3.fejezet-A rét
2009.04.13. 00:08
Szóval szerinted merre kéne mennünk?- kérdezte Tom, és hallottam a hangján, hogy teljesen felcsigázta a dolog.
- Hát nem tudom. Talán arra egyenes…- mutattam a fák közé.
-Rendben, akkor induljunk!- kacsintott rám kísérőm.
Tényleg nagyon bepörgött. Arra mentünk amerre a kastélyt sejtettem. Igaz, féltem, hogy mi van ha megint ott lesznek. Nem volt valami jó előérzetem ezzel a délutánnal kapcsolatban, de muszáj megtudnom mi ez az egész. Egyszer a kíváncsiságom okozza a vesztemet. Mint anyunak…
Már negyed órája gyalogolhattunk, amikor hirtelen mintha dörgést hallottunk volna az erdő sűrűjéből.
- Te is hallottad?- kérdezte Tom izgatottan, majd felnézett az égre, a hang forrását keresve.
- Tom, szerintem nem onnan jött. Beljebb kéne mennünk- megfogtam a pólója szélét és befelé kezdtem húzni.
- Szerintem meg el kéne tűnnünk innen! Rossz előérzetem van. Ha a kutatók nem találtak semmit mi sem fogunk!- a francba, tudom, hogy igaza van. De akkor is! Nem mehetek most el!
- Tom ne már! Nem lesz semmi gáz! Ha még is, akkor majd futunk…- bár a zsigereimben éreztem, hogy nem sokat segítene, muszáj volt meggyőznöm. Nem csak őt, hanem magamat is.
- Nem-nem. Én nem megyek tovább! Gyere te is, elmegyünk inkább valahova kajálni. - tudod ki akar kajálni menni!
- Oké, akkor menj csak. Majd holnap találkozunk!- ezzel hátat fordítottam neki.
- Jaj Winnie ne csináld már! - még egy dörgés- Na jó én leléptem.
Azzal sarkon fordult és elindult ki az erdőből. És tényleg otthagyott egyedül. Semmi gond, nem lesz baj. Igyekeztem a dolgok jó oldalát nézni, már ha volt nekik ilyen. Például, hogy megint láthatom Őt.
Viszont… akadt egy kis probléma. Hogy megyek haza?! Mivel Tom kocsijával jöttünk, marad a gyaloglás. Az vicces lesz. Még kocsival is körülbelül egy óra az út, hát akkor ezzel a két lábbal? Nem volt más választásom.
Továbbmentem, abba az irányba ahol tegnap láttam őket. Már-már félelmetessé vált a csend. Ahogy egyre beljebb és beljebb mentem, már a madarakat sem hallottam. Ijesztő volt. Főleg a tegnap történtek után. De ha eddig nem esett bajom, talán most sem fog. Bár ebben nem lehettem olyan biztos.
Ott álltam ahol tegnap ilyenkor. Viszont most nem voltak sehol.
Ők nem, de a kastély még mindig hívogatóan állt előttem. Azon gondolkoztam, hogy közelebb mehetnék. De mi van, ha közben megjelennek és….? Az akaratom és félelmem körülbelül öt percig véres csatát vívott egymással, majd végül én győztem. Szinte megbabonázva léptem ki a fák takarásából. Gyönyörű volt itt minden.
Sosem láttam még ilyet. A kis tisztásnak szabályos kör alakja volt. Virágok és pillangók lepték el a füvet. Körben fák takarták, mint egy védelmet nyújtva az idelátogatóknak. Már ha volt valaki rajtam és rajtuk kívül, aki idelátogatott. Nem úgy tűnt. Érintetlen volt minden. Olyan volt, mintha más ember nem is járt volna még itt. Túl tiszta volt és túl jó. Védve az emberi gyarlóságtól, rongálástól. Kíváncsi voltam, vajon a kastély mögött mi van? Ott is folytatódik ez a tündérmesébe illő hely, vagy talán fel kell ébredjek ebből a csodálatos álomból? Mert tényleg olyan volt mintha egy álomvilágba csöppentem volna. Elhaladtam a kastély melletti kis úton. Az mögött is ugyan ilyen csoda várt rám, ha nem nagyobb. Ahogy kiléptem mellőle, egy vízesést pillantottam meg, ami egy tóba ömlött. Igaz, kicsi volt, de én még ilyen szépet nem láttam. Kezdtem félni, hogy csak a fantáziám játszik velem. Elég bizarr volt. Megkerültem a kastélyt, majd meglepve tapasztaltam, hogy pont a rét közepén áll. Ki az az ember, aki ilyet tud építeni? Bár már kezdtem kételkedni abban, hogy úgy építették. De hát akkor meg hogyan? Megálltam az ajtó előtt és felnéztem a hatalmas építményre. Teljesen olyan volt, mint az álmomban. Talán romantikus stílusban építették, legalábbis alapfokú művészettörténeti tanulmányaim alapján erre következtettem.
Tornyai az ég felé meredeztek. Félelmetes volt, még sem riadtam vissza, hogy belépjek. Nem kopogtam, gondoltam nincs bent senki.
Ahogy átléptem a küszöböt, elsötétült előttem minden. Hirtelen megint ott voltam. Ugyan abban az álomban, csak hogy most nem ott kezdődött, hogy beléptem az ajtón. A lépcsőn futottam a hang irányába. Végig az emeleti folyosón, egészen az utolsó ajtóig. A hang- ugyan úgy mint először- most is elhallgatott. Aztán kinyílt az ajtó és én ismét felébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam. Emlékeztetett az álombéli helyre, ahonnan a hangot hallottam. Amikor körbenéztem, csak akkor pillantottam meg őket.
- Hol vagyok? Kik maguk? Mit csináltak velem?- kérdeztem, szinte már visítva.
- Nyugodj meg! És ne akarj megsüketíteni minket, ha kérhetem. Az ajtóban álltál, mi fent voltunk a lépcsőn, amikor hirtelen összeestél. –mondta az idősebb férfi. Ha jól emlékszem, ő Jared.
- Én nem láttam magukat. És különben is, már jól vagyok, haza akarok menni!- kezdett rámtörni a pánik. Hiszen semmit nem tudtam róluk. Bár…nem voltak félelmetesek. Annyira.
- Eddig nem úgy tűnt, mintha el akarnál menni. Egyébként én Jared vagyok. Ő itt Jonathan-mutatott a mellette álló férfira- Vesta, és William.
Ahogy rápillantottam Williamre, borzongás futott végig rajtam. Na nem azért, mert féltem. Épp ellenkezőleg. Hihetetlenül jól nézett ki. Fekete bőrdzsekit viselt, hozzá farmert és tornacipőt. Fekete haja most nem volt annyira kócos. Arcát, az állán levő kis szakáll tette férfiassá. Ez az első találkozásunkkor is meg volt neki? Nem rémlik…
- Örültem. Én Winnie vagyok.- mutatkoztam be, miközben felkeltem az ágyból.- Akkor…én most mennék is.
- Tudod, hogy mész haza? Nem láttuk, hogy kocsival jöttél volna. – kérdezte Jared.
- Én… nem… majd megoldom. -hebegtem habogtam, mert William folyamatosan engem bámult. Biztos azt hiszi, beszédhibás vagyok… - Van két lábam.
Azzal elindultam az ajtó felé. Nem hallottam, hogy utánam jöttek volna. Csak akkor hallottam meg a lépteket magam mögött, amikor kiléptem a szabadba.
- Majd én hazaviszlek. – mondta valamelyikkőjük. Nem volt nehéz megkülönböztetni ezt a hangot a többitől. Belém vésődött.
- Nem szükséges, tényleg!- próbáltam meggyőzni, bár azért reménykedtem benne, hogy nem sikerül.
- Oh, végül is igazad van! Apukád hadd aggódjon csak… - mondta William.
- Ben! Tényleg… akkor talán még is elfogadnám azt a fuvart – néztem fel rá. Nem kellett volna. Gyönyörű szemei voltak. Szebbek, mint amilyenre emlékeztem.
- Rendben van. Akkor menjünk. – mondta nyugodt hangon.
- Oké! Köszönöm… az ágyat. – ez volt a legilledelmesebb, ami jelen pillanatban eszembe jutott.
- Nincs mit. Majd még találkozunk!- mondta Jared, és elindultak a ház felé. Hát, én valahogy kihagynám azt a találkozást.
- Igen, gondolom. Viszlát!- próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra.
William ment elől, én pedig követtem. Nem abba az irányba mentünk ahonnan jöttem. A kiálló gyökerek gonoszul kivetették rám hálójukat.
- Itt is vagyunk. - szólalt meg, úgy körülbelül 10 percnyi séta után.
Egy motort pillantottam meg előttünk. Egy nagyon nagy motort.
- Ezzel megyünk?- tátottam el a számat. Mindig szívesen kipróbáltam volna, de most, hogy lehetőségem volt rá...
- Szállj fel! Nem lesz bajod, ne aggódj. –ezzel megemelt és felültetett.
- De…ne… mit csinálsz?!- háborogtam.
- Hazaviszlek! – azzal ő is felpattant.
- Egyébként ez egy Honda?- kérdeztem tőle.
- Igen. Hatszáz nyolcvan köbcentis, automataváltós, négyütemű, 2 hengeres. – sorolta fel járműve ékességeit.
- Aha. Oké. Indulhatunk. – kissé megszédített ez a sok információ. Vagy az illata…
Egész úton görcsben volt a gyomrom. Aztán eszembe jutott, hogy azt se tudja, hol lakom.
- Mondom a címet. –kiabáltam a fülébe, mivel a motor hangjától alig lehetett hallani valamit.
- Nem szükséges. - heh? Még is honnan tudja, hova kell vinnie?
Annyiban hagytam a dolgot. Ha ezt megkérdeztem volna, akkor valószínűleg a többi kérdést is fel kellett volna tennem, amire nem találtam magyarázatot. Furcsa volt ő nekem…miért ilyen kedves? Hiszen nem is ismer.
Viszont nagyon jó volt. Élveztem a sebességet. Ahogy a szél az arcomba fújta a hideg levegőt. A szabadságot.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az utcákba kanyarodunk. Még mindig nem értem…- gondolkodtam.
Megállt a feljárón és leállította a motort. Apu még nem ért haza, gondolom végre megtartották a tárgyalást. Szerencsére. Lemásztam az ülésről és megpróbáltam valami értelmes mondatot kinyögni.
- Kösz a fuvart. – hát, nem ez volt a legkedvesebb hangom, mit ne mondjak.
- Nincs mit. Vigyázz magadra. – ahogy ezt kimondta, hangjában teljes őszinteséget fedeztem fel.
- Rendben. Szia! És jó éjt! – sok mindent akartam tőle kérdezni, de ő gyorsabb volt.
- Winnie, mit kerestél az erdőben? Mondtam már…- hirtelen fordítottam vissza a fejemet, amit a nyakam bánt. Áucs.
- Igen tudom, nem jó dolog. Főleg az én esetemben. Bár még mindig nem értem mire gondoltál. És még nagyon sok dolog van, amire nem találok semmi értelmes magyarázatot! – megint kezdtem átmenni vércsébe.
Nem tehettem róla. Idegesítő volt. Azok a hülye álmok, ez a négy fura alak. Az a kastély. Ez a sok abnormális dolog! Kezdett az agyamra menni. Két napos feszültség kezdett kirobbanni belőlem. Mások számára nem lenne sok, viszont számomra maga az örökkévalóság. Nehéz eset voltam. Leszállt a motorról és odasétált hozzám.
- Hé, nyugi! Ne akadj ki! Nem akadhatsz ki, attól nem lesz jobb!- igyekezett megnyugtatni, de nem nagyon sikerült neki.
Attól még idegesebb lettem, hogy ilyen közel volt hozzám. Közel… de még is olyan távol.
- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! Ez… ez az egész… hogy nem értek semmit. Kik vagytok ti egyáltalán? Mi ez az egész? Hallottam, ahogy múltkor arról beszéltek azok a Jaredék, hogy még nem ment el. Kicsoda? Rólam volt szó, igaz? Sejtettem, hogy egyszer én is benne leszek, de miért pont most?- kifakadtam.
A könnycseppek záporesőként indultak útjukra.
William letörölte a könnyeimet és magához húzott. De ja-vu érzésem volt. Ő nem szólt semmit, én pedig élveztem a kabátjából áradó melegséget.
Aztán hirtelen eltolt magától.
- Jobban vagy? – kérdezte aggódó arccal.
- Igen… de még mindig nem értem. Miért vagy ilyen kedves velem?- szegény srác. Kezdtem sajnálni. Minden gondomat rázúdítottam alig tíz perc alatt.
- Mindent meg fogsz érteni, ha itt lesz az ideje. És talán zavar, hogy kedves vagyok veled?- érdeklődte, és hátrált egy lépést.
- Nem, nem zavar!- fenébe, miért nem tudom befogni?!
- Akkor jó. És még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mit csináltál az erdőben? –ismételte meg.
Sóhajtottam.
- Olvastam egy cikket, mi szerint furcsa dolgokat hallottak,láttak tegnap a michigani lakosok. Az egyik haveromat megkértem kísérjen el kideríteni mi történhetett. Aztán ő megijedt és otthagyott…- néztem rá nagyokat pislogva.
- Látom, kíváncsi természeted van. – jegyezte meg elgondolkozva.
- Igen tudok róla. –helyeseltem.
- Gondolom fáradt vagy. Apukád biztos hamarosan hazaér, be kéne menned. – úgy tűnt nem nagyon akar menni, csak az illem mondatja ezt vele.
Viszont nekem el kellett volna intéznem egy folyóügyet… De ha azt mondom, oké, bemegyek, akkor azt hiszi, nem akarok vele lenni.
- Nem vagyok fáradt. Szívesen beszélgetek veled! Szerintem van miről…- ekkor bent megcsörrent a telefon.
- Menj, vedd fel. Nekem úgy is mennem kell. Majd még beszélünk. Légy jó! – azzal elindult a motor felé, felszállt és elhajtott. Mindezt annyi idő alatt, hogy fel sem tudtam fogni, hogy mit mondott.
Berohantam a lakásba, mivel még mindig csörgött a telefon.
- Igen? – szóltam bele a kagylóba kifulladva.
- Szia édesem én vagyok! Csak szólok, hogy későn érek haza, mert meg lesz tartva a tárgyalás. – rápillantottam az órára, és láttam, hogy már nyolc óra van.
- De hiszen már nyolc óra! Nem normálisak. – mondtam apunak, kifejezve nemtetszésemet a dologgal kapcsolatban.
- Igen, tudom. De most le kell tennem. Aludj jól! – mondta és letette a kagylót.
A konyhába mentem, és bekanalaztam egy tál müzlit. Elmostam a tányért, és felmentem. Tanulnom kellett másnapra. Szerencsére jó eszem volt, így sosem kellet túlzásba vinnem a tanulás témát.
Elmentem zuhanyozni. Végig William járt a fejemben. A szép szemei. Az ébenfekete haja. A formás ajkai… a francba ez már beteges! Alig ismertem. Nem ábrándozhatok valakiről, akivel csak kétszer találkoztam. Mérgesen mentem vissza a szobámba és vetettem magam a könyveim fölé. Holnap lesz matekunk és tuti nem úszom meg csesztetés nélkül.
Nem telt bele fél óra és már az ágyamban feküdtem. Egész éjjel forgolódtam, alig tudtam elaludni. Majd hajnal tájt még is elnyomott az álom.
Reggel fáradtan ébredtem, úgy néztem ki, mint aki átbulizta az egész éjszakát. Próbáltam a fejemben álmok után kutatni, és amikor rájöttem, hogy Williammel álmodtam, elöntött a forróság. A fürdőbe mentem, hideg vízzel megmostam az arcomat majd felöltöztem. Összeszedtem a cuccomat, megittam a kávém és kimentem a kocsihoz. Apu már nem volt itthon, bár nem hallottam mikor jött haza este. Beszálltam, és a suli felé hajtottam. Amikor odaértem, láttam, hogy már elég sok kocsi bent áll a parkolóban. Kimásztam, bezártam az ajtókat és bementem az épületbe. Első óránk matek volt, nagy örömömre, így a 7-es terembe mentem. Tom már ott ült, és amikor meglátott kimeresztette a szemeit. Most min csodálkozik ennyire? Talán, hogy életben vagyok? Elég vicces látványt nyújtott. Odasétáltam a padunkhoz.
- Nocsak, Winnie! Hát te még élsz? Találtál valamit tegnap?- kérdezte Tom.
- Igen élek még. Sajnos nem találtam semmit… korán hazaértem. - gondolom nagy durranásra számított.
- Oh, értem. Akkor nem volt értelme elmenni. – hallottam a hangján, hogy csalódott.
Az igazgatóhelyettest pillantottuk meg az ajtóban.
- Jó reggelt! Elmarad a matematika órájuk, mert Mr. Parkinson úr beteg. Ha lehet, ne szedjék szét a termet ez alatt a negyven öt perc alatt. – elindult arra amerről jött.
Király. Érdemes volt korán kelni. Tegnap nem tudtak volna szólni?! Nem voltam hajlandó Tom fecsegését hallgatni, ezért inkább zenét hallgattam. Kicsit el is bóbiskolhattam, mert a csengőre riadtam fel.
A nap további része unalmasan telt. Fél háromkor végre vége lett a kínzásnak, így hazamehettem. Nagyon fáradt voltam, azt hittem elalszom út közben. Majd amikor hazaértem, egy nagy meglepetés fogadott.
William ott állt a fekete motorjával a felhajtónkon. Megálltam és kiszálltam.
- Szia William! Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem érdeklődő hangon.
- Szia Winnie! Ami azt illeti… hozzád jöttem. Látni akartalak. És úgy gondoltam, itt az ideje, hogy választ kapj a kérdéseidre. – a szívem egy pillanatra kihagyott. Látni akart. És ezt úgy mondta. Olyan hangsúllyal. És talán végre fény derül a titokra.
- Ennek igazán örülök. – mondtam elgondolkozva. Nem tudtam mit kellene tennem.
Új volt még nekem ez a helyzet. Végül ő törte meg a csendet.
- Mit szólnál hozzá, ha lemennénk a tóhoz? Ott nyugodtan tudunk beszélgetni. – egy ilyen ajánlatot nem utasíthattam vissza.
- Oké felőlem mehetünk! – mosolyogtam rá.
Felsegített, majd beült elém. Elképesztő, milyen jó illata volt. A motor hangosan felmordult, majd nem telt bele negyed óra és már a Michigan tó partján ültünk.
- Akkor hát…válaszolsz a kérdéseimre? – kérdeztem tőle.
- Természetesen. Mit akarsz tudni?
- Mindent. – mondtam, majd feszült figyelemmel vártam mi lesz ezután.
William beszélni kezdett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
szuszooo 2009.04.13. 12:25:40
szuszooo 2009.04.13. 12:26:25
Fairy Tale 2009.04.13. 12:39:32
És nem hiszem, hogy el fogom sietni,mert elég lényeges lesz a történet szempontjából,úgyhogy nem akarom összecsapni:P
Köszi a kritikákat! :)
szuszooo 2009.04.13. 12:44:55
Fairy Tale 2009.04.13. 14:00:43
Te is írsz? Adsz egy linket? Szívesen elolvasnám :)
szuszooo 2009.04.13. 16:52:08
myangel2.freeblog.hu/archives/2009/03/22/1_fejezet/
kiváncsian várom a véleményedet :) ha van kedved msnen dum akkor itt a címem: dc.girl.usa@hotmail.com
puffancska^^ 2009.04.13. 23:59:12
szeszy 2009.04.14. 00:48:07
Nagyon szép íve van a történetnek :)
De lehetne majd a későbbiekben több infót megtudni az emberkékről? Főleg Winnire gondolok, azt már tom, hogy tiszta Bella karaktere van, nincs se barátnő se barát, csak a család (3 könyvben olvastam Belláról, mindegyik ilyen volt) Meg Willt is szeretném megismerni... :P
Tom meg egy nyámnyila...
És mi az hogy kopogtatás nélkül bemegy valahova, milyen illetlenség :P
Amúgy most már szépen alakulnak a dolgok, és van egy-két ötletem, hogy mik is történnek... de azért a te verziódra is kivcsi vok. Amúgy Winnie egész nap nem eszeki iszik semmit??? Mondjuk miután elmesélték a dolgokat elmehetnének kajolni :P vaagy ... :$
nah mind1 te írod, és elég jól haladsz.
Várom a folytatást, de! ne kapkodd el, msztem fontos egy feji lesz, ugye???
pás
Fairy Tale 2009.04.14. 11:53:38
Fairy Tale 2009.04.14. 11:55:50
Az emberkékről mindenképp meg tudtok majd több infót, csak nem akartam egybe sűríteni az egészet. Amúgy meg azért annyira nem teljesen Bella karakteres...direkt leírtam, hogy nem azért nem szereti a tesit, mert béna, meg hogy ellógja az órákat...Bella ezt nem tette volna meg.
Igen ez egy elég fontos fejezet lesz! Majd a hétvége fele érkezik, már dolgozom rajta.
Kismógesz 2009.04.14. 12:52:54
Huhh már kíváncsi vagyok nagyon a folytatásra 8)
Fairy Tale 2009.04.14. 15:14:11
Hát...a folytatásra most várhattok egy darabig:P
Kommentek