15.fejezet: Visszatérés
2009.06.21. 21:15
Az izgatottság és a félelem vegyes érzései keveredtek bennem, amikor felkeltem kényelmes ágyamból. A fürdőbe vonszoltam magam, és gyorsan lezuhanyoztam.
Nem akartam sokat piszmogni, nehogy azt mondják, hogy megint rám kell várni. Úgy terveztük, hogy három napot maradunk, tehát kedden jövünk haza. Nem sok idő, ez igaz, de egyelőre talán megteszi.
Magamra kapkodtam egy kényelmes farmert és pólót, majd az utazótáskámmal együtt lassú léptekkel indultam el a földszintre.
- Jó reggelt! Mindened megvan? – érdeklődte apu mosollyal az arcán.
- Jó reggelt! Azt hiszem, igen.
A konyhába mentem, és lelöktem egy bögre kávét. Aztán csöngettek én pedig ajtót nyitottam.
- Szia, Winnie! – üdvözölt William.
- Szia! – nyomtam egy puszit az arcára.
- Hogy aludtál?
- Hát, jól, köszi. És te?
- Én is. Készen vagytok? Csak mert a taxit nem küldtem el.
- Igen, szerintem indulhatunk is. Apu, mehetünk?
- Ó, szia William! Persze.
Apu a sajátjával, William pedig az én bőröndömmel lépett ki az ajtón. Beszálltunk a taxiba és elindultunk a repülőtér irányába.
Kis időn belül meg is érkeztünk, majd követtük a tömeget a jegykezelő pultok felé, ahol felveszik a poggyászokat. A jegyünk az első osztályra szólt, így valószínűleg kényelmesen fogunk utazni. A repüléstől nem tartottam, hiszen volt már benne részem.
Elfoglaltuk a helyünket, és pár perccel később felhangzott a stewardessek utasítása, mi szerint „kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket.” A repülő lassan gurulni kezdett a kifutó pályáról, aztán a levegőbe emelkedett. Én ültem az ablak mellett, oldalamon Williammel, ő mellett pedig Ben foglalt helyet. Apu folyamatosan kérdezgette, így nem volt ideje velem foglalkozni.
Apu kifejezetten utálta ezt a fajta közlekedési módot, de hát nem tudott mit tenni. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy viszonylag normális körülmények között jussunk el Angliába.
Semmi fáradtság nem volt bennem, csillapíthatatlan kíváncsiság és várakozás annál inkább. Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Az alvással nem is próbálkoztam, csak időpocsékolás lenne. Elővettem Leslie L. Lawrence Tulpa című könyvét.
Biztosan nagyon belefeledkeztem az olvasásba, mert William meglökött a könyökével, hogy ideje lenne szedelőzködni.
A gép landolni kezdett, aztán a kerekei elérték a leszállópályát.
A buszok ott vártak ránk, amik a terminálok felé visznek minket. Még épp, hogy felfértünk rá, mert rengetegen voltak. A tömeg már-már fullasztó volt.
- Azt javaslom, keressünk egy taxit. – vetette fel apu, miután átverekedtük magunkat a hatalmas embertömegen, és szerencsésen kiértünk a reptér elé.
Épp találtunk egy üres taxit. A sofőr segítségével bedobáltuk a csomagjainkat, és apu közölte vele, hogy hova is szeretnénk eljutni.
- A St. Giles hotelhez, legyen szíves.
- Rendben van, uram. – felelte udvariasan.
Miközben az autó haladt, én az üzletekben, az emberekben, és hát magában Londonban gyönyörködtem. Annak idején Cambridgeből sokszor átlátogattunk ide a szüleimmel, és már akkor is elnyerte a tetszésemet. De most valahogy még is másabb volt. Szebb. Hát igen, ez Anglia. Az én szülőhazám. Igaz, hogy itt is nagy volt a nyüzsgés ugyan úgy, mint Amerikában.
A járdák tömve voltak, mindenki rohant valahová, míg mások egy kávézó teraszán fogyasztották reggeli koffein-löketüket. De valahogy itt elviselhetőbbnek tűnt ez a rohanó életforma. Szimpatikusabb volt.
A taxi hirtelen fékezett le egy nagy épület előtt, ami fekete felirattal hirdette magát a turisták számára. Kiszálltunk, kibányásztuk a bőröndöket, majd a taxi kifizetése után a bejárat felé mentünk.
Egy nagy terem fogadott minket. Az ajtóval szemben volt a recepciós pult, ahol most csak pár ember várakozott. Az egész helyiség hatalmas volt. Falai fehérek voltak, a fotelok pedig bőrből készültek.
- Hú, ez remek! – szólaltam meg, miután körbefuttattam a szemem mindenen.
- Reméltem, hogy tetszeni fog. – felelte apu. – Te mit gondolsz, William?
- Szerintem is jól néz ki.
William feszültnek látszott. Általában nem ilyen szófukar, most meg csak akkor szólal meg, ha kérdezik. Úgy érzem, ki kell faggatnom.
- Két szobát foglaltam. Egy dupla ágyast nektek, egyet pedig magamnak. Nem akarok a nyakatokon lógni… - mondta apu csendesen.
- Jaj, apu köszi! – adtam egy puszit az arcára.
Mihelyst megkaptuk a kulcsokat, a szobánk felé mentünk. A mienk volt a száztizenhármas, apué pedig a száztizennégyes, mindegyik a harmadik emeleten. Megbeszéltünk egy találkát fél óra múlva a földszinten.
- William mi van veled? – kérdeztem bosszúsan a szobánkba érve.
- Nincs semmi. – persze.
- És ezt higgyem is el? – álltam meg vele szemben.
- Én csak aggódom érted.
- Ezt már megbeszéltük! Nem lesz semmi bajom. Tudok magamra vigyázni, és te is itt vagy velem. Melletted biztonságban vagyok.
- De akkor is… - próbált akadékoskodni, de belé fojtottam a szót.
- Nem, nincs semmi de! Nem lesz gond. – minél többet mondogatom, annál hihetőbben hangzik. – Megígéred, hogy nem fogsz ezen agyalni, amíg itt vagyunk? – kérleltem.
- Megígérem. Szép ez a szoba. – terelte el a témát.
Valóban, eddig fel sem tűnt. Egy nagy franciaágy terült el az ablakok előtt. A kilátás tökéletes volt. A szobából nyílt a fürdő, ahol minden fekete márvánnyal volt borítva. A zuhanykabin és a fürdőkád közül lehetett választani.
- Aszta! Ezt nézd meg! – kiabáltam oda Williamnek, aki még mindig az ablak előtt állt.
- Hű, ez nem semmi. – kerekedtek el neki is a szemei. – Nem lehet olcsó itt egy éjszaka. Nem említette apukád, hogy mennyi a szállás?
- Nem. Na, mit gondolsz, kipróbáljuk? – intettem fejemmel a zuhanyzó felé. Szemem előtt már láttam, amint hátamat nekivetem az üvegnek William pedig…
- Majd este. – felelte cinkos mosollyal miközben magához ölelt és megcsókolt. – Lassan mennünk kell.
- Hát jó.
Felcsatoltam az övtáskámat, és a földszintre mentünk. Apu a falon levő képeket nézegette.
- Ó, hát itt vagytok! Akkor akár mehetünk is. Mit szólnátok egy ebédhez?
- Jó ötlet, farkas éhes vagyok! – feleltem.
- Benne vagyok. – jelentette ki William is.
A szálloda a legjobb helyen volt. Mindent meglehetett találni a közelében. A Charing Cross, a Picadilly Circus, a Big Ben és a Parlament, a Trafalgar tér, és még sorolhatnám.
Legelőször a Trafalgar téren néztünk körül. Csodálatos volt az egész. Készítettünk fényképeket is az oroszlánoknál, a szökőkútnál és a múzeum teraszáról is. Innen indultunk tovább a Picadilly Circus-ra. A Ritz hotelt csak kívülről bámulhattuk meg, bizonyára mi halandók arra sem vagyunk méltók, hogy a lábunkat betegyük egy ilyen helyre, nem hogy szobát foglaljunk pár éjszakára. Annyit tudtam róla, hogy 1905-ben kezdték építeni, majd 1995-ben vette meg két brit származású férfi. A felújítása tíz évbe, és ötven millió fontba került.
Na, de ennyit a történelemről. A következő állomás az Oxford street volt. Mint tudjuk, ez London nagy bevásárló utcája, én pedig magamban már vigyorogtam is, hogy jaj nektek, ha én beszabadulok valamelyik boltba. Őszre ugyanis szükségem volt új ruhákra, mert a ruhatáramban majdnem minden gönc több éves volt. Kivéve azok, amiket Vestával vásároltam. Már a repülőn eldöntöttem, hogy szükségem van egy I Love London feliratú pólóra.
- Mit szólnátok, ha bemennénk a Plaza-ba, és ott ennénk valamit? – érdeklődte apu, mire felcsillant a szemem. – Gondolom, Winnie, vásárolni is szeretnél.
- Jól gondolod! – Williammel egyszerre nevettek fel.
Mint már korábban említettem, nem voltam a divat és a ruhák megszállottja, de a spagetti elfogyasztása után igazán jól esett ruhák válogatása gyanánt lefutni azt a pár kilót.
A plaza után az utcán lévő Mango és Zara boltok következtek. Szert tettem három farmernadrágra, kettő sortra és öt felsőre, viszonylag olcsón. Aztán megpillantottam a gyengémet. Cipőbolt. A kirakatban Converse tornacipők és Nike edzőcipők ezrei sikoltoztak, hogy „vegyél meg”.
- Winnie, még maradt pénzed? – forgatta a szemeit William.
- Csak még ide had menjek be! – néztem rájuk kiskutya szemekkel.
- Menjél, de tudod, hogy még rengeteg időd lesz a továbbiakban. – felelt apu.
- Köszi!
Azt hiszem ismét szerelmes lettem. A szemem ugyanis egy bokáig érő Nike edzőcipőre tévedt. Árván, egymagában állt a polcon, nekem pedig megesett rajta a szívem. Lila, sárga, zöld, kék és fehér színekben pompázott. Valami eszméletlen jól nézett ki. Naná, hogy nem hagyhattam ott.
A bevásárló körutam után gyorsan visszamentem a szállodába, hogy ledobjam az újonnan szerzett dolgokat, majd rohantam is vissza apuékhoz, hogy időben elérjük az egy órás buszt, ami Oxfordba tartott.
- Mekkora Vesta lakása? – érdeklődtem Williamtől a buszon.
- Három szobás.
- És ha esetleg felvesznek az Oxfordra és oda költözünk, akkor hogy fogunk lakni? – faggattam tovább.
- Az az igazság, hogy nem tudom még. Jarednek is van egy, a melletti utcában. Valószínűleg úgy lenne, hogy te, Vesta, Jonathan és én. Mert Jared abba úgyse menne bele, hogy velünk legyen. És ki tudja, lehet addigra neki is jól alakulnak a dolgai.
- Tényleg, Hilaryvel láttam táncolni a bálon. Velük most mi van? – emlékeztem vissza arra a csodálatos estére.
- Nagyon jól összemelegedtek, és talán még összeköltözés is lehet belőle. De ezt majd még meglátjuk. Jared nem szokta nagy dobra verni a nőügyeit.
Eközben apu újságot olvasott, teljesen belemelegedett a The London Paper-be. Körülbelül egy óra múlva érkeztünk meg a híres egyetemi városba.
- És akkor innen merre? – kérdezte apu Williamtől, amikor leszálltunk a buszról.
- Most vagyunk a George Street-en. A lakás a Cornmarket Street-en van, ami ebből az utcából nyílik, tehát egyenesen. Az egyetemek pedig, hát, ha úgy vesszük, mindegyik kar a közelben van.
- Akkor majd nézzük meg azokat is! – szóltam.
- Megfogjuk, ne aggódj! – mosolygott apu.
Végigmentünk a George Streeten, aztán jobbra fordultunk, és ott volt a Covernmarket Street, tizenhármas számú lakása.
- Tessék Winnie, a kulcsok. – adta őket a kezembe William.
Kinyitottam az ajtót és leesett az állam. Az ajtóval szemben egy keskeny lépcső vezetett az emeletre, mellette pedig egy szűk folyosó mutatott utat a nappaliba, amihez a konyha tartozott. A falak narancssárga színei világossá tették a helyiséget, és ezt az ablakokon beáradó –enyhe- napfény még tetőzte. A földszint után az emelet következett, ahol három szoba volt, és mindegyikből egy kisebb fürdő nyílt. A hálók nem voltak nagyok, de még is kényelmesek. Az egyik citromsárga, a másik világoszöld, a harmadik pedig bézs színben tündökölt.
- Ben, mit szólsz? – érdeklődte William aputól.
- Szerintem pont megfelel. Winnie?
- Imádom. – sóhajtottam.
- Rendben. Akkor beszéljétek majd meg a költségeket.
- Már ha felvesznek az Oxfordra… - húztam el a számat.
A jelentkezési lapot időben beküldtem. Végeztem egy kis kutatást az interneten, így bejelöltem a Said Business School-t. Ám ahhoz, hogy diplomázni tudjak, választanom kellett egy egyetemet is, aminek a tagja leszek. Ez a New College, ami a legközelebb van az üzleti iskolához. Elég bonyolult egy rendszer, mit ne mondjak. Most már csak az a kérdés, felvételt nyertem e. Remélem, egy hónapon belül kiderül. – tűnődtem.
- Biztos, hogy bekerülsz. – bíztatott William.
- Remélem.
Miután rendesen körülnéztünk a házban, a Holywell Street-en indultunk tovább. Az utca elejére mentünk, majd onnan jobbra fordulva értünk ki a Broad Streetre. Macskaköves utakon sétáltunk órákon át és mindenhol egyetemi épületek keresztezték utunkat. Az épületek lenyűgözőek voltak. Olyan hatást keltettek, mintha visszamentem volna az időbe és egy múltszázadbeli városban sétálnék.
*
Az estét London egyik klubjában töltöttem Williammel. A hely nagyon hangulatos volt, még azok az emberek is jól tudták érezni magukat, akik nem szeretik a zajos bárokat. A szórakozóhely közel volt a szállodához, így kényelmesen hazajutottunk.
A következő nap apu is csatlakozott hozzánk a városnézést illetően. Megtekintettük a híres épületeket és megcsodáltuk London észvesztő panorámáját a London-Eyeból. Meglátogattuk a Madam Tussaud panoptikumot, amire irtózatosan kíváncsi voltam.
- Winnie, van nálad fényképező? – kérdezte apu, amikor beléptünk a múzeum ajtaján.
- Persze! Azt olvastam, hogy van egy horror kamrájuk is. Na, ki jön le velem?
- Hát, rám ne számíts. Az én szívemnek azt hiszem, az nem tenne jót.
Az összes termet végigjártuk, az én állam pedig folyamatosan a padlón volt. Hogy tudják ilyen élethűen megformálni az embereket? A fényképezőgép vakuja folyamatosan kattogott. Még Shrekkel is lett közös fotóm! Teljesen odavoltam a gyönyörtől.
Aztán következett a horror kamra.
- Oké. Felkészültem. – mondtam inkább magamnak, mint Williamnek a sötét terem ajtaja előtt.
Már a jegyszedő srác is félelmetesen nézett ki. Az arca teljesen el volt maszkírozva, a ruhái alapján pedig olyan hatást keltett, mint egy zombi, aki most lépett ki egy horrorfilmből.
William egy vigyorral konstatálta, ahogy végignéztem a zombi-fiún.
Aztán beléptünk a terembe.
Egész végig szorítottam William kezét, és sikongattam, mint valami óvodás. De azért megnyugtató volt, hogy a felnőtt emberek is így vannak vele. A halottnak tűnő „színészek” folyamatosan ránk akartak mászni, el akarták kapni a lábunkat, vagy azt, amit elértek. Egy örökkévalóságnak tűnt, amire kijutottuk a fényre.
- Áh, ez nagyon jó volt! – lelkesedtem, mire William felvonta a szemöldökét.
- Hát, pedig a kezem már majdnem begörcsölt a szorításodtól. – kacagott.
- Nevess csak! – mondtam duzzogva.
Apu épp egy hot-dogos kocsi előtt állt, és már messziről mosolygott ránk. Mostanában olyan jó kedve van, aminek én kifejezetten örülök. Igaz, nem tudtam, hogy mi okozza ezt, de nem firtattam. Az a lényeg, hogy jól érzi magát.
- Na srácok, milyen volt?
- Végig sikította az egészet. – nevetett szerelmem.
- Még jó, amikor folyamatosan azon voltak, hogy elkapjanak… - pufogtam. – De egyébként élvezetes!
- Akkor jó! Kértek egy hot-dogot?
- Igen, köszi!
- Elfogadom. – bólintott William is.
Hot-doggal a kezünkben indultunk tovább.
- És most hova? – érdeklődtem.
- Elmehetnénk Windsorba megtekinteni a kastélyt. Mit szóltok? – javasolta apa.
- Ez jó ötlet. – helyeseltük mind a ketten.
Az óra délután hármat ütött, amikor felpattantuk a Windsorba tartó vonatra. Az út mindössze fél óra volt.
Elakadt a lélegzetem, miután megvettük a jegyeket és a kastély felé mentünk. Életemben nem láttam ennél gyönyörűbb–és hatalmasabb-épületet. Az idegenvezető épp egy csoportnak mesélt a kastély történelméről, szerencsére angolul.
A területe negyvenötezer négyzetméter, és I. Vilmos angol király korából maradt fenn. A kastély egyike a brit uralkodócsalád legfontosabb rezidenciájának, csakúgy, mint a Buckingham-palota és az edinburghi Holyrood-palota. II. Erzsébet királynő itt intézi a hivatalos és a privát ügyeit egyaránt. A kastély ezeréves története alatt nem volt olyan király vagy királynő, aki ne bővítette, építette volna át, vagy újította volna fel az épületet.
Az idegenvezető szavai kezdtek elhalkulni. Williammel és apuval azt sem tudtuk, merre induljunk, de végül azért sikeresen kikötöttünk az egyik szobában. Nem is értettem, hogy emberek hogy tudtak ilyet megépíteni? Teljesen elvarázsolt az egész. Az egyik helyiségben egy gyönyörű barna versenyzongora állt. Sajnos nem lehetett közelebb menni hozzá.
Majd amikor kiértünk egy nagy terembe, a szívem olyan gyorsan szorult össze, hogy nem volt időm levegő-pótlékot venni. Ismerős volt a környezet, de nem tudtam, honnan. Aztán pár perccel később, amikor kisétáltunk az óriási kertbe, rögtön tudtam, hogy hol vagyunk. Az agyam visszajátszotta az álmom képeit, miszerint ebben a kastélyban menekültem előlük és ebben a kertben találtam meg Williamet holtan. Abban a pillanatban olyan kicsinek és törékenynek éreztem magam, mint még soha ezelőtt.
És még valamire rájöttem. Emlékeztem, hogy amikor ezt álmodtam, ismerősnek találtam a közeget. Most rájöttem, miért. Anyuval jártam már itt. Még nagyon kicsi voltam, de emlékszem rá, hogy megígértette velem, hogy nem szólok róla apunak, mert úgysem értené meg. Ezért el is felejtettem el a dolgot. Azt mondta, egyszer majd rájövök mindenre.
A torkomban egy tekegolyóra hasonlító gombócot éreztem, és azt hittem, rögvest megfulladok. Szédülni kezdtem, és meg is tántorodtam, de hála William és apu jól működő reflexeinek, időben elkaptak, így nem zuhantam a földre.
- Winnie, mi a baj? Minden rendben? – kérdezte apa aggódó hanggal.
- Kicsim? – csatlakozott hozzá William is.
- Ne aggódjatok, jól vagyok. Csak… azt hiszem, egy kicsit egyedül szeretnék lenni. Találkozhatnánk a bejáratnál úgy negyed óra múlva?
- Ahogy gondolod. – felelte apu.
- Nem akarod, hogy inkább… - kezdte William.
- Nem. Egy kis… térre van szükségem.
Megértették, mert faképnél hagytak. Én pedig –megérzéseimre hallgatva- a körbástyát szemeltem ki úti célul. Éreztem, hogy itt rá fogok jönni valamire.
A kastély ezen részén csak én tartózkodtam, s ez megnyugvással töltött el. Ahogy végigfuttattam a tekintetem a berendezésen, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Itt is jártam már – súgta egy hang a fejemben. És valóban, anyuval ezt a részt is meglátogattuk. Megérintettem a nyakamban levő kulcsot. A döbbenet az arcomra is kiülhetett (bár ezt senki nem látta), amikor megpillantottam egy üresen álló vitrint és a benne lévő szöveget. Ez állt rajta:
„III. Edward ládája.
Miután Oliver Cromwell csapatai elfoglalták a kastélyt, a láda eltűnt. A dobozt III. Edward (1327-1377) kapta ajándékba egy asszonytól. Az őrök nem akarták a nőt a közelébe engedni, de az uralkodónak megesett rajta a szíve. „
Azt hittem rosszul látok. Pár pillanatig csak pislogni tudtam, aztán gyorsan a kijárat felé araszoltam. Tehát itt volt! Ezért álmodtam róla, és anyu ezért hozott el ide! De most még több rejtély vár megoldásra. Miért kapta III. Edward attól az öregasszonytól a dobozt, mit akart vele tudatni. Williamék erről miért nem tudtak? És a legfontosabb kérdés: mi van abban a nyomorult ládában, ami mindenkinek olyan eszeveszettül fontos?
- Na, végre! – mondta apu, amikor meglátott. – Már kezdtünk aggódni érted, azt hittük, rosszul lettél.
- Nem, minden rendben. Csak lefoglalt a körbástya. Annyira gyönyörű! -–lelkendeztem.
- Jól vagy? -–fordult oda hozzám William.
- Igen. - válaszoltam szűkszavúan.
Este hétre értünk vissza Londonba. A repülő reggel nyolckor indul, tehát ez azt jelenti, hogy hét után ott kell lenni. Vagyis hatkor kelés. Szuper. Elköszöntünk aputól és bezártuk magunk mögött az ajtót.
- Kicsim, mi van veled? Min töröd a fejed? – tudakolta kedvesem, mikor fel alá kezdtem járkálni a szobában.
- Olyat mondok, hogy hanyatt vágod magad! – mondtam.
- Ne kímélj.
- Rendben. Szóval, emlékszel, amikor azt álmodtam, hogy egy teremben futottam és üldöztek, téged pedig egy kertben találtalak meg? Amikor visítva ébredtem fel.
- Emlékszem.
- Az az álom, a Windsor-kastélyban játszódott le. De várj, ez még közel sem minden. Eszembe jutott, hogy anyu egyszer elvitt engem oda, és azt mondta, hogy majd eljön az idő, amikor mindenre rájövök. Miután magamra hagytatok, az érzéseim azt súgták, hogy a körbástya felé kell mennem. És ismét nem hazudtak. Megláttam ugyanis egy üres szekrényt, amiben kellett volna lennie valaminek. Viszont abban mindössze egy írás volt, miszerint III. Edward ládáját KELLENE tartalmaznia. A láda azonban, mikor Oliver Cromwell megszállta a kastélyt, eltűnt, isten tudja hogyan. A dobozt egyébként egy asszonytól kapta az uralkodó. Tehát, drágám, Windsorban volt az a nyavalyás láda!
William az arcomat fürkészte, és pár percig csak hallgatott.
- Ez hihetetlen. Winnie, te elképesztő vagy. – nézett rám William olyan tekintettel, hogy rögtön cseppfolyóssá váltam.
- Miért is?
- Mert a megérzéseid… sosem hazudnak. És az az akaraterő, ami benned van, lenyűgöző. Kíváncsi leszek Vestáék arcára, amikor megtudják.
- Nem mintha ezzel előrébb lennénk. – sóhajtottam. – Még mindig nem tudjuk, hogy hol van a láda. És azt sem, hogy mi van benne, pedig már nagyon izgat a dolog. Miért olyan fontos mindenkinek?
- Hát látod, ez egy nagyon jó kérdés. – morfondírozott.
Az egész estét kábulatban töltöttem. Az előző felét a ma történtek miatt, a másikat pedig, hát, mondjuk úgy, hogy azért, mert elég kényelmes volt az a zuhanykabin.
*
A repülő út, most valami miatt rossz érzéssel töltött el. Nem, nem az miatt aggódtam, hogy lezuhanhatunk. Azért voltam ideges, mert féltem hazamenni. Éreztem, hogy valami történt a távollétünk alatt, és erről a házba lépve meg is győződhettem.
- Mi történt itt? – kiabálta el magát apu, amint a konyhába mentünk. Williammel egymásra pillantottunk. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy tudjam: megint csak a megérzésem nyert.
Minden fel volt forgatva. A kanapé, apu szobája, a konyha, de ez mind semmi volt az én szobámhoz képest. Az ágyamból még a matracot is kiforgatták. Azt csodálom, hogy a laptopot nem tették tönkre. A ruháim a földön hevertek, az íróasztali holmimmal, tankönyveimmel együtt.
Nem volt kérdés: a Denevyek mindent megtesznek azért, hogy gyorsabbak legyenek nálunk. De garantálom, hogy nem fog nekik sikerülni! Ha bele döglök is, de végig viszem azt, amit anyu már nem tudott!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.06.21. 21:52:09
Fairy Tale 2009.06.22. 11:34:11
puffancska^^ 2009.06.23. 17:27:26
folytatááást:D Kismógesz csatlakozom a klubbhoz, büszke vagyok rád:D hüpphüpp:D puszka
Fairy Tale 2009.06.23. 17:39:07
puszka
Kommentek