1.fejezet- Winnie
2009.04.07. 22:18
Ez is csak egy olyan szokásos nap volt. Szokásosan unalmas. Reggel már korán felébredtem, nem aludtam valami jól. Egész éjjel zuhogott az eső és a cseppek hatalmas robajjal csapódtak a tetőre. Mintha kitört volna a III. világháború.
Kikászálódtam az ágyból és a fürdőbe mentem. Szerencsére külön mosdóm volt, mely a szobámból nyílt, így nem kellett várakoznom az ajtó előtt. Megnyitottam a meleg vizet és beálltam a zuhany alá. Jól esett a forró víz, ugyanis elég hideg volt az éjszaka. Levettem a polcról a kedvenc tusfürdőmet és átdörgöltem vele a testemet. Sajnos nem piszmoghattam sokat, mert még a végén megint elkéstem volna a suliból. Igen, a múlt héten is ez történt. Drága matektanárom, Mr. Parkinson, nem hiszem, hogy jó szemmel nézte volna. Gyorsan magamra tekertem egy törölközőt, visszamentem a szobámba és belekukkantottam a szekrényembe.
Kiválasztottam a kedvenc farmeromat, hozzá egy zöld pólót. Sosem voltam valami „divatmajom”, szerettem a kényelmes ruhákat. Úgy gondolkodtam, hogy az olcsóból is könnyen lehet tetszetőst kreálni, nem csak a méreg drága cuccokból.
Felöltöztem, visszamentem a fürdőbe megfésültem a hajam és kihúztam a szemem fekete szemceruzával. Nem szerettem az erős sminket, nem használtam alapozót. Mások szerint szép arcom volt, és ezzel kivételesen egyet is értettem. Igaz, mindig fal fehér-még nyáron is mikor a többi testrészem barnára sült-de szép.
Lementem a konyhába, megittam egy bögre kávét, ami már az étkezőasztalon várt. Apu elment dolgozni. Ez olyan volt mint egy rituálé. Elég ritka volt az olyan nap amikor itthonértem reggel. Felhúztam a tornacipőmet, felvettem a kabátot és elindultam az ajtó felé. A jogsim szerencsére már megvolt így kocsival mentem suliba.
Az öltözködés kevésbé érdekelt mint a kocsik. Imádtam gyorsan hajtani szüleim nagy bánatára. Általában frászt kaptak már attól is, ha kiejtettem azt a szót a számon, hogy kocsi vagy vezetek.
Apu szülinapomra megajándékozott egy Honda S 2000-el. Akkor még jól ment az üzlet. Beültem, letekertem az ablakot, beraktam a kedvenc Simple Plan cd-met és az iskola felé vettem az irányt.
Az út autóval negyed óra volt, gyalog már kicsit több időt vett igénybe. Már 10 m távolságból feltűnt a Wyandotte, Michigan felirat, majd rá pár méterre a Roosevelt High School tábla. Chicago-ban laktunk, nem volt valami nagy távolság. Amikor ideköltöztünk apu ide íratott be, mivel úgy gondolta, hogy ez lesz a megfelelő hely, hogy csillapítsam tudásvágyamat…
Az iskola egy hatalmas épület volt, nagy ablakokkal és rengetek emberrel. Sokszor már tömeg iszonyom volt. 976 tanulója volt, engem is beleértve. Ebben az intézményben koptattam a padot, már negyedik éve. Ez az utolsó, szerencsére. Az osztályommal nem volt a legjobb a kapcsolatom-na nem mintha a többi alsó évessel vagy évfolyamtársammal az lett volna. Nem meglepő. A szerény, antiszociális Winnie Morten. Persze ez csak azóta volt így amióta itt éltünk.
Kikászálódtam a kocsiból és a 7-es terem felé mentem. Első órám matematika volt, Mr. Parkinsonnal. Sosem voltam oda ezért a tantárgyért már az általánosban sem, a tanárt meg főleg nem kedveltem. De össze kellett szednem magam, hiszen húzos évem lesz. Beléptem az osztályterembe és a padom felé sétáltam-naná, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy megérkeztem. Meglepődtem volna, ha valaki felkapja a fejét a köszönésemre. Persze, ha Tom már itt lett volna, ő biztos ezt teszi. Leültem a helyemre. Körülbelül 5 perc múlva megjelent Tom. Már az ajtóból lelkesen odakiáltott hozzám. Valahogy mindig feszengve fogadtam az efféle kedves gesztusait. Odaügetett az asztalunkhoz, majd helyet foglalt mellettem. Rögtön elkezdett beszélni. Hú, de jó nekem, gondoltam savanyúan.
-Szia Winn! Mi jót csináltál hétvégén?-teljesen belelkesedett.
-Hello, Tom! Semmi érdekeset. Leginkább az angol tételeket tanultam. És te mivel töltötted?- igyekeztem érdeklődő képet vágni, bár elég nehezen sikerült.
-Én az unokatesómnál voltam szombaton. Ismered Davidet igaz?-bólintottam-Nah szóval. David kölcsönadott egy fantasztikus autós játékot tuti imádnád!-jaj ne, már megint azok a nyomorult számítógépes játékok-Csomó kocsival lehet menni és nagyon gyors…
Becsengettek és az ajtóban megjelent a tanárunk. Ez egyszer hálát adtam a jó égnek. Nem volt kedvem padtársam sületlenségeit hallgatni. Négy éve ismerem, de még mindig nem fogta fel, hogy nem vagyok a virtuális játékok híve. Végül is, alapjában véve jó srác volt, csak számomra egy kicsit túlbuzgó. Voltak napok, amikor igazán jól el tudtunk beszélgetni, de ez nem az a nap volt.
Minden erőmmel azon voltam, hogy a katedrán álló tanár úrra figyeljek, de a szemeim akarva-akaratlan csukódtak le. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki lököd a könyökével. Hirtelen felpattantak a szemeim és csak akkor hallottam meg, hogy Mr. Parkinson engem szólít. Ajaj, ebből baj lesz…
-Ms. Morten, volna szíves kifáradni és megoldani ezt a példát? Ha már az éjszakát nem a matematika gyűrésére fordította…- erre a megjegyzésére az osztály természetesen fennhangon felröhögött. Tom elmotyogott egy sok sikert, én pedig kimásztam a helyemről.
Nem pirultam el a tanárom-és az osztály-viselkedése miatt, nem voltam az a fajta. Odamentem a táblához, felvettem egy krétát és rápillantottam a matekpéldára. Szerencsére ezt az anyagot még értettem is, így nem okozott különösebb nehézséget. Amikor befejeztem, Mr. Parkinson dühösen nyugtázta, hogy hibátlanul megoldottam és a helyemre küldött.
Na ezt kapd ki, vén majom-gondoltam magamban és a mellem dagadt a büszkeségtől, hogy bosszúságot okoztam neki. Leültem és rávigyorogtam Tomra. Ő ugyan így tett. Egész jó kedvem lett és már képes voltam elviselni a mondandóját.
Amikor kicsengettek felkaptam a cuccomat, elköszöntem Tomtól, mivel a következő óránk már nem volt közös. Angolunk volt, ezek általában nem voltak vészesek. Nem szaporáztam meg a lépteimet, nem voltam hajlandó sietni. Sose szerettem hamar beülni az osztályterembe. Amikor odaértem a többiek már bent voltak. Az ablak felöli sorban, az utolsó pad volt az enyém. Minden órán egyedül ültem, kivéve, amikor Tommal együtt voltunk órán. Leültem, kipakoltam a cuccomat és megettem a csokimat. Imádtam, a sport szelet volt a kedvencem. Mondjuk az epres Milkát sem vetettem meg. Hát igen, a függőség. De szerencsére nem látszott meg rajtam, akkor sem, ha egy nap megettem egy táblával…esetleg kettővel.
Mrs. Norton bejött az ajtón. Ezek szerint már becsengettek. Úgy tűnik, a gondolataim hangosabbak voltak a csengőnél is, pedig az se volt semmi. Ezeken az órákon általában békén voltam hagyva. Egész órán nem csináltam semmit. Még jegyzetelnem se nagyon kellett, mert feleltetett a tanárnő. Néha-néha kibámultam az ablakon, ha nem épp őket figyeltem.
Elég érdekes osztálytársaim voltak, meg kell hagyni. Ott volt például Matthew. Fura egy fazon volt. A négy év alatt nem beszéltem vele 3 értelmes mondatot. Nem volt valami magas, fekete haja és zöldesszürkés szeme volt. Azt hiszem. Bár sosem figyeltem meg igazán. Jól öltözködött, tipikus mama kedvence. Talán sportolt is valamit, ha minden igaz focizott.
Aztán ott volt Kathlyn. Hm… nem tartozott a szívem jobb sarkába- mondjuk a balba sem. Elég rossz természete volt. Sokat nagyképűsködött, még mindig nem értem mire. Jó, hát persze, hosszú szőke haját állandóan lebegtette, hogy majd kicsapta vele a másik szemét, de semmi természetes nem volt benne. Bizonyára ezt csak én gondoltam így, mivel hemzsegtek körülötte a fiúk. Nem vetekedhetett az én vörösesbarna hajam az ő Pamela feelingjével szemben. Nem mintha akartam volna. Sosem tűnt úgy, hogy a fiúk kedvence lettem volna. Nem különösebben foglalkoztak velem, mondjuk úgy, hogy levegőnek néztek. Kivéve persze Tomot. Mint már említettem, vöröses barna hajam volt, és barna szemem. 170 centi voltam és 60 kiló. Nem voltam magas, de nem bántam. Nem tartottam magam szépnek-meg ezek szerint mások sem-de hát hozzá képest…
A csengő ébresztett fel a kábulatból, amibe épp zuhanni készültem. Összedobtam a cuccomat és mentem tesire. Jaj, ne, már megint! Utáltam tornázni. Mondjuk nem voltam béna, nem azért, csak egyszerűen nem akaródzott mozognom. Szerintem beteget jelentek és lelépek. Igen, rossz szokásaim közé tartozott, hogy sokat lógtam. De csak a tornaórákat. Na jó, meg pár németet. Bár a német csak a harmadik nyelv volt, amit fel kellett venni. Angolt és oroszt tanultam. Mondjuk az angol leginkább az angol irodalomtörténetet meg ilyesmiket foglalt magába. De oroszból meg volt a középfokú nyelvvizsgám. Németből erre nem igazán lehetett számítani.
Megkerestem Mrs. Norrist, a tornatanárnőmet, és elkéretőztem. Fájt a fejem, az előbb hánytam. Simán elengedett. Néha azért sajnáltam egy kicsit. Olyan kis naiv volt. Én meg olyan gonosz, hogy kihasználtam ezt. Amikor mentem kifelé az ajtón összefutottam az egyik lánnyal akivel együtt volt tesink.
-Szia Winn! Hát te merre mész?- kérdezte gyanakodva, és felvonta a szemöldökét.
-Ó, hello Hailey. Nem érzem valami jól magam, Mrs. Norris hazaengedett. - a szemébe néztem és fájdalmas képet öltöttem. Nem volt nehéz. Már az fájdalommal töltött el, hogy hozzá kellett szólnom.
-Aham, persze. Mindig a rosszullétek. Ki kéne vizsgáltatnod magad, lehet valami halálos kort hordozol. Nehogy megfertőzz minket is. Nah szia! - elsietett.
Forrtam a dühtől. Még szerencse, hogy elrohant, különben kitéptem volna azt a kevés haját is ami volt neki. Mérgesen csattogtam az autóm felé. Beültem, beindítottam egy kis klasszikus zenét, és elindultam. Egész úton azon a hülye kis libán járt az agyam. Hazaértem, bevágtam a kocsi ajtót és bementem a házba. Meghallgattam az üzenetrögzítőt, hátha hiányzott valakinek a kétszemélyes családom. Aputól volt egy üzenet.
„Szia kicsim! Ne várj haza vacsorára, tárgyalásom lesz és valószínűleg későn érek haza. Ha úgy döntesz elmész valahova, vigyázz magadra. Jah, és ha lehet ne törd össze a kocsidat!”
Köszike apukám, hogy ennyire bízol bennem. Felmentem a szobámba, átöltöztem és lefeküdtem. Feltettem a fejhallgatómat és maxon hallgattam a zenét. Hirtelen egy nagy kastélyban találtam magam.
Eget rengető tornyai és ablakai voltak, elég félelmetesen, de még is hívogatóan nézett ki. Megtorpantam a hatalmas ajtó előtt. Tudtam, hogy van valami odabent, ami miatt nem kéne bemennem, de még is. Annyira vonzó volt. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így megkopogtattam az ősrégi fát. Az feltárult előttem, mintha csak az érkezésemre várt volna. És ez lehet nem is volt másként.
Ahogy beléptem, egy teljesen új világ tárult fel előttem. Az ajtóval szemben egy nagy tükör állt. Idegesen pillantottam a tükörben álló idegenre. Ez nem én voltam. Nem lehettem én. Aki velem szemben állt gyönyörű volt. Hosszú fekete estélyi ruhát viselt, ajkait vörös rúzs tette kihívóvá. Szemei vastagon voltak kifestve, feketével. És ekkor valami neszt hallottam. Szívem a torkomban dobogott és elkezdtem rohanni a kijárat felé. Az egy csapásra csukódott be előttem és már nem volt hova menekülnöm. De miből gondoltam, hogy félnem kéne? Hogy el kellene futnom? Mindig erre vágytál-mondta egy hang a lelkem mélyén. Mi? Mi az, hogy mindig erre vágytam? Még is mire? Arra, hogy egy kastélyban legyek bezárva, ahonnan nincs kiút?
Arra vágytál, hogy kiszakadj a hétköznapok monotonitásából. - megint az a hang volt. Már épp az újabb és újabb kérdéseimet akartam feltenni, amikor meghallottam egy dallamot. Hirtelen kaptam fel a fejem. Elindultam a hang irányába. Felmentem a lépcsőn és bekukkantottam az összes szobába. Egyikben sem találtam semmit. Egyre erősödött az ének és engem egyre jobban idegesített, hogy nem tudtam merre menjek. Végül elkezdtem rohanni az emeleti folyosón. Az utolsó ajtó előtt fékeztem le. Eszeveszetten dübörögni kezdtem az ajtón és kiabáltam, hogy nyissák már ki. A hang eközben elhallgatott. Kétségbeesetten álltam az ajtónak támasztva a fejemet. Majd kattant a zár. Ijedtemben hátrahőköltem, majd feszült figyelemmel vártam, hogy feltárja a titkát. Kinyílt az ajtó én pedig zihálva ébredtem fel.
Zaklatott voltam. Nem tudtam, mire véljem ezt az egészet. Mindig fontosak voltak az álmaim és ezért odamentem az íróasztalomhoz és kivettem a naplómat a fiókból. Leírtam mindent, amire emlékeztem. Kivéve, hogy mi is volt abban a szobában. Rápillantottam az órámra, ami az asztalomon állt. Négyet ütött. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem.
Farmert húztam és kimentem a kocsihoz. Némi pénzt vittem magammal, mert úgy terveztem, hogy megejtek valahol egy gyors kajálást. Bezártam az ajtót, bepattantam a járgányomba és elindultam. Fogalmam nem volt merre menjek. Végül a Michigan tónál döntöttem, ami viszonylag közel volt a városhoz. Majd meg sültem a kocsiban, fülledt volt az idő. Tuti esni fog. Természetesen, semmit nem hoztam magammal, ami megmenthetne a teljes elázástól. Körülbelül egy óra elteltével, végre megláttam a McDonald’s feliratot, mire a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy épp ideje, hogy együnk valamit. Támogattam az ötletet. Besoroltam a többi kocsi mögé, majd kértem magamnak egy BigMacet, egy nagy krumplit és egy üveg kólát. Fizettem, majd továbbhajtottam. Az autómat elárasztotta az olajos étel illata, ezért letekertem az összes ablakot. Nem telt sok időbe és már láttam magam előtt a tó partjait. Gyönyörű hely volt, nagyon szerettem ide járni. Kikapcsolt. Ez volt az egyetlen hely, amit szerettem ebben a szerencsétlen városban…
Lehúzódtam az útról és leállítottam a motort. Kiszálltam a kocsimból, kivettem az ételt és teljesen a partig mentem. Leültem és élveztem a pillanatot. Teljesen megnyugtatott, ahogy a hullámok nagy erővel mosták a homokot. A nap még sütött, bár némi felhő volt az égen. Amerre a szem ellátott, csak a nagy kékség terült el előtte. Megettem mindent, és végre rászántam magam, hogy átgondoljam a dolgokat. Mit is jelenthetett ez az álom? Az igaz, hogy már jó lenne valami változatosság az életembe, de nem feltétlen arra gondoltam, hogy egy kastély falai között töltöm hátralévő életemet. A szőke hercegről sem nagyon álmodoztam, ugyan is nem hittem benne. Szerintem nem létezik.
Meg amúgy is… nekem nem egy fiúra volt szükségem. Inkább egy lányra. Mármint nem úgy értve, nem voltam ferde. Hanem barátnőre. Akinek mindent elmondhatok. Akivel kölcsönösen meghallgatjuk egymás gondjait, örömeit, mindent. Mióta anyu meghalt, nem volt senkim. A tragédia után apu a munkába menekült. Nem rossz a viszonyunk, viszont tudom, hogy neki szüksége lenne egy nőre. Minden férfinak szüksége van egy nőre…
Igazából, szerintem Ben-az apám- találna is magának, mert a korához képest jól tartotta magát, csak talán attól félt, hogy nem viselném el a mostohaanyámat. Hát… ebben lehet valami, de ezt természetesen neki nem említettem meg. Nem akarom még jobban összetörni. De miután én elköltözöm- amit már egy jó ideje fontolgatok- azt vesz feleségül akit akar. Nem fogok beleszólni. Nem lesz beleszólásom. Elkalandoztam… szóval ott tartottam, hogy nem értem az álmomat. Lehet, hogy semmi jelentősége, csak túl fáradt és kimerült voltam, ezért álmodtam ilyen baromságot.
Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele többet. Elhatároztam, hogy sétálok egyet. Volt egy szép erdő pár méterre a tótól. Elindultam. Nyugodtan szettem a lépteimet, igaz párszor sikeresen megbotlottam néhány kiálló gyökérben, de nagyobb kárt nem tettem magamban.
Majd rövid időn belül, olyan látvány tárult a szemem elé, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni. Vagy nem engedik elfelejteni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.04.08. 22:25:40
Huzsi 2009.04.09. 18:30:47
szuszooo 2009.04.13. 10:48:13
Fairy Tale 2009.04.13. 10:55:18
Nem írtál bántót, sőt örülök neki, így legalább megpróbálom majd korrigálni a hibákat! :) Egyébkén igen, ezeket én is észrevettem,úgyhogy majd a továbbiakban megpróbálok változtatni rajta!
És örülök, hogy tetszik! :)
szeszy 2009.04.13. 22:51:56
Én most egy építő jellegű "kritikát" fogok írni, készülj fel...
Először a legfontosabb! Tagolj! Mert így nagyon zavaró is és elidegenítő, a végén meg már zavaró volt, hogy az egész egy nagy tömb jobb lenne ha mondjuk amerikai feeling szerint a bekezdéseknél, párbeszédeknél hagynál egy entert, sokkal szellőssebb lenne és élvezhetőbb. Számomra legalábbis, nem tom a többiek hogy állnak hozzá...
A többi már csak furcsa számomra: -amerikában sport szelet, meg epres milka??? Azt hittem ezek Európai cikkek, de nem vagyok tisztában a marketingjükel, mind1 :D.
Jah és orosz nyelv egy amerikai suliban??? na neee, amerikában spanyolt tanítanak második nyelvként, és nem németet, meg oroszt, de ezek csak felületes dolgok, bár számomra furcsák, ilyen európai feeling van benne, csak mindez amerikában történik... de mind1 a McDonald's persze az egész világban ott van ;) De legalább salátát ehetett volna, mert eléggé egészségtelenül táplálkoik a főhősünk... de gondolom ez nem lényeg...
Igen van benne ismétlés, de az könnyen csiszolható, olvass nagyon sokat :), és olvastassd másokkal az írásaid! :D
(amiket gondolom gyakorolsz is)
Amugy meg ilyen tipikus első fejezet, ami kicsit uncsi, mivel a bevezetésen van a hangsúly, a végére egy kis izgalom került,:)
A nyelvezet is egy kicsit nyers, de az még fejlődni fog. Itt az egyszavas mondatokra is gondolok, meg az általános mondatszerkesztésre, semmi szépség, csak a nyers valóság, ami nem csak nálad van, de így nem egyedi, hanem olyan átlagos az történet. DE! Ez ne csüggesszen el, javulni fog, csak idő, és gyakorlat/gyakorlás kérdése az egész.
Te is megolvastattál, most én is téged ;).
Majd olvasom a többi fejezeteket is. :)
További jó íráskodást, és ha majd tippekre, ötletre lesz szükséged, csak szólj! Kész ötlettár vagyok ;)
pás
Jah és a legfontossabb, a történetről még nem tok sokat, de ami eddig van, az tete :)
Fairy Tale 2009.04.13. 23:03:29
Okés, a következő fejezetnél figyelni fogok a tagolásra.
Ilyenekre meg igazából nem is nagyon figyeltem, hogy sport szelet, meg epres milka és hogy amerikai suli...:P kezdő vagyok,nézd el nekem :P tanulok a hibáimból.
Igyekszem majd javítani a dolgokat, és köszi, hogy írtál! :)
És majd írok, ha segítség kell ;)
Örülök, ha tetszik :P
pá
szeszy 2009.04.13. 23:44:14
pás
Kommentek