10. fejezet: Döntések
2009.05.25. 18:50
Egy 16-os karikát megérdemel, azt hiszem :D
Amint kiszálltunk a kocsiból, félelem fogott el. Vestával futni kezdtünk a többiek felé. Mind hárman a földön ültek.
- Mi történt? - előztem meg Vestát.
- A kastélyban voltunk, rendeztünk pár dolgot, amikor zajt hallottunk lentről. Nem tudtuk ki lehet, hiszen mindannyian itt voltunk. Lerohantunk az emeletről, és megláttunk két alakot. Még szinte fel sem fogtuk, hogy ott vannak, aztán már nekünk is támadtak. És akkor egyszer csak eltűntek. Felszívódtak, csak úgy simán. Minden jel nélkül. – mesélte William.
- De kik voltak? Hogy történhetett? Jól vagytok? – zúdította rájuk Vesta kérdései tömkelegét.
- Biztos, hogy a Denevyek csatlósai voltak. Gondolom, a terepet jöttek felderíteni. Ne aggódjatok, semmi komoly. Nem hinném, hogy mostanában újra támadnának. De azért Vesta, elterelhetnéd őket. Szerinted képes lennél rá? – érdeklődte Jared.
- Nem tudom, megpróbálhatom. Tudnak róla, hogy Winnienél van a kulcs?
- Ez az, amiben nem lehetünk biztosak. Minden esetre, nagyon kell rá vigyáznunk. – úgy beszéltek, mintha itt sem lennék.
- Hé, én is itt vagyok ám! – mondtam ingerülten.
- Ne haragudj. Viszont ha tetszik, ha nem, egy pillanatra sem foglak egyedül hagyni! - tájékoztatott William.
Végül is, nem volt ellenemre.
- Rendben. – szóltam. – A kulcsot keresték?
- Igen, gondolom. De még mindig nem értem, hogy a kastélyról honnan szereztek tudomást… - gondolkozott el Jonathan.
- Majd ha legközelebb jönnek, megkérdezzük… - vetettem oda alig hallhatóan. Hihetetlen vagyok néha. Mintha a vesztembe akarnék rohanni. Az ellenségeim karjaiba.
- Miattam jöttek. – jelentettem ki.
- Nem feltétlen, hiszen nem tudják, hogy nálad van a kulcs. – válaszolt Vesta.
- De anyu is megírta a levelében, hogy tudnak rólam! Szóval nem nehéz kikövetkeztetni. – úgy hangzott, mintha begyulladtam volna, pedig nem. Más valamit fontolgattam magamban.
Nem mondtak rá semmit. Gondolom, ők is tudták, hogy igazam van.
- Hazavigyelek? – fordult hozzám Vesta.
- Igen, az jó lenne. Persze, csak ha nincs rám szükségetek, vagy valami.
- Nyugodtan menj csak. Majd szólunk, ha történik valami! Bár Williamtől úgy is megtudod. – válaszolta Jared.
- Winnie, kicsit később beugrom hozzád. – mondta William.
- Oké. Akkor, sziasztok!
Visszaszálltunk a piros Porschéba és hazafelé vettük az irányt. És hirtelen eszembe jutott valami…
- Vesta… lehet egy magánjellegű kérdésem? – kezdtem bátortalanul.
- Mondjad csak!
- Szóval… hogy közted és Jonathan között… mikor történt meg a dolog? Mennyi idő után?
- Három hónap elteltével. Na miért, min töröd a fejedet? – vigyorgott rám barátnőm, mikor megálltunk a házunk előtt.
- Semmin… vagyis nem azon. –feleltem szégyenkezve. – Csak tegnap este miután, meg mielőtt telefonáltál… hát… egy kicsit elragadtattuk magunkat. És ezek az érzések… nagyon újak még nekem. És nem tudom, hogy kezeljem őket. – fejeztem be nagyokat pislogva.
Elég nehéz volt mindezt szavakba önteni, de Vesta értette, mire gondolok.
- Hm, értelek ne aggódj. – nevetett. – Ha már nagyon nem bírtok magatokkal, máshogy is enyhíteni tudtok a dolgon… Érted, mit akarok?
- Igen persze. Hát… oké… köszi… - mondtam.
- Mit szólnál, ha holnap suli után összefutnánk? Segíthetnék készülni az érettségire. – mosolygott.
- Az szuper lenne, a matek úgy is nehezen megy. – fintorodtam el. – Úgy végzek, ahogy ma. Értem jössz?
- Igen. Akkor a suli előtt találkozunk! Aztán meséld majd el, hogy mi történt ma! – kacsintott rám.
- Rendben! – nevettem.
Adtam neki két puszit és a csomagjaimmal együtt besiettem a házba. Mivel nem tudtam mikor érkezik meg William, ezért gyorsan lezuhanyoztam és felvettem egy pólót és egy rövidnadrágot. Ami azt illeti, elég rövidke volt…
Hét órakor megszólalt a csengő. A nagy rohanásban megbotlottam a lépcsőn, de szerencsére nem történt semmi gond.
- Szia! – üdvözölt, és miután belépett az ajtón, magához húzott és szorosan megölelt. Az illatától szédülni kezdtem.
- Örülök, hogy itt vagy! Kérsz valamit?
- Igen. Téged. – mondta és elkerekedett szemeim láttán felnevetett. – Ne aggódj, nem úgy értettem. Nem harapok! – efelől semmi kétségem nem volt.
- Felmegyünk? – válaszát meg sem várva húztam magam után az emeletre.
Mikor felértünk, mint általában, most is az ágyamon foglaltunk helyet. Kérdésekkel kezdett bombázni.
- Alig tudok még rólad valamit. Mi a kedvenc színed?
- Változó. Hangulatomnak megfelelő… de szeretem a lilát, feketét. És neked? – tudakoltam én is.
- Fekete. Van kedvenc együttesed?
- Igen, Simple Plan. Nem tudom, ismered-e őket. –
- Persze! Nagyon jó számaik vannak.
- Te milyen zenét szeretsz?
- Végül is, mindenfélét meghallgatok, de leginkább klasszikus.
- Kedvenc filmed? – folytattam tovább a faggatózást.
- Olyan nem nagyon van. Megnézem, ami a kezem ügyébe akad, de inkább olvasok.
- Akkor könyv?
- Leslie L. Lawrence könyvek, versek, thrillerek. Stephen King.
- Nem mondod? Imádom Leslie L. Lawrence-t! Irtó jól tud írni! – mondtam lelkesen. Legalább van bennünk közös is, gondoltam.
- És te milyen filmeket szeretsz?
- Hát, romantikus vígjátékok, sci-fi, és az ilyen túlbonyolítottakat. – gondoltam vissza a Halálos zsákutcára.
És így ment ez fél órán keresztül. Amikor azt hittem, hogy befejezte, mindent meg tudott rólam amit akart, újabb kérdést intézett felém. Meséltem neki azokról az időkről, amikor Angliában éltünk, és nem értette, miért nem tartom a kapcsolatot az ottani barátaimmal.
- Nem keresnek?
- Nem igazán. Megváltoztak az elérhetőségeik, vagy csak szimplán elfelejtettek. De mindegy is. Ha ennyi elég volt nekik ahhoz, hogy megfeledkezzenek rólam, nem is voltak igazi barátok… - mondtam, miközben a takarom sarkát gyűrögettem.
- Nekem Jared és Jonathan a barátaim. Egy iskolába jártunk. És a szüleik jóban voltak anyuval és apuval. Tényleg, milyen volt a napod Vestával?
- Nagyon jó! Teljesen bepörgött a vásárlástól. És sokat beszélgettünk. Úgy érzem, nagyon jó barátok leszünk. – mosolyogtam.
- Ennek igazán örülök! – felelte, és közelebb csúszott hozzám.
Az alatt a pár perc alatt, amíg nem szólt hozzám, folyamatosan a szemembe nézett, és a tekintetétől libabőrös lettem. Hogy lehet valaki ennyire… tökéletes? Nem igazán értettem. És pont nekem adatott meg, hogy vele legyek.
Ahogy közeledd felém, végigsimított a lábamon, egészen a csípőmig. Arcomat két tenyere közé fogta és megcsókolt. A szívem hangosan dübörgött és már ezek az aprócska érintések is erős érzelemhullámot váltottak ki belőlem.
- Gyönyörű vagy – hajolt oda William a fülemhez, majd száját visszahelyezte ajkaimra.
Pólója alá csúsztattam kezeimet, és mikor megéreztem a kockákat a tenyerem alatt, azt hittem eszemet vesztem. Simogatásomtól ő is zihálni kezdett. Egy eszmefuttatás után megszabadítottam felsőjétől, és ahogy láttam nem bánta a dolgot.
Ő sem tétlenkedett közben, kezeivel felfedezte testemet, én pedig viszonylag halk sóhajokkal adtam tudtára, hogy ne hagyja abba.
A pólóm a földön landolt, az övé mellett. Érintései miatt, a testem lángomban állt, viszont az élvezet leginkább egy területre koncentrálódott. Amikor William megérintette a melleimet, egy nyögés hagyta el a száját. Hihetetlenül izgató volt. Most már ha akartam sem bírtam volna leállítani. De igazából, nem is akartam. Nem érdekelt más, csak a vágy, a mindent elsöprő vágy, ami futótűzként terjedt végig rajtam.
Testével teljesen rám nehezedett és éreztem, hogy ágyéka nekem feszül. Nem hittem, hogy tudja még fokozni ezt a helyzetet. Bizonyára tudta volna, ha a gyönyörnek hirtelen vége nem szakad.
Az ajtó hangosan csapódott be valaki mögött.
- Mi a… – csúszott ki a számon ingerülten. William lemászott rólam én pedig a felsőm után kaptam. Gyorsan magamra rántottam és kifelé mentem.
- Apa te vagy? – kiabáltam le, miután kinyitottam az ajtót.
- Igen, szia Winnie, megjöttem. William is itt van? – gondolom a felhajtón álló motorból következtetett erre.
- Szia! Igen, itt. Mindjárt megyek! – mondtam és visszamentem a szobámba.
- Lejössz? – érdeklődtem szerelmemtől.
- Le, csak várj egy kicsit… menj, majd megyek én is, csak… - bizonyára, nem tudta, hogyan adja tudtomra a problémáját. A nadrágjára pillantottam.
- Ó! Rendben. – kedvem lett volna ott folytatni a dolgot, ahol abbahagytuk, de a tudat, hogy apu itthon van, meggátolt ebben.
Zavaromban gyorsan elindultam lefelé a lépcsőn. Igyekeztem minél nagyobb lelkesedést mutatni Ben hazaérkezése miatt.
- Hogy utaztál? Milyen volt Vancouver?
- Nagyon szép hely. Sikeresen elsimítottuk az ügyet, minden rendben van. Találkoztam egy férfival, aki irántad érdeklődött.
Hogy irántam? Senkit nem ismerek Vancouverben. A zsigereimben, valami rosszat éreztem. Pár perc múlva kiderült, hogy nem is alaptalanul.
- Kicsoda?
- Allen Denevy. Ismered? – a név hallatán a szoba forogni kezdett velem, és William azonnal mellettem termett.
- Jó estét, Ben! Milyen volt az út? – igyekezett William mosolyt erőltetni az arcára, viszont a testtartása feszültté vált.
- Remek! – mondta szűkszavúan. – Éppen azt meséltem Winnienek, hogy Allen Denevy érdeklődött iránta.
- Ön hol találkozott vele? – vette át a szót.
- Ő volt a cég megbízója.
Williammel egymásra néztünk. Most már biztos voltam benne, hogy minden követ megmozgatnak majd, hogy a közelembe férkőzhessenek.
- Valami baj van, kicsim? – nézett rám aggódó arccal apu, amikor meglátta, hogy elsápadtam.
- Nem, minden oké. Azt hiszem, egy kicsit fáradt vagyok. – hazudtam.
- Ben, megkérdezhetem, hogy az a bizonyos úr, mit akart tudni Winnieről? Vagy hogy került egyáltalán szóba?
- Amikor bemutatkoztunk egymásnak a tárgyaláson, érdeklődést véltem felfedezni tekintetében a nevem hallatán. És a sors úgy hozta, hogy egy szállodába került velünk. – a sors, mi?! – Esténként csatlakozott a társaságunkhoz, és elbeszélgettünk. Amikor megemlítettem, hogy van egy lányom, ismét felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy Winnienek hívnak-e. Nem értettem, honnan tudhatja. Aztán később kiderült, hogy édesanyáddal dolgozott együtt a Cambridge egyetemen. – nézett rám apu.
Persze, dolgozott együtt. Szebbnél szebb gondolatok cikáztak végig az agyamon.
- És mit mondtál neki rólam?
- Semmit, mivel nem volt valami szimpatikus fazon. Azt állítottam, hogy tavaly érettségiztél, és nyertél egy ösztöndíjat Olaszországba. – apu nem volt valami jó a füllentések terén, így kétlem, hogy elhitte volna.
- Akkor jó. – sóhajtott William, bár láttam rajta, hogy neki is kétségei vannak a dolog szavahihetősége végett.
- Jól van srácok, én most elmegyek, lefekszem. Kimerített a repülő út. William marad éjszakára?
- Hát… szeretném. – feleltem kicsit félszegen.
- Rendben van. Akkor jó éjt!
Teljesen leesett az állam apu engedékenysége miatt. Williammel visszamentünk a szobámba.
- Most mi lesz? – kérdeztem miután lehuppantunk az ágyra.
- Először is, telefonálok Jaredéknek. – az órára pillantott. – Vagyis, majd holnap tájékoztatom őket. Nem hiszem, hogy Allen elhitte, amit apukád próbált bemesélni neki.
- Sajnos én sem. William, eszembe jutott ma valami…
- Micsoda?
- Hát, szóval, előrehozathatnám az érettségiket. És akkor elkezdhetnénk keresni a ládát… mielőtt még a Denevyek megtalálják, és már csak a kulcsra lesz szükségük. – tudtam, hogy rengetek dolog van, amiért nehéz lenne nekiállni, például, hogy fogalmunk sincs, hogy merre keressük. De egy próbát megérne. Kíváncsian vártam William válaszát.
- Komolyan Winnie, képes lennél a lábuk elé vetni magad? Rengeteg időnk van még! És ha el is mennénk megkeresni, semmiképp nem hagynám, hogy velünk gyere! Nem, nem teszlek ki ekkora veszélynek. Így is már kutakodnak utánad.
- Szóval képes lennél magamra hagyni? Arra nem gondolsz, hogy pont ezzel sodornál a legnagyobb veszélybe? Ha arra kerülne a sor, hogy eltűntök, úgy sem tudnád megakadályozni, hogy ne kövesselek titeket! Szabad akaratom van, senki ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak!
Lehet, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot, de abszurd volt, amit mondott. Még, hogy ne menjek velük… Azt hiszi, hogy képes lennék nélküle élni? Hiszen, ha jobban belegondolok, azóta élek igazán amióta együtt vagyunk! Nem teheti ezt velem. És nem is fogja. Amit egyszer eltervezek, úgy is lesz. Az emberek élete döntésekből áll. Hát, most én is döntöttem.
Dühösen magamra húztam a takarót, és az oldalamra fordultam, háttal neki.
- Jaj, kicsim! Ne sértődj meg, nem azért mondtam, de tudd meg, hogy nagyon aggódom érted! Látom rajtad, hogy milyen elszánt vagy, és épp ezért, ez még jobban megrémiszt.
Visszafordultam felé.
- Ígérd meg, hogy beszélünk még a dologról. – ha nem is teszi meg, még mindig ott vannak a többiek. És Vesta. Ő biztos megértené, hasonló helyzetben ő sem hiszem, hogy másképp cselekedne. Biztos nem hagyná csak úgy lerázni magát.
- Megígérem. Lezuhanyozom, oké? Te pedig aludj!
- Persze menj csak. Mintha tudnék…
Amíg William a fürdőben volt, egyre jobban meggyőztem magam róla, hogy tényleg ez lenne a legjobb megoldás. Igaz, azt még ki kell találnom, hogy mit mondok apunak, minden esetre úgy éreztem, tennem kell valamit. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, várva, hogy mikor bukkannak ránk.
Igyekeztem nyitva tartani a szemem, és nem elaludni, de nagyon fáradtnak éreztem magam. A következő kép már az volt, hogy valami nagyon világos dolog szűrődik be az ablakomon. Morcosan a fejemre húztam a párnát. William szólongatott.
- Winnie, kelj fel, mert elkésel. – mióta hajtogathatta már ezt?
Hirtelen pattantak fel a szemeim, az órára pillantottam. Hetet ütött.
- Jaj, elaludtam! – mondtam, miközben a szekrényemhez siettem. Gyorsan kapkodtam ki a ruháimat.
Bevetettem magam a fürdőbe, felöltöztem és igyekeztem magamra emberi formát ölteni. Negyed óra alatt szerencsésen elkészültem.
- Csinos vagy! – mondta William, mikor visszatértem a szobába. Végig néztem magamon. Semmi érdekes nem volt rajtam, a szokásos farmer és egy kék felső, amit tegnap vásároltunk Vestával.
- Hát, köszönöm! Te is jól nézel ki. – válaszoltam, mert feltűnt, hogy közben ő is átöltözött.
Apu már nem volt itthon. Gyorsan összeszedelőzködtünk, és a motorra felpattanva a sulihoz mentünk. Most is meghökkenve fogadták a William és köztem lejátszódó eseményeket. Irigységet véltem felfedezni a bámészkodók arcában. Mondjuk, meg is értem. Ki ne szeretné, ha olyan barátja lenne, mint Ő.
Az osztályba érve kedvesen köszöntöttem Tomot. Úgy terveztem, megérdeklődöm, hogy szerinte előre lehet-e hozatni az érettségiket. Miután kölcsönösen köszöntöttük egymást, tettem egy próbát.
- Tom, mit gondolsz, szerinted meg lehet azt csinálni, hogy előrehozatom az érettségiket?
- Nem tudom, lehetséges. Miért? Ezt tervezed?
- Ami azt illeti, igen.
- És miért?
- Úgy érzem, muszáj kiszabadulnom innen… Nem bírom már itt. Vissza akarok menni Angliába. – végül is, ez is benne volt a dologban.
- Ja, értem. Tudom, miről beszélsz. – dehogy tudja, sóhajtottam.
Ami azt illeti, jó lett volna, ha rajtam és az érintetteken kívül elmondhatom valakinek a dolgot. De szerintem Tom teljesen ütődöttnek tartana, apuval együtt. Szóval, veszett ügy.
Az utolsó tanóra a végéhez közeledett, én pedig már tűkön ülve vártam, hogy elmesélhessem Vestának a tegnap este történteket. William bizonyára már beszámolt nekik arról, hogy ki kérdezősködött utánam. Mikor kicsengettek, futva tettem meg az utat a parkoló felé.
A Porsche már a kapu előtt várt rám. Beszálltam és két puszival üdvözöltem barátnőmet.
- Szia! – köszönt ő is kedvesen. – Hogy telt a napod?
- Unalmasan. – fintorogtam.
- Azt elhiszem! Én is utáltam iskolába járni.
- Tényleg, te egyetemre nem jársz?
- Levelező tagozaton vagyok az Oxfordon. De bízom benne, hogy jövőre személyesen is megtisztelhetem őket a jelenlétemmel. – az Oxfordon?
- Ej ha, ez nem semmi! Akkor nagyon jó tanuló lehettél.
- Jó géneket örököltem. – mosolygott. – William halaszt, ő jövőre akar oda jelentkezni.
Ez furcsa, erről még nem is beszéltünk. Mondjuk én sem nagyon törtem rajt a fejem, hogy hova is kellene mennem egyetemre… Nem vagyok biztos benne, hogy engem felvennének oda.
- A bátyám mesélte, hogy Allen faggatózott rólad apukádtól.
- Igen! És azt nem említette esetleg, hogy mit vetettem fel neki?
- Nem. – sejtettem.
- Arra gondoltam, hogy előrehozathatnám a vizsgáimat, és így elmehetnénk. Megkeresni a ládát. Jó persze, tisztában vagyok vele, hogy fogalmunk sincs, hol kéne keresnünk, de valami támpont csak lenne.
- Ő mit szólt hozzá? Gondolom, hallani sem akart róla.
- Hát igen, de megmondtam neki, hogy titeket is megpróbállak meggyőzni! És én makacs ember vagyok.– fejeztem be a monológot.
- Efelől semmi kétségem. Majd megpróbálok beszélni velük.
A társalgás további részét már a szobámban folytattuk.
- De szép szobád van!
- Köszi. A tied is nagyon szép. Amikor nálatok voltam, William megmutatta.
- Köszi. És mi történt tegnap este? – vigyorgott.
- Jaj! Ne is mondd. – ha szokásom lett volna bizonyára belepirultam volna a dologba.
És elkezdtem neki mesélni, mindent, az elejétől a végéig, neki pedig végig fülig ért a szája. Magam is csodálkoztam, hogy ilyen könnyen meg tudtam nyílni előtte.
- És akkor hazaért apu…
- Na, ne mond! Sajnálom.
- Én jobban… - sóhajtottam.
- Azt elhiszem! Tényleg, van hétvégére valami programod?
- Hát, nem szokott.
- Rendben, akkor lefoglallak szombatra! Egész napra, éjjelre! – kezdett megijeszteni a lelkesedése.
- Hú, miért, mi lesz?
- Majd meglátod! Most pedig álljunk neki annak a matematikának!
Egész délután feladatokat oldottunk meg, és elmagyarázta azokat, amiket eddig nem értettem. Mire befejeztük, úgy éreztem, hogy már semmi hely nem maradt az agyamban, hogy új információkat fogadjon be.
- Köszönöm a segítséget! – mondtam, mikor kikísértem.
- Nagyon szívesen, máskor is! Majd felhívlak, hogy mikor találkozzunk!
- Oké.
- William jön ma? – jó kérdés.
- Nem tudom, nem beszéltük meg. Majd talán felhív.
- Jól van. Aludj jól!
- Te is. Szia!
- Szia!
Bezártam magam mögött a bejárati ajtót. Apu nem volt még itthon. A lépcső felé igyekeztem, amikor a világ hirtelen elsötétült előttem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kriszta1987 2009.05.25. 19:39:45
FOLYTASD!!FOLYTASD!!:-)))
Kommentek