14. fejezet: Lehetőségek
2009.06.15. 22:21
Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatna. Mintha valaki ráült volna a mellkasomra, és minden erejével azon fáradozik, hogy megfosszon az életet adó levegőtől. Nem láttam, hogy William mikor csatlakozott hozzánk. Igazából, semmit nem észleltem. A lehetőségeken törtem a fejem.
Mi lesz ez után? Meddig marad itt? Valószínűleg minden lépésemet árgus szemekkel fogja figyelni. Persze, ezek után, William egy percre sem fog tágítani mellőlem. Na, nem mintha eddig sokat hagyott volna magamra. De ha már egyszer a Denevyeknek sikerült kijátszani őket, akkor ez most sem esne nehezére. Vagy nehezükre, hisz’ ki tudja, lehet a csatlósai is itt bujkálnak valahol. Lehet, hogy apu munkatársai is köztük vannak… Nem, azt azért nem hiszem.
- Winnie, Winnie, mi a baj? Megint rosszul vagy? – apu szólongatott, de az aurám nem érzékelte a külvilágot. Mint egy messzi-messzi galaxisban…
Hétfőn mindenképp beszélnem kell az igazgatóval, és Bennel is tudatnom kell a terveimet. Meg fogja érteni, biztos vagyok benne.
- Apa, szeretnék veled valamiről beszélni. – mondtam, miután visszaszökkentem a valóságba. Pontosabban, a rideg valóságba.
- És mi lenne az?
- Előrehozatom az érettségiket. És egy hónapon belül mindennel végezni akarok. Nem bírom már itt tovább. Nem veled van a probléma, félre ne értsd. Igazából, hiányszik Anglia.
- Szóval el akarsz menni. – ez inkább kijelentésnek hatott, mint kérdésnek.
- Igen. – sóhajtottam.
Fájt belegondolni, hogy mi lesz apuval, ha nem leszek itt vele. Szeretem, és nem akarom, hogy baja essen. Épp ezért kell elmennem. Elterelni arról a gyanút, hogy a lányát rejtegeti. És magamat is csak úgy tudom megvédeni, ha minden erőmmel azon vagyok.
- Ha tényleg ezt szeretnéd… nem akadályozlak meg benne. Viszont, egy valamit szeretnék. Ha a tizennyolcadik születésnapodat még itt tartanánk. Végül is, már február van, ennek a hónapnak is mindjárt vége. Aztán ha gondolod, elmehetünk, lakást nézni vagy ilyesmi. Persze, csak ha gondolod. – a hangja puhatolózó volt.
Tudtam, hogy mélyen érinti a dolog, de ő sosem volt az a típus, aki könnyen kimutatta az érzéseit. Most bizonyára magában őrlődik.
- Jaj, köszi apu, az szuper lenne! – igyekeztem lelkesnek tűnni. – Akkor erre majd még visszatérünk. Most viszont, felmennénk ha nem bánod.
- Rendben, menjetek csak. William, maradsz?
- Maradnék, ha önnek nem okoz gondot. – eddig fel sem tűnt, hogy William némán áll mellettem, és figyeli a beszélgetésünket. Bizonyára nem akart beleavatkozni a családi ügyekbe.
- Eddig is tegeztél fiam, szóval tartsd meg ezt a jó szokásodat. – mosolygott. – Aludjatok jól!
Azzal elvonult a szobájába. Feltakarítottam a pohár maradványait, és Williammel az emeletre siettünk.
- Mi a frászt fogunk most csinálni? – kezdtem el fel alá járkálni a szobámban.
- Először is, nyugodj meg!
- Én nyugodt vagyok. Csak számba kell venni a lehetőségeinket. Először is, holnap bemegyek Mr. Folderhez, és megbeszélem vele az érettségit. Aztán pedig… jelentkeznem kell egyetemre.
Na igen, ez volt a legnagyobb probléma. Az Oxfordra szeretnék menni. Igen, az álmok azért megvannak. Végül is, jók voltak a tanulmányi eredményeim, és ha az érettségi is jól sikerül, akkor már nyert ügyem van.
- A lakással nem hiszem, hogy gond lenne. Vestának ugyanis, van egy kisebb Oxfordban, ahol elférnénk. De persze, csak ha apukádnak is megfelel.
- Szerintem nem lesz vele gond.
Hátradőltem az ágyon és becsuktam a szemem. Vajon mit fogunk csinálni, miután elmentünk? Meg kell keresni a ládát, ez nem is kérdés, de hol keressük? Talán majd a megérzéseim…
- Ne aggódj, minden rendben lesz! – zökkentett ki William a gondolataimból. Fölém hajolt és egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Lezuhanyozom. – mondtam, és felpattantam.
Bementem a fürdőbe és megengedtem a forró vizet. Alig voltam magamnál, az agyam egyre csak azt firtatta, hogy mi lenne a legjobb döntés. Az utazásban biztos voltam. De, hogy utána mi lesz, azt nem tudhattuk előre. Apu majd biztos érdeklődni fog az egyetemi tanulmányaimról, tehát nem hagyhatom félbe.
Az eszem azt súgta, hogy hagyjam az egészet, adjam a kulcsot Williaméknek és ne foglalkozzak vele többet. Meg tudnám tenni? Biztosan nem. Egyrészt azért sem, mert nem tehetem ezt anyu emlékével. Neki az életével kellett érte fizetnie. Nem, nem hagyhatom annyiban. És nem is fogom.
Vagy jó negyed óráig csorgattam magamra a forró vizet. Amikor már a testem szinte égett, és olyan voltam, mint egy paradicsom, kikászálódtam a zuhany alól és belebújtam a szokásos rövidnadrág, póló párosba.
- Mehetsz te is, ha gondolod. – szóltam oda Williamnek.
- Rendben.
Ennyit mondott, majd fogta a cuccát és becsukta maga mögött az ajtót. Addig én összepakoltam holnapra a tankönyveimet, pár füzettel vegyítve. Gondolom, holnap kikapjuk a matek dolgozatot. Remek.
Bebújtam az ágyba, és vártam, hogy William végezzen. Talán neki sikerül lefoglalni az agyam valamivel…
- Hogy vagy? – kérdezte, amikor mellém feküdt.
- Most már jól. – feleltem, mihelyst közelebb férkőztem hozzá.
Szorosan megölelt, alig kaptam levegőt.
- Vigyázni fogok rád, ígérem. Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. – suttogta alig hallhatóan.
- Nem fog senki elvenni tőled. Én apu miatt aggódom.
- Nem esik baja, ne aggódj.
- Bízom benne.
William olyan intenzitással csókolt meg, mint még soha. Alig bírtam levegőt venni. Érintések, csókok... Aztán hirtelen vége is lett.
- Mi az? – kérdeztem, amikor William eltolt magától.
- Éjfél van, drágám. Holnap suliba mész. Aludnod kell. És apukád is itthon van. Nem hiszem, hogy csendben tudnánk maradni. – húzta mosolyra a száját. Ebben igaza van, de akkor is!
- Szerintem sem, de akkor… legközelebb nem úszod meg! – feleltem sértődötten.
- Hm, hát te sem. Szép álmokat!
- Jó éjt.
Fejemet a mellkasába fúrtam, a kezei a derekamon pihentek. Ennél jobb dolog nincs. Úgy elaludni, hogy a szerelmed őrzi az álmodat.
*
- Winnie, ébresztő! Hasadra süt a nap! – ez elég rossz poén volt. Februárban?
- Jól van, jól van. Mennyi az idő? – ásítottam.
- Háromnegyed hét.
- Oké. Mindjárt felkelek. – szívesen lustálkodtam volna még egy picit. De aztán eszembe jutott a tegnap este. A szemeim gyorsan pattantak fel.
Nem szóltam semmit, a szekrényemhez sétáltam. Kiválasztottam egy farmert és egy sötétzöld inget. A fürdő felé mentem, és bő negyed óra múlva frissen tértem vissza a szobámba.
- Minden rendben van? – ráncolta össze William a homlokát.
- Igen. Csak rájöttem, hogy még becsengetés előtt szeretnék beszélni az igazgatóval.
- Ó, értem. Amíg te reggelizel én is összekapom magam.
- Lent megvárlak.
A konyhaasztalon egy tál müzli, és egy kis fecni várt rám.
„ Kicsim, főztem kávét, és csináltam müzlit! Vigyázz magadra.” írta apu. Meglepett a dolog, mert nem szokott ilyet csinálni, de jól esett a gondoskodása.
Mire bekanalaztam a reggelimet, és az energia-bombámat is lehajtottam, William is csatlakozott hozzám.
- Kérsz valamit? – érdeklődtem.
- Nem köszi. Indulhatunk, ha gondolod.
Bólintottam, felhúztam a cipőmet, majd bezártam az ajtót.
Tíz perc múlva az Audi TT már ott parkolt az iskola előtt. Természetesen, bámészkodó arcokból most sem volt hiány. William kiszállt és úriemberhez illő módon kinyitotta nekem az ajtót.
- Nem tudom, hogy ma mi lesz. Felhívlak, jó?
- Jó. Szólsz a többieknek?
- Persze. Nem ártana valami gyűlést is tartanunk, hogy megbeszéljük, hogy mit kellene csinálnunk.
- Igen, az jó lenne. Akkor hívj majd.
- Oké. Legyél jó!
Búcsúzóul megcsókolt, aztán beült a kocsijába és elhajtott. Sietősen lépkedtem a bejárati ajtó felé. Az utam az igazgatói irodához vezetett. Megálltam az ajtó előtt, lélegeztem párat és bekopogtam.
- Tessék! – hallottam meg Mr. Folder mély hangját.
- Jó reggelt kívánok, igazgató úr!
- Jó reggelt, Winnie! Minek köszönhetem a látogatást? – mosolygott kedvesen.
Igazából nagyon rendes ember volt. Általában öltönyt és nyakkendőt viselt, ami alacsony és zömök testalkatán mókásan mutatott. A haja néhol ősz foltokban terült el a feje búbján, sőt, volt ahol már eléggé megritkult az egykor dús hajkoronája. Ezt a falon lévő fiatalkori képei is alátámasztották.
- Uram, az érettségikről szeretnék beszélni Önnel.
- Foglalj helyet!
- Szóval, arról lenne szó, hogy szeretném előbb megcsinálni a vizsgáimat. A szóbeliket is és az írásbeliket is.
- És megtudhatnám, hogy mi az oka ennek a sietségnek? Az ember lánya, általában ha tehetné, inkább halasztaná őket. – számítottam erre a kérdésre, de sajnos még nem gondoltam át, hogy mit is kellene mondanom.
- Hát, igazából csak szeretnék visszatérni Angliába. Minél előbb, annál jobb. – nem tudhattam, hogy elég indok-e ez neki, de reméltem a legjobbakat.
- Hm, értem. Részemről nincs akadálya a dolognak. Már csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt tudsz felkészülni?
- Hát, az írásbeli tételekkel már végeztem.
- Rendben van. Lássuk csak, ma van február huszonötödike. Akkor be lehetne úgy osztani, hogy huszonnyolcadikán a történelem, március elsején az amerikai kormány működése, aztán negyedikén a matematika, ötödikén angol, hatodikán pedig a marketing.
- Rendben van. – sóhajtottam. – Tehát csütörtök, péntek, hétfő, kedd és szerda. Tökéletes. – mosolyogtam.
- Akkor már csak a szóbeli vizsgák a kérdésesek. Ezt megbeszélem a tanári testülettel a mai nap folyamán. Ha végeztél, gyere be és egyeztetjük az időpontokat.
- Nagyon köszönöm! Viszlát!
- Viszlát! Legyen szép napod!
- Köszönöm.
Épp becsengetés előtt zuhantam be a terembe, de szerencsére Mr. Parkinson még nem volt bent. Viszont Tom széles vigyorral üdvözölt.
- Szia Winnie! Mi újság?
- Nincs semmi, most voltam Mr. Foldernél.
- Ó, igazán? És miért?
- Az érettségikről beszéltem vele. Tudod, előbb meg akarom csinálni őket. – nem emlékeztem, vajon említettem már neki?
- Elhúzol, mi?
- Szeretnék.
- És mit mondott?
Mr. Parkinson belépett az ajtón és azon nyomban mindenki elnémult.
- Szünetben. – súgtam oda Tomnak.
- Jó reggelt! Kijavítottam ezeket a csodálatos dolgozatokat! – mondta derűsen. – Patty, Mark, osszátok ki őket. – szólt oda az első padban ülőknek.
Mark és Patty egy párt alkottak, már elsőtől fogva. Mark az az igazi minden lében kanál fiú volt, szemüveggel és kockás ingekkel vegyítve. Pattyban megtalálta a hasonmását, csak női kivitelben. Elég hisztérikus egy csaj volt, ami azt illeti. Bár, egy kezemen meg tudom számolni, hogy a négy év alatt hányszor elegyedtünk szóba egymással. És ezzel valószínűleg Tom is ugyan így volt.
Patty a padomhoz ért és lerakta rá a dolgozatom.
- Tom, Tom, csípj meg! – örvendeztem. – Ötöst írtam, el sem hiszem!
- Na, gratulálok, én is! – vigyorgott.
- Jók vagyunk! – vigyorogtam én is rá.
Az óra elment a dolgozatjavítással, valamint a jegyek bediktálásával.
- Szóval ennyi. A szóbelik még nem tudom, mikor lesznek. – fejeztem be a mondandómat. Tommal az angol terem felé tartottunk.
- Értem. Tudod, azért hiányozni fogsz ám!
- Te is nekem. – és tényleg, most jutott csak el a tudatomig, hogy a négy év alatt egyedül Tom volt az, akire számíthattam. Mindig mellettem állt, és elviselte minden női szeszélyemet. Az igaz, hogy nem voltunk szoros baráti kapcsolatban, de ő volt az egyetlen ember, akivel jó volt a viszonyom a sulin belül.
A nap hátralévő részében Tom elmesélte, hogy hétvégén Minneapolisban voltak rokonlátogatáson, ahol megismerkedett egy nagyon kedves lánnyal. Ő is végzős, és a Torontói egyetemre pályázik, akárcsak Tom. Telefonszámot, és msn címet is cseréltek. Nagyon örültem neki, remélem, hogy össze fognak jönni.
Az óráim végeztével Mr. Folder irodájához mentem.
- Gyere csak be! Foglalj helyet.
- Jó napot! – mosolyogtam.
- Megbeszéltük a tanáraiddal az időpontokat. Március huszonötödikétől huszonnyolcadikáig lennének a szóbelik.
- Igazgató úr, nagyon köszönöm a lehetőséget! – tényleg rettenetesen hálás voltam a segítségéért.
- És azt tudod már, hogy hova jelentkezel?
- Igazából, az Oxfordon gondolkodom, valamint a Cambridge-i egyetemen.
- Jó döntés. Tessék, adok egy jelentkezési lapot, vidd haza, töltsétek ki apukáddal, és holnapra hozd vissza.
- Köszönöm! Viszont látásra!
- Szia.
Amint kiértem a kapun, hirtelen eszembe jutott, hogy mivel William hozott suliba, ezért nincs mivel hazamennem. De aztán körülbelül két perc múlva, a Honda leparkolt előttem.
- Szia kicsim! Szállj fel! – nem kellett kétszer mondani. Felpattantam a motorra, és elindultunk a tó felé. A fák, bokrok szélsebesen rohantak el mellettünk. Kis idő elteltével már a parton álltunk, Vestáék társaságában.
- Sziasztok! – köszöntött minket Vesta, Jonathan és Jared.
- Hali!
- Na, Winnie, beszéltél az igazgatóval? – érdeklődte William.
- Igen… huszonnyolcadikán, elsején, negyedikén, ötödikén és hatodikán az írásbelik. Aztán március huszonöt, huszonhat, huszonhét, huszonnyolc pedig a szóbelik. Kaptam két jelentkezési lapot, amit ki kell töltenem. Az Oxfordot és a Cambridge-i egyetemet fogom megjelölni.
- Akkor jó. És menni fog az érettségi? Matekkal hogy állsz? – faggatott tovább barátnőm.
- Jaj, ma kaptam ki a dolgozatomat, és ötöst írtam! – lelkendeztem nekik is egy sort.
- Az nagyon jó! Gratulálok! – mondta mindegyikőjük egyszerre.
- És mi lesz az útiterv? – csaptam bele a dolgok közepébe.
- Ezt még Emilyvel és Arthurral is egyeztetnünk kell. Tudod, javaslatok, ilyesmik. – szólt Jared.
- Aha. Akkor majd értesítsetek.
- Persze, az a legkevesebb.
- Igen, de most már csak az a kérdés, hogy Allen keresni fog- e. Sajnos nem tudunk a fejével gondolkodni, így nem lehetünk semmiben sem elég biztosak. – mondta Jonathan.
- Nem hiszem, hogy elszalasztana, egy ilyen lehetőséget. Egy karnyújtásnyira vagyok tőle. – így módon fejtettem ki a véleményemet.
Igazából tényleg így van. Azt hiszem, a kulcsot ezentúl mindig magamnál fogom tartani. Ha akar, be is törhet hozzánk. Szerintem ő is mindent megtenne a cél érdekében. És meg is fog.
- Talán igazad van. De lehet, hogy most azt akarja, hogy rá figyeljünk és közben ők egész mással vannak elfoglalva. – válaszolt a felvetésemre Jonathan.
- Először is az a lényeg, hogy rendben megcsináld az érettségit. Mi pedig elkészítjük az útitervet.
- És a költségeket ki fogja állni? – gondolom, nem lesz egy olcsó mulattság.
- Ezt is bízd csak ránk.
- Hát jó. Akkor végeztünk?
- Igen. Nekünk is dolgunk van, te pedig tanulj! – utasított Vesta.
- Sajnos nem tudok mást csinálni. – pedig lenne jobb dolgom is, gondoltam. Williamre pillantottam, mire Vesta vihogni kezdett.
Elbúcsúztunk tőlük és Williammel motorra pattantunk.
- Bejössz? – kérdeztem, amikor leparkoltunk a ház előtt.
- Bemenjek? – kérdezett vissza cinkos mosollyal a szája sarkában.
- Jó lenne.
- De nem akarom elvonni a figyelmed a tanulásról.
- Majd kikérdezel. – vetettem fel.
Nem kellett sokáig győzködnöm. Felnevetett és beléptünk a házba. Apu még nem volt otthon, és ahogy ez tudatosult bennem rögtön eszembe jutott valami a tegnap estével kapcsolatban.
Hirtelen felindulásból a lépcső alján nekidőltem Williamnek és szenvedélyesen megcsókoltam. Testem teljesen hozzátapadt az övéhez, és éreztem a lüktetést az ereimben. Elvégre este azzal koptatott le, hogy úgy sem tudnánk halkak lenni. Hát tessék, most nincs itthon apa, itt az ideje, hogy kihasználjuk ezt a remek alkalmat.
- Azt hittem biológiából nem vizsgázol… - lehelte két csók szünete között.
- Nem is. De ki tudja. Jobb gyakorolni, hogy ne érjenek meglepetések.
Úgy látszik, ma elég könnyen megadja magát. Vagy ő is felhevült, úgy ahogy én is. Felkapott az ölébe, és felrohant velem a lépcsőn. Hanyatt fektetett az ágyon, ő pedig fölém helyezkedett. Kínzó lassúsággal gombolta ki az ingemet. Én közben a pólójával foglalatoskodtam, és mindent megtettem azért, hogy minél többet érjek el izmos hasából.
Megint úgy kezdődtek a dolgok, mint tegnap este, viszont most tovább mentünk. De azért azt a bizonyos határt nem léptük át. A teljes egyesülés még váratott magára, de ki tudja meddig. Egyre vadabb érintések és csókok követték egymást. Aztán kis idő múlva mindketten zihálva, hangos nyögések közepette zuhantunk vissza az ágyra.
*
Március huszonkilencedike. Vége az érettségiknek. És igen, kijelenthetem, hogy túléltem. Meg kell mondjam, rosszabbra számítottam. Mind az írásbelit, mind a szóbelit illetően. A tanárok segítőkészek voltak, de azért elég szigorúak. Mondjuk persze, mit várjon az ember tőlük…
Tehát a vizsgáknak vége, ezek után nem volt más hátra, minthogy bepakoljak pár dolgot egy kisebb táskámba a holnapi út alkalmából. Apunak megemlítettük, hogy Vestánk van egy kisebb lakása Oxfordban, amit hajlandó lenne felajánlani az ott tartózkodásunk idejére. Mivel eddig ő is levelező tagozaton volt, úgy döntött, hogy most megtiszteli az egyetemet jelenlétével. Ben természetesen elfogadta a dolgot, de azért ő is szerette volna megtekinteni.
- Segítsek? – kérdezte este William, miközben én a szekrény, a fürdő, és az ágy között ingáztam.
- Nem kell, köszi, mindjárt megvagyok.
- Ezt hajtogatod már fél órája! – nevetett.
- Jó, de most már tényleg. Már csak pár cucc van, amit el kell raknom.
És valóban, egy óra pakolás után a bőrönd készen állt az utazásra. Reggel hajnali ötkor kelés, mert a repülő hétkor indul, és be is kell csekkolni. Szóval nem ártana előbb odaérni. Apu ügyesebb volt, mint én, neki már reggel be volt csomagolva.
- Jól van, akkor én most hazamegyek, nekem is még be kell pakolni. Holnap találkozunk!
- Rendben van.
Kikísértem, elköszönt aputól, majd tőlem is. Aztán felült a motorra és elhajtott.
Izgatott voltam a holnap miatt. Vajon milyen érzéseket fog kiváltani belőlem, hogy viszontlátom a szülőhazámat? A kulcsot, mivel kisméretű volt, ezért a nyakamban hordtam, egy nyakláncra fűzve. Úgy gondoltam, itt van a legjobb helyen, biztos nem eshet baja.
A fürdőszobai teendőim után, görccsel a gyomromban feküdtem bele puha ágyamba. Az álom sokáig váratott magára, de amikor eljött, nagyon rövid ideig tartott.
Reggel a telefonom pityegésére ébredtem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
A n g y a l · http://twilight-angyal.blogspot.com/ 2009.06.16. 19:26:54
Kommentek