12. fejezet: A herceg és a hercegnő
2009.06.05. 21:57
- Mennyi az idő? – kérdeztem tőle álmatagon.
- Kilenc óra. Ahogy megbeszéltük. De mivel nem voltál ébren, gondoltam megleplek. Pedig hívtalak.
- Le volt némítva a telefonom.
- Hm, értem. Na de most ki az ágyból! Rengeteg dolgunk van.
- Addig nem kelek fel, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt! Mi ez a nagy titkolózás?
- Oké. Lesz ma este egy bál.
- Ennyi? Ezt nem lehetett elmondani?
- Igen, mert attól tartottunk, hogy nem akarsz majd eljönni, mert, tudod, elég sokan lesznek. Sok új ember, akiket még nem ismersz.
- A rendnek is köze van hozzá?
- Nem mondhatnám.
Bólintottam, és felkeltem. Sejtettem, hogy van még valami amit Vesta titkol előlem, de annyiban hagytam a dolgot. Úgy sem osztotta volna meg velem.
- Éhes vagyok. – fordultam vissza a fürdő ajtajából. – Megengedi, asszonyom?
- Ne gúnyolódj! Egyébként igen, kisasszony, megengedem. – rám vigyorgott.
- Te kérsz valamit?
- Esetleg egy pohár kólát.
Lementünk a konyhába, töltöttem neki inni, én pedig bekanalaztam egy tál müzlit. Öt perc múlva már ismét a szobámban voltunk.
- Akkor én most lezuhanyozom.
- Jól van, addig lefoglalom magam! – ezzel elkezdett kipakolni a táskájából. Te jó ég, mennyi minden volt nála! Gyorsan bemenekültem.
Nem kezdtem el azon gondolkozni, hogy mi lehet az, amit ennyire nem akar elmondani nekem, úgy is felesleges lett volna. Ezért hát beálltam a zuhany alá, és amennyire csak tudtam tisztára sikáltam magam. Ez körülbelül negyed órát vett igénybe. Nem mintha olyan piszkos lettem volna, de jól esett a forró víz.
Megtörölköztem, és felvettem egy pólót és egy melegítő nadrágot. Gondolom, Vesta egész nap rajtam fog ügyködni, nem hinném, hogy ki kell mozdulnom a házból.
- Áh, végeztél? Akkor jó! Vissza is mehetünk a fürdőbe!
- De minek? Ennyire büdös vagyok?
- Jaj dehogyis! – nevetett – Megmosom a hajad.
Sóhajtottam. Hihetetlen, mennyire tud lelkesedni az efféle dolgokért. Visszafelé kezdett taszigálni.
- Egyébként, mit szándékozol csinálni a hajammal? – tettem fel a legfontosabb kérdést, miközben a fejem a csapban volt.
- Szeretnék bele hullámokat, remélem nem bánod. – nézett rám nagy boci szemekkel.
- Nem, ez jó ötlet!
- Akkor jó!
Elkezdte mosni a hajamat, és nekem eszembe jutott, hogy apuval nem találkoztam.
- Találkoztál ma apuval?
- Igen, ő engedett be. Azt mondta, hogy majd csak délután jön. Azt hiszem azt említette, hogy pár munkatársával mennek valahova.
- Ó, értem.
- Milyen a kapcsolatod az apukáddal?
Hm, ez egy igazán jó kérdés volt.
- Hát, nem tudom. Jól megvagyunk. Igazából, nem sokat beszélgetünk. Szóval, ha esetleg le is ültünk régebben együtt enni vagy valami, akkor sem találtuk meg a közös hangot. Az apa-lánya kapcsolat megvan. De mielőtt anyu meghalt, másmilyen volt. Amióta ő nincs köztünk, kicsit talán bezárkózott. De nem veszekszünk, és szeretem. – fejeztem be a monológot. Barátnőm a csavarókat rakosgatta a hajamba.
- Jonathan és te, mióta vagytok együtt?
- Négy éve. Hosszú idő, de még mindig úgy érzem, mintha csak tegnap találkoztunk volna. Nagyon szeretem.
- Megértelek… - feleltem egész halkan.
- Nagyon szereted Williamet?
- Ami azt illeti, igen. Mármint… ez most furcsán hangzik, hiszen nemrég ismertük meg egymást. Még is. Úgy érzem, hogy szinte mindent tudok róla. Azt hiszem, most már ha akarnám se tudnám távol tartani magam tőle…
- Erre szerintem nem is lesz szükség.
- Beszéltetek rólam?
- Igen. Vagyis, én kérdeztem. Neki is új még ez a helyzet, akárcsak neked. Nekem pedig… talán kínos, hiszen én vagyok a fiatalabb, még is, tapasztaltabb, mint ő. Mindenféle szempontból.
- Hát, szerintem nem látszik rajta, hogy nem volt még barátnője… - haraptam be az ajkamat zavaromban.
- Nagyon rá vagy állva a témára, igaz? – nevetett.
- Ennyire látszik? Sajnálom, valószínűleg hormontúltengésben szenvedek. – nevettem én is vele együtt.
- Áh, dehogy is. Ez teljesen normális. És… hidd el nekem, ő is ugyan úgy akarja az egészet, ahogy te.
- Nem lehetsz benne olyan biztos. Habár… én elég egyértelműen nekiszegeztem múltkor a kérdést.
- Ó, igazán? Hogy történt a dolog? – nagyon derűs hangulatba hozta a társalgásunk ezen része.
- Hát, az ájulásom napján, miután elmentél mondtam neki, hogy van valami, amit apu hazaérkezése miatt nem tudtunk befejezni. Ő pedig azt felelte, hogy inkább aludjak. Én pedig bátorkodtam megérdeklődni, hogy talán, esetleg, nem kíván eléggé. Így visszagondolva elég kínos. Biztos azt gondolja, hogy nimfomániás vagyok. – fintorogtam.
- Annyira aranyos vagy! Úgy meg tudsz nevettetni, komolyan!
- Hát ilyenek az igazi barátnők? Még ki is nevetsz?
- Bocsi, de tényleg vicces volt. Egyáltalán nem gondolja azt, hogy nimfomániás vagy, meg semmi ilyesmi. És hidd el, ő is nagyon oda van érted! Minden szempontból. Figyelj, én látom, hogy jön haza minden este miután veled volt. – kacsintott rám.
- Rendben. Szerintem hagyjuk a témát.
Barátnőm még mindig kuncogott. A csavarók felkerültek a hajamra. Visszamentünk a szobámba egy hajszárító kíséretében. Amikor rápillantottam az ágyra kikerekedtek a szemeim.
- Te jó ég! Mi ez a sok minden?
- Ezek kérlek szépen, fontos kellékei a mai programnak. Csodálatos leszel!
- Mibe megyek?
- Hol van az a piros ruha, amit vettünk?
- Tényleg! Mindjárt hozom.
Odamentem a szekrényhez, kivettem és Vesta orra elé dugtam. Ő hosszasan nézegette, majd így szólt.
- Hm, igen. Ez kétség kívül, tökéletes! Cipőd van?
- Milyen cipőre gondolsz? Tornacipőm van…
- Ne butáskodj! Nem jöhetsz abba! – miért? Nem is értem. Legalább az kényelmes.
- Akkor még is mibe menjek? Nincs magas sarkúm.
- Nem gond. Előrelátó voltam. Hoztam neked valamit.
Elővett egy gyönyörű cipőt. Ezüst volt, középen egy csat tartotta, ami kövekkel volt kirakva. A hátulján szintén csat volt, az is kövekkel. Nagyon szép volt, csak a sarkával voltak problémáim.
- Vesta, ezt nem fogadhatom el!
- Pedig muszáj lesz!
- De biztos nagyon drága volt!
- Ne aggódj te az miatt! Lehet, hogy kölcsön kérem majd valamikor. Sosem lehet tudni.
- Ha el is fogadom, én ebbe nem tudok menni. Ez vékony és… instabil. Kész életveszély.
- Vedd fel, és sétálj benne pár kört.
- Oké, de ha kitöröm a nyakam, a te hibád lesz!
Úgy látszik ma nagyon jó kedvében volt, mert megint vihogni kezdett. Becsatoltam az imént kapott magas sarkút és elkezdtem a szobában mászkálni. Eleinte inogtam egy kicsit, de úgy öt perc járás után már egész jól ment a dolog.
- Na látod, tudsz te menni ebben.
- Mert még nem találkoztam lépcsőkkel…
- Ott sem lesz gond, hidd el. Majd William fogja a kezedet. De most gyere, megszárítom a hajad.
Az órára pillantottam, ami már egyet mutatott. Ennyire elszaladt volna az idő? Ezek szerint. Jó társaságban gyorsan telik. Pedig ha belegondolok, alig csináltunk valamit. Igaz, ezt a hosszú hajat, ami nekem van, nem kevés időt vett igénybe, amire mind egy szálig feltekerte.
- Hányra jön William? -–igyekeztem túlkiabálni a hajszárító hangos zümmögését.
- Hatra. Szóval, van még öt óránk. Ha ezzel végeztünk ehetnénk valamit. Mit szólsz?
- Benne vagyok. Rendelhetnénk pizzát.
- Megbeszéltük.
Húsz perc múlva Vesta úgy gondolta, hogy most már elég száraz a hajam, így megrendeltük az ebédünket.
- Most mi következik? – fordultam hozzá kíváncsian.
- Szerintem pihenjünk, amíg meg nem érkezik a pizza.
- Oké. Első kérdés. Sokan lesznek?
- Gondolom, igen. Attól függ, hogy anyuék hány embert hívtak meg. Egyébként, Bennek mondtad már, hogy előrébb akarod hozatni az érettségit?
- Nem, még nem. De már ideje lenne. Hétfőn beszélek az osztályfőnökömmel.
Fél óra múlva megjött a pizza, én pedig elmentem fogat mosni, mivel a bál előtt már nem állt szándékomban enni. Barátnőm nekiállt a sminkemnek.
- Ugye nem akarod nagyon extravagánsra?
- Nem terveztem. Valami szolidra gondoltam.
- Akkor rád bízom magam.
- Tudsz mást csinálni? – vigyorgott.
- Nem. – mosolyogtam én is vissza.
A szememet fekete szemceruzával húzta ki, és ha jól láttam ezt még fehérrel is megspékelte. A szemhéjamra azt hiszem barna és arany keverékű szemfestéket tett. Valamint egy kis pirosítót és szempillaspirált is kaptam.
- Megnézhetem? – kérdeztem, amikor befejezte.
- Nem, még nem! Még a hajaddal nem vagyok kész, és fel sem vagy öltözve!
- Jó jó. Akkor állj neki. Előbb öltözzek fel vagy utána?
- Csak a pólódat vedd le valahogy. Lányok vagyunk, gondolom nem vagy szégyenlős előttem. Bár ha a bátyám előtt nem vagy az…
- Haha. Nem vagyok az. – igyekeztem úgy levenni a felsőmet, hogy a legkevésbé jöjjön szét a hajam.
- Nem fázol így?
- Ellenkezőleg, melegem van. – kezdtem izgulni az este miatt.
Bólintott, és elkezdte kiszedegetni a hajamban levő csavarókat.
- Áu, ez fáj!
- Ne haragudj, próbálom finoman csinálni!
Amennyire csak tudtam, nyugton maradtam. De hát, nem voltam hozzászokva, hogy a hajamat piszkálják. Amikor elkezdte fésülni, szintén egyfolytában nyavalyogtam.
- Nyugi Winnie, én csak azt akarom, hogy William elájuljon tőled! A szépségért meg kell szenvedni!
- Tudom, mondták már, de akkor is! Jaj, ne húzd! Ha most kifésülöd, akkor miért csavartad be?
- Nem az egészet fésülöm ki.
Oldalt választotta el, és bár nem láttam hátrafele, éreztem, hogy valahol fel is tűzdeli. Majd ha fél doboz lakott nem fújt rá, akkor semennyit sem.
- Nos, végeztünk. Öltözz fel, úgy jobb lesz a hatás!
Előkerestem az egyik harisnyámat, ami még a legjobb állapotban volt. Míg én öltöztem, Vesta elpakolta a cuccait és feszült figyelemmel várt. Miután magamra rángattam a ruhát, szó szerint tátva maradt a szája.
- Gyönyörű vagy. Káprázatos.
- Jaj ne mondj ilyeneket! Már így is elég zavarban vagyok.
- William el fog ájulni tőled.
- Ah, persze. Na, nézzük mit alkottál.
Követett a fürdőbe. Amikor megálltam a nagy tükör előtt csak pislogni tudtam. Ez tényleg én vagyok? A vörösesbarna hajam, ami mindig kócosan állt a fejem tetején, most lágy hullámokban omlott a vállamra. Mélyen ülő barna szemeimet a smink jól kiemelte. A ruha pedig… igaza volt, tényleg lenyűgöző.
- Köszönöm. – mondtam elérzékenyülten.
- Mit is, pontosan?
- A hajat, a sminket, a ruhát, a cipőt, mindent. Nélküled biztos nem néznék ki így.
- Ne beszélj bolondokat! Te egy nagyon szép lány vagy, én csak rátettem egy lapáttal.
- Pár lapáttal. És tényleg, köszi.
- Ezen nincs mit megköszönni. Természetes.
Megöleltem, aztán visszamentünk a szobámba.
- Mit gondolsz, William motorral jön? Ugye nem?
- Nem, ne aggódj! Majd meglátod. – kíváncsi vagyok, milyen méregdrága autóval állít ide.
Az idő nagyon lassan telt. Amikor utoljára megnéztem, fél hat volt.
- Félhat van. Akkor én most hazamegyek, nekem és fel kell öltöznöm. Este találkozunk!
- Persze, menj csak! Nem gond, ha nem kísérlek ki?
- Nem, maradj csak. Ahogy hallom apukád hazaért. – mondta az ablak felé intve a fejével. A kis Fiat akkor parkolt le a felhajtón.
- Szólnál neki, hogy jöjjön fel?
- Persze. Akkor este!
- Rendben, szia, és köszi!
- Szia!- adott két puszit és kiviharzott az ajtón.
Miután Vesta eltűnt, hallottam apu lépteit a lépcsőn. Kíváncsi voltam a véleményére, ami azt illeti. Bekopogott.
- Nahát, Winnie! – szólt elérzékenyülten, amint meglátott.
- Ez mit jelent? – érdeklődtem.
- Nagyon csinos vagy! Sőt, nem ez a legjobb kifejezés. Csak ámulok és bámulok.
- Köszönöm.
- Hányra jön érted William?
- Elvileg hatra, szóval hamarosan megérkezik.
Ahogy ezt kimondtam, egy autó motorja hangzott fel a feljárón.
- Megyek! – szólt apu a csöngetésre.
Amint lerobogott a földszintre, én is kiléptem a szobámból. William pillantása rám esett, én pedig rettenetesen zavarba jöttem.
- Szia! – üdvözöltem bátortalanul.
- Szia! Gyönyörű vagy! – a hangjától megborzongtam. Olyan lágyan ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a szívem azonnal nekilódult és vad ritmusban kezdte verni a bordáimat.
- Köszi. Te sem panaszkodhatsz.
Fehér inget viselt, fekete nyakkendővel, és egy fekete nadrágot. A haja, mint mindig, most is tökéletes volt. A kezében egy fehér rózsát tartott. Miközben szemügyre vettem, lassan sétáltam lefelé, nehogy orra bukjak. A lépcső alján megfogta a kezemet.
- Jól van srácok, érezzétek jól magatokat!
- Köszi apu! – adtam neki két puszit búcsúzóul.
- Viszlát, Ben. Vigyázok rá, ígérem!
- E felől semmi kétségem.
Kiléptünk az ajtón és nekem leesett az állam. Egy szürke Audi TT parkolt a házunk előtt. Elképesztő. Hogy lehet egy családnak ennyi drága autója? William motorjáról nem is beszélve.
- Ez a te kocsid?
- Inkább mondjuk úgy, hogy ez a család közös autója.
- Mindegy kié, nagyon jól néz ki!
- Ezt neked hoztam. – nyújtotta felém a virágot és egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Köszönöm.
- Indulhatunk? – válaszomat meg sem várva kinyitotta nekem a kocsiajtót.
Nagy sebességgel szelte az utcákat, porfelhőt hagyva maga után. Egyre jobban izgultam a ma este miatt. A gyomromban levő gombóc egy tekegolyóhoz kezdett hasonlítani.
Kis idő múlva visszavett a sebességből, és leparkolt a ház előtt. A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam.
- Sokan lesznek? – a hangom remegett amikor megszólaltam.
- Hát, valószínűleg igen. De ne aggódj, egy percre sem hagylak magadra!
- Remélem is.
- Annyira csodálatos vagy. – Miket beszél?
- Na jó, menjünk, ne várassuk meg a rokonságot. – javasoltam.
Kiszállt, kisegített a járműből és a ház felé mentünk. Már az ablakon át láttam, hogy a nappalit alapos dekoráció borítja és emberek vannak mindenhol. Erről a házba érve meg is győződhettem.
- Winnie, William! – jött oda hozzánk Emily. – Milyen csinos vagy!
- Köszönöm. Te is, szép a ruhád. – mosolyogtam.
Nem voltak olyan sokan, mint amire számítottam, de még így is az ismeretlen arcok voltak többségben.
- Gyere, van pár ember, akinek be szeretnélek mutatni. – mondta William.
- Rendben. Vestáék merre vannak? – kérdeztem Emilyt.
- Azt hiszem a konyhában ügyködnek. Ne aggódj, ők is jönnek hamarosan.
- Oké!
William egy – gondolom – házaspár felé vezetett. Középkorúaknak saccoltam őket. A nőnek vállig érő barna haja volt, és barna szeme. A férfi, rövid szőke hajával és kék szemével leginkább a mesebeli hercegekre hasonlított. Már csak a fehér ló hiányzott alóla. Viszont William volt az élő példa arra, hogy nem csak szőke hajú hercegek léteznek.
- Charlotte, David, ő itt a barátnőm, Winnie. Winnie, ők pedig a keresztszüleim.
- Örülök, hogy megismerhetem önöket.
- Mi úgy szintén! Emily mesélte, hogy nagyon csinos lány vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire! Káprázatosan nézel ki, és a ruhád...!
- Hát, köszönöm. A ruhát Vestától kaptam és a hajamat, sminkemet szintén neki köszönhetem. Szóval övé az érdem.
- Na, hugi, ne szerénykedj! Nem mindenkiből lehet hercegnőt varázsolni. Jó volt az alany. – szólalt meg Vesta mellőlem csilingelő hangon.
- Jaj, szia! Hű, de jól nézel ki! – barátnőm egy fekete ruhát viselt, ami a csípőjétől bővült. Hozzá egy szintén fekete magas sarkút.
- Köszi! Nem zavarok, majd gyertek oda hozzánk is, Jaredék szeretnének látni. - Williammel bólintottunk.
- És idén érettségizel? – kérdezte David.
- Igen, de előre hozatom a vizsgákat.
- Hallottunk róla, Arthur említette. Nagyon bátor dolog ez tőled. Hogy így szembenézel a dolgokkal. – na igen, ennyit arról, hogy semmi köze az egésznek a rendhez.
Igazából most már tényleg nem értettem ezt. Mármint, ha ennyi rokonuk van, akik mind tudnak a titkukról, akkor ők miért nem tagok? Bár, biztos családjuk van és az fontosabb nekik. Így érthető. De hát… akkor én miért ragaszkodom ennyire hozzá? Hogy megtaláljam azt a valamit? De ezt majd még meg kell kérdeznem Williamtől.
Charlotte és David kedves emberek voltak. Kérdezgettek a suliról, a barátaimról, és teljesen elképedtek, amikor mondtam, hogy , Vesta az egyetlen barátom, ő is csak azóta, hogy megismerkedtem velük. Megemlítettem Tomot is, de vele csak haveri viszonyban vagyunk. Apuról is meséltem nekik, hogy szeretem és jó vele lakni. Persze, mert nem üti bele semmibe az orrát, de ezt természetesen már nem tettem hozzá. Ő is olyan, mint én. Szeret egyedül lenni. Bár ez nálunk családi vonás, mert anyu is ilyen volt.
A zenelejátszó igazi bálhoz illő zenéket kezdett játszani. Davidék az elnézésünket kérték, és már mentek is az erre a célra kialakított tánctér felé. A következő állomásunk egy nőhöz vezetett, aki épp Emilyvel társalgott.
- Ő ki lesz?
- Anyu legjobb barátnője. Igen ő is tud a rendről. – mosolygott, mielőtt megkérdezhettem volna.
- William, álljunk meg egy percre, kérlek. Valamit nem értek. Vagyis nem egészen tiszta.
- Micsoda?
- Hogy… hogyha ennyi ember van, aki tudja a titkotokat, akkor miért csak ti négyen vagytok a tagjai? A családjaik miatt?
- Fején találtad a szöget. Tudod, a rokoni társaságunk, más, mint mi. Szóval, mi tényleg nagyon azon vagyunk, hogy mindent megtegyünk, de ők már kevésbé. És ezért a könnyebb utat választották.
- Értem. Mehetünk.
- Ó, William! – derült fel Emily arcra amint meglátott bennünket.
- Amy, be szeretném mutatni a barátnőmet. Ő itt Winnie.
- Örülök, hogy megismerhetem. – ez vicces, egész este folyamatosan ezt ismételgetem. De hát, más nem jutott eszembe…
- Részemről a szerencse. Nagyon csinos vagy! – ennyi dicséretet egy nap… Nem vagyok én ehhez hozzászokva.
- Nagyon köszönöm. Ön is igazán csinos! – mosolyogtam.
És így ment ez egész este. Sok embert ismertem meg. Volt köztük Lucas, ő volt Arthur barátja. Aztán ott volt még Andrew és Dorothy, Frank, Gregory, Hilary és még sorolhatnám. Nem hiszem, hogy minden nevet meg tudnék jegyezni. Minden esetre, mindegyikük nagyon kedvesen bánt velem, és ez jól esett.
A hangulat is nagyon jó volt. Majdnem mindenki táncolt. Még Jared is, ha jól láttam Hilaryvel, aki Andrew és Dorothy huszonkét éves lánya. Fekete, fiús haja volt, magas és vékony alkat. Akármi legyen is köztük, illetek egymáshoz.
Majd a zene egy szempillantásra elhalkult, és én nem tudtam, hogy most mi történik.
- William, mi ez? – pillantottam rá, mert Emily és Arthur felénk tartott. Kicsit megrémültem, de egyben izgatott is voltam. Éreztem, hogy van valami, amit még Vesta titkol előlem. Tehát most sem csaltak a megérzéseim.
Arthur egy dobozt szorongatott a kezében.
- Drága Winnie! – kezdte a mondandóját. – Nem fogok hosszas beszédet tartani, hiszen annak senki nem örülne. Éppen csak meg szeretnénk neked köszönni, az egész rokonság nevében, hogy bekapcsolódtál az életünkbe. Öröm látni, hogy a fiúnk milyen boldog melletted és, hogy végre, oly hosszú idő után, van remény arra, hogy megtaláljuk azt, amit keresünk. Nélküled ez aligha menne, és ezt nem csak azért mondom, mert a kulcs a Te birtokodban van. Ezzel a kis bállal szeretnénk neked kedveskedni, valamint… - a dobozt, amit eddig ő fogott, átadta Jarednek.
- Ezzel a karkötővel szeretnénk megpecsételni azt, hogy immár hivatalosan is tagja vagy a Godwinok rendjének. Mindegyikünknek ilyen van.
Nem jutottam szóhoz. Könnyek szöktek a szemembe a meghatottságtól. Ezt bizonyára ők is észrevették. Az ékszeres dobozka, egy ezüst karkötőt rejtett, amibe minták voltak karcolva. Jobban szemügyre vettem, és láttam, hogy nem mások, mint kulcsok. Gyönyörű volt. És valóban, a kezüket ugyan ilyen karkötő ékesítette.
- Ez csodálatos! Jaj én nem is tudom mit mondjak! – szipogtam. – Köszönöm! És azt is, hogy befogadtatok. Ez nagyon sokat jelent nekem!
- Egyáltalán nincs ezen mit megköszönni. Mi tartozunk hálával. – felelte.
- Dehogyis! Mindegy, úgy sem jutnánk dűlőre. – mosolyogtam.
William felcsatolta a karperecet és megcsókolt. Jared és Jonathan huhogni kezdett, Vesta felkacagott. A zene újra elindult. Ismerős volt a dal.
- Szabad? – nyújtotta felém a kezét William.
- Persze.
Kezével átfogta a derekamat, én az enyéimet a nyaka köré fontam. Fogalmam nincs, hogy a többiek táncoltak-e, vagy csak mi voltunk az egyetlenek, mert minden megszűnt körülöttem. Nem hallottam és nem láttam semmit, csak azt a két tengerkék szempárt, amik folyamatosan állták a tekintetem. Határtalanul boldog voltam, talán ilyen érzés most először kerített hatalmába. A dal a végéhez közeledett.
- Szeretlek Hercegnőm! - suttogta William a fülembe.
- Én is szeretlek, Hercegem! – ez volt a legtökéletesebb pillanat eddigi életemben.
Kis idővel később már Vesta szobájában voltam, William a sajátjában. A vendégek távoztak, Emily és Arthur úgyszintén, bár nem tudtam, hova mehetnek. Barátnőm éppen azokat a fehérneműket, és hálóingeket mutogatta, amiket már egy ideje nekem tartogatott.
- Te tudtad? Hogy ez lesz?
- Nem volt nehéz kitalálni. Így hát, felkészültem. – vigyorgott.
- Ó, hát azt látom! – mutattam arra a fiókra, amelyikben éppen kutakodott.
- Hm, azt hiszem ezt tökéletes lesz! – egy fekete francia bugyit, és egy hozzá illő pántos, szintén fekete selyem toppot nyomott a kezembe.
- Öhm, biztos vagy te ebben? – kerekedtek ki a szemeim.
- Ha William nem ugrik rád, azonnal amikor meglát, akkor nem férfi! Kitagadom a családból! – vihogott.
- Hú, de vicces ma valaki. – fintorogtam. – Jól van, akkor most lezuhanyozok. De egy köntöst is kaphatnék? Nem szeretnék így végigmenni az emeleti folyosón.
- Természetesen!
Bekísért a fürdőbe, és egy fehér köntöst nyomott a kezembe és magamra hagyott. Ez sem takart igazán, de a célnak megfelelt. Gyorsan leáztattam magam, igyekeztem a hajamat nem széttúrni, és a sminkemet nem elkenni az egész arcomon. Sietősen megtörölköztem, és felvettem az imént kapott… hálóruhát. Végig néztem magamon a nagytükör előtt. Most már igazán kíváncsi voltam, William reakciójára. Nem tagadom, kicsit ideges voltam. Mi van, ha nem tetszem neki?
- Mutasd magad! – parancsolt rám Vesta, amikor kimentem. – Hú, nagyon szexi. William hanyatt vágja magát!
- Nem túl… kihívó?
- Egyáltalán nem! Most pedig menj, ne várasd sokáig! Már biztos a falat kaparja, hogy hol vagy ennyi ideig. Szép estét!
Kiléptem Vestától, és megálltam William szobája előtt. Lenyomtam a kilincset és amint megláttam, az idegességet felváltotta az izgatottság. Becsuktam magam mögött az ajtót.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
sunbeam10 (törölt) 2009.06.05. 22:27:23
jah és ez itt az öncélú reklám helye XD:
www.myheartsanathema.blog.hu
Kommentek