éves is lehet.
- Kilencvenhárom éves vagyok. – bólintott.
- Ej ha, jól tartod magad.
Mindketten felnevettünk, és megöltük egymást. Olyan pici volt és olyan törékeny. Nagyon le volt fogyva, és innen közelről pláne kivehetőek voltak az arcán levő ráncai. Vesta, William és Jonathan is csak meredtek ránk, egy szó sem jött ki a torkukon.
- A Ganden kolostor miatt jöttetek, igaz? – kérdezte végül dédi.
- Igen, talán itt lesz valami. De te hogy kerülsz ide? – tudakoltam.
- Dédpapád és én ide költöztünk miután anyádnak átadtuk a kulcsot. Ő nem sokkal később meghalt, de még előtte megvettük ezt a kis panziót. Itt meg tudok élni addig, amíg szükséges. Meg különben is, nem érzem magam én még olyan öregnek. – mosolygott. Erről inkább saját magát akarta talán meggyőzni, mert a menéséből és a hajlott hátából látszott, hogy már benne van a korban, elég rendesen.
- Ő itt Vesta, William és Jonathan.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Arthur és Emily jól vannak? – mosolygott Suzanne.
- Ismeri a szüleinket? – kérdezte Vesta.
- Persze. A Culp családdal is nagyon jó barátok voltunk. Jonathan… neked van egy bátyád, nem? – ezt lehet nem kellett volna megemlítenie, de hát nem tudhatta, mi történt.
- Csak volt. Most volt a temetés. – a dédi szemei kitágultak és alig tudott megszólalni.
- Ne haragudj, nem tudtam róla. Mi történt? Csak nem…?
- Semmi baj. – próbált Jonathan mosolyt erőltetni arcára. – A Denevyek egyik tagja, Nicole, megtámadta Williamet – biccentett a fejével az említett felé – De Jared elé ugrott, és súlyos sérüléseket szenvedett. Nem tudták megmenteni. – Jonathan tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni, de én tudtam, hogy csakis a bosszú lebeg a szeme előtt. Megértem.
- Fogadjátok őszinte részvétem. – mondta ő, s a szemei szomorúan csillogtak.
Bólintottunk aztán átvettük a kulcsokat.
- Gondolom, fáradtak vagytok, késő is van, vagyis inkább korán. Pihenjétek ki magatokat, bizonyára sok dolgotok lesz még ma. És én is elég fáradt vagyok. – sóhajtott Suzanne.
- Rendben, akkor jóéjszakát! – köszöntük el tőle s felballagtunk a szobáinkba.
A reggeli találkozót tizenegyre beszéltük meg. Nem fogunk valami sokat aludni, de a cél érdekében tudni kell nélkülözni. A helyiség, amit kaptunk, pici volt, még is aranyos. Csak a legszükségesebb dolgok voltak benne; egy ágy, éjjeliszekrény, és egy kicsi zuhanyzó, természetesen ajtóval elválasztva.
- Hogy érzed magad? – kérdezte William, miután mindketten lezuhanyoztunk és befeküdtünk a puha ágyba. Ekkor már hajnali három volt.
- Jól, csak… meghökkentett a dolog. Nem gondoltam volna, hogy valaha ismét találkozni fogok vele, főleg azt nem, hogy itt. De örülök neki nagyon. – feleltem.
- Akkor jó. Aludjunk, mindjárt kelhetünk…- mondta ő bosszúsan.
- Oké. Jó éjt.
- Szeretlek. – mondta s ezekkel a szavakkal aludtunk el mindketten.
*
Nem is volt szükség a telefonomra, anélkül is felébredtem már kilenc órakor a lentről valamint a folyosóról beszűrődő zajokra. Visszaaludni már nem volt kedvem, ezért magamra kapkodtam pár ruhát és a földszintre mentem.
- Jó reggelt aranyom! – üdvözölt mosolyogva a dédi. A virágokat locsolta. – ilyen korán?
- Igen, nem tudtam aludni.
- Áh, értem. Ne haragudj, ha felébresztettünk. Gyere, elkísérlek a konyhába, és Margaret csinál neked valami reggel. – azzal már húzott is maga után a konyha felé. Az étkezőn át mentünk, ahol ott ült a többi ember. Kedvesen köszöntek, barátságosan mosolyogtak, de volt valami a tekintetükben, ami miatt még is furcsának tűntek…
- Margaret, bemutatom Winnie-t. Ő Claire lánya. – mosolygott és egy alacsony, rövid fekete hajú nénire esett a pillantása.
- Ó, örülök, hogy megismertelek lelkecském! – nyújtotta a kezét. – Mit ennél?
- Én is. Öhm, azt hiszem, csak egy kávét kérnék.
- Tessék rendesen enni, még a végén elfogysz nekem! Van itt mogyoróvaj, azt gondolom, szereted… - vonta meg a vállát.
- Rendben, akkor egy szelet mogyoróvajas kenyeret. De más tényleg nem kell, köszönöm.
Miközben a reggelimet fogyasztottam elbeszélgettem velük. Kérdeztek mindenféléről, de leginkább a kulcsról és az elmúlt pár év eseményeiről faggattak ki. Tizenegykor a többiek is megérkeztek.
- Szia hugi. – köszönt Vesta. – Milyen korán kelő lettél. – mondta ásítozva.
- Hát igen. Megedződtem. – William odahajolt, és megcsókolt, ami igazán jól esett. Mostanában eléggé elszoktunk az efféle, normális szerelmespár-féle gesztusoktól.
Ők is bemutatkoztak új ismerősünknek, és kaptak tőle egy-egy szelet mogyoróvajas kenyeret. Teli gyomorral és sok jókívánsággal léptünk ki a panzió ajtaján.
Az utcákon levő emberek mind minket figyeltek. Furcsa érzés kerített hatalmába; vajon tudják, hogy kik vagyunk és miért jöttünk? A tekintetükből és viselkedésükből ezt véltem kiolvasni. És a zsigereimben is ezt éreztem.
- Vesta… - súgtam oda neki. – Ezek az emberek… tudják, hogy miért vagyunk itt. – természetesen kijelentésnek szántam, nem kérdésnek.
- Úgy véled?
- Igen. Biztos vagyok benne. – mondtam, és a pillantásom egy középkorú férfira esett, aki minduntalan minket figyelt. Kezdett eluralkodni rajtam az üldözési mániám.
Az útbaigazítás- és a térkép szerint, amit Suzanne-tól kaptunk – egyenesen, majd balra, jobbra aztán megint balra fordulva juthatunk el a kolostorhoz. Ez egy bő egy órás séta lesz. Nem baj, senkinek nem árt egy kis reggeli torna. Legalább addig szemügyre vehettük ideiglenes „otthonunkat”. Bár nem volt mit nézni. Nem is tudom, minek kellene neveznem; városnak vagy falunak. Kicsi volt, viszont rengetek ember tartózkodott az utcákon. Sajnos ezeknek a nagy részét a hajléktalanok tették ki. Ám ahogy egyre beljebb és közelebb kerültünk a kolostorhoz, a visszataszító kép eltűnt és egy csodálatos látvány tárult a szemünk elé.
Az épület egy hatalmas dombon helyezkedett el, körülötte több, kisebb-nagyobb építménnyel- házak lehettek. Amikor felértünk a domb tetejére, hegyek sokasága vonta el a figyelmünket a többi dologról. Egy szóval tudnám jellemezni; nyugalom. Maga a megtestesült nyugalom.
A kolostor ajtajához léptünk, és igaz félelemmel, de megfogtuk a kopogtatót. Már kívülről is minden tiszta pompa volt, hát akkor belül mi lehet. Nem voltunk biztosak benne, hogy itt találjuk azt, akire most szükségünk lehet, de reméljük a legjobbakat.
- Miben segíthetek? – nyitott ajtót egy barna köpenybe csavart, kopasz emberke. Az arca szigorú volt, de azért valahol mélyen kíváncsiság is bujkált a tekintetében.
- Jó napot! Elnézést, hogy zavarjuk, mi csak a kolostor… vezetőjével szeretnénk beszélni. – szólt Jonathan. – A nevem Jonathan Culp, ő itt Vesta és William Godwin, valamint Winnie Morten.
- Fáradjanak utánam. – mondta és a szemei még mindig tágra voltak nyílva a meglepetéstől. – Már vártuk önöket.
Ez mindegyikőnket meglepte. Egy hatalmas termen mentünk át, és természetesen nem lepődtem meg a pompától. Ez néhol már kezdett átcsapni cicomába, de nem az én ízlésem szerint volt berendezve. És bizonyára ennek is a Buddha kultúrához van köze – a feltételezésemet a sok szobor erősítette meg.
A szerzetes egy szobába tessékelt minket. Az ajtóval szemben egy lépcső volt, aminek a tetején egy nagy fotelban a kolostor fő-fő szerzetesét (az apátot?) pillantottuk meg. Csak remélni tudtam, hogy ő lesz a megfelelő személy, aki segítségünkre lehet.
A szerzetes odalépett mellé és valamit súgott neki, amitől - alig láthatóan-, de megrándult az arca. Bizonyára nagy tekintély volt, uralkodnia kellett a hirtelen feltörő érzésein.
Aztán nagyon lassan felállt a székéből, és intett a kezével, hogy kövessük. A szerzetes magunkra hagyott minket.
Egy hosszú asztallal és sok székkel ellátott szobába vezetett minket. Megvártuk, amíg leül, majd mi is helyet foglaltunk. Fogalmunk sem volt mi lenne a helyes megszólítás.
- Uram– kezdte William. – Elnézést, hogy megzavarjuk a dolgaiban, de egy nagyon fontos dologról szeretnénk beszélni önnel. – éreztem, hogy William minden udvariasságát beveti. Hiába, a kényszer nagyúr.
- Szólítsanak Jeromo-testvérnek. – felelte ő, majd így folytatta. – Már nagyon rég óta várjuk magukat, nem gondoltuk, hogy ilyen sok időbe fog telni, amíg ránk találnak. De bizonyára jó okuk volt rá.
- Igen. Tudja, sok helyen voltunk már. A Denevyekkel is természetesen összetűzésbe kerültünk. Elvesztettük az egyik társunkat is. – hajtotta le a fejét Vesta.
- Sajnálattal hallom. De végre eljöttek, magukkal hozták őt is! – itt rám nézett, olyan pillantással, amitől bárki haptákba vágta volna magát. De én nem tettem. – Winnie Morten. Fogadja őszinte részvétem édesanyja halálát illetően. De most már jó helyen van.
- Ön ismerte az anyut? – kérdeztem tőle.
Erre ő nem mondott semmit, csak sejtelmesen elmosolyodott. Bizonyára úgy gondolta, felvágósnak tartanánk, ha azt mondaná, „én mindenkit ismerek. Vagy „én mindenről tudomást szerzek”. De tudtam, hogy inkább az utóbbit felelte volna.
- Várjanak itt, mutatok valamit. – azzal felállt és magunkra hagyott bennünket.
Némán meredtünk egymásra és megvontuk a vállunkat. Kis idővel később Jeromo-testvér visszatért, s egy könyvet – vagy inkább füzetet? – tartott a kezében.
- Ez itt – tette le az imént említett tárgyat az asztalra. – Claude Godwin naplója.
- Ez… hú! – esett le az állam.
- Rengeteg dolog van benne, amiről mindenképpen tudniuk kell. Eddig a legszentebb helyen őriztük, megvédve az esetleges támadásokkal szemben. A rejtekhelynek nagy hasznát is vettük egy alkalommal.
- A Denevyek tudták? – kérdezte Jonathan.
- Azt nem merem kijelenti, hogy tudták, de azt sem, hogy nem. Egy alkalommal, körülbelül másfél hónappal ezelőtt betörtek a kolostorba. Nem értettük hogyan lehetséges ez, hiszen minden tökéletes őrizet alá van helyezve. Még időben rajta kaptuk őket, és igyekeztük békés módon elintézni velük a dolgot. De a szép szó náluk semmit sem ért. Nem találtak semmit, és elmentek. Vagyis… eltűntek, mondjuk így.
- Szerencsére. – sóhajtott William.
- Éppen ezért, úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy azoké legyen ez a becses ereklye, akiket a legjobban illet. Remélem, nem bánják, hogy elolvastam. Tudják, még bennem is él pár emberi rossz tulajdonság, például a kíváncsiság.
- Egyáltalán nem bánjuk. És nagyon hálásak vagyunk önnek és a kolostornak azért, amiért ilyen nagy védelem alatt tartották. De ha megenged egy kérdést… hogy maradt fent ennyi év után? – így Jonathan.
- Claude Godwin a kolostorban tartózkodott rengetek évvel ezelőtt. Azzal gondolom tisztában vannak, hogy itt akadt rá a kulcsra, amit keresett. Viszont azt nem sokan tudják, hogy elkezdett naplót írni, amit magával vitt, amikor elköltözött Cambridge-be. Ám a végrendeletében az szerepelt, hogy Tibetben temessék el és a naplóját bízzák a Ganden kolostorra. A történetet természetesen mindenki ismerte. Voltak, akik csak legendának tartottak, voltak, akik hittek benne. Így hát a naplót megőriztük. Tudják, Claude nagyon sok mindent tett a kolostorért abban az időben. Ez volt a legkevesebb, amivel hálánkat ki tudtuk fejezni, még akkor is, ha erről ő már nem győződhetett meg kellőképpen. Végrendeletében azt is közzétette, hogy négy fiatal örökölje e kincset… - itt megállt s mi alig bírtunk megszólalni.
Tehát Ő tudta. Tudta, hogy el fogunk jönni érte, hogy akkor már csak négyen leszünk. Látnok lehetett? Ez teljességgel lehetetlen! Bár, ha visszatekintek az elmúlt hónapokra, vajon akad olyan dolog, ami ne történhetne meg? A válasz: nem.
- Tudta. – szóltam.
- Igen. Tudta, hogy négyen fognak eljönni érte, és azt is, hogy nálatok jó kezekben lesz.
- Hihetetlen. – sóhajtottuk egyszerre.
- De igaz. –s átnyújtotta nekünk a füzetet.
Jeromo-testvér a kolostor ajtajához kísért bennünket.
- Köszönjük. – hajoltunk meg előtte, ő pedig csak mosolygott.
- Járjanak szerencsével, de nagyon vigyázzanak magukra és egymásra! – szólt, meghajolt és eltűnt előlünk.
Délután három óra volt, amire visszaértünk a panzióba. Az étkezőasztalnál ültünk, és szerencsére rajtunk, a dédin és Margareten kívül más nem tartózkodott a helyiségben. Elmeséltünk nekik mindent, ők pedig megbabonázva hallgatták végig. Viszont mi a naplót még mindig nem nyitottuk ki.
- Ideje lenne, ha belenéznétek. – mondta el körülbelül ötödszörre Suzanne.
Természetesen kíváncsiak voltunk rá, és égtünk a vágytól, hogy végre megtudjuk, hol van elrejtve, de még is. Volt valami a levegőben, ami miatt nem olvastuk el. De talán tényleg igaza van, és itt az ideje.
- William, nyisd ki. – mondta Vesta.
Szerelmem felnyitotta a füzetet és lapozgatni kezdett benne. Egyszer csak ennyit mondott.
- Lengyelország.
- Hogy micsoda? – fordultunk felé.
- Lengyelország. Oda kell mennünk. Ott van a láda.
Vegyes érzések kavarogtak bennem. Ahogy ezt kimondta, éreztem, hogy hányingerem lesz és fájni kezd a fejem. Valószínűleg teljesen elfehéredtem, mert a többiek aggódó pillantásokat vetettek felém.
- Jól vagy, kicsim? – érdeklődte William.
- Azt… azt hiszem, nem. – fújtam ki a levegőt. Margaret egy pohár vizet nyújtott felém. – Köszönöm.
- Le kellene dőlnöd. – javasolta a dédi.
- Nem, mindjárt jó lesz. Nem érünk rá dőlögetni. – ráztam meg a fejem.
- William, el kellene mennünk a reptérre, jegyet venni. – javasolta Jonathan.
- Magadra hagyhatlak? – fordult hozzám Kedvesem.
- Igen. Menjetek. – mondtam, s megpróbáltam felállni, de a térdeim elgyengültek, és ha William nem kap el, hanyatt vágódom a padlón.
- Tényleg jobb lesz, ha lepihensz. Gyere, felkísérlek. – s barátnőm már karon is ragadott, és felvonultunk a lépcsőn.
Ledőltem az ágyra, Vesta pedig mellém feküdt.
- Szerinted mi volt ez?
- Nem tudom. Gondolom a megérzéseim kezdtek ismét önálló életet. - húztam el a számat. – Hányingerem lett és a fejem… De ezt már megszokhattuk.
- Vagy fejlődsz. – vonta meg a vállát.
- Egyszer már elmondtátok ezt. Azóta sem éreztem meg semmit, ami az egész… emberiségre kihatott volna. Csak velünk kapcsolatos dolgokat.
- Lehet, hogy ami velünk kapcsolatos, az majd az egész emberiség sorsát befolyásolni fogja.
A szemeim lecsukódtak, és annyit éreztem még, hogy Vesta betakargat.
*
Másnap William hétkor ébresztett. Lezuhanyoztam, felöltöztem és a bőröndökkel együtt levonultunk az előtérbe.
- Jaj, dédi… - szóltam, s könnyek potyogtak az arcomon. Most kaptam vissza az egyik családtagomat, aki tud is a titokról, és tessék. Megint el kell hagynunk egymást. – Ha vége van, visszajövök érted, és eljössz velünk Angliába. - ígértem meg neki s szorosan megöleltem. Ám ahogy ezt kimondtam, ismét hányingerem támadt, de sikerült lepleznem. Istenem kérlek ne…
- Vigyázz magadra nagyon, angyalom. És ti is, gyerekek! – puszilta meg barátaimat, és elbúcsúztunk egymástól.
A gép tízkor indult, mi pedig kilenckor már a reptéren voltunk. Leadtuk a csomagjainkat és felszálltunk a vasmadárra, ami elrepít minket a célunk végéhez. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy ilyen akadálymentesen megy majd minden. Én kis naiv.
Akkor nem gondoltam bele, hogy nem csak mi vagyunk az egyedüliek, akiknek szükségük van a ládára. Pedig kellett volna. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez már rég nem egy tündérmese. S mi lassan, de biztosan elérkezünk az út végéhez…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.07.31. 18:45:01
Kommentek