8. fejezet: Lehull a lepel
2009.05.12. 21:28
Nagyon felcsigáztak, kíváncsi voltam, hogy mit is akarnak nekem mutatni.
- És mi lenne az? – kérdeztem érdeklődve.
- Ugye, nem bánod, ha kimegyünk a tóhoz? – szólt Jonathan.
- Nem, de miért? – faggattam tovább.
- Majd meglátod, ne türelmetlenkedj! – kacagott fel mellettem Vesta.
Igazán érdekes volt ez a helyzet. Mindegyikük annyira… közvetlen volt. És kedves. Nem gondoltam volna, hogy ilyenek. Amikor először láttam itt őket, mások voltak. Feszültebbek, vagy nem is tudom. Most pedig felszabadultnak tűntek. Talán azért, mert tudták, hogy biztonságban van a kulcs, és mert én is itt vagyok? Igazából, ez volt a leg kézenfekvőbb magyarázat.
William odajött mellém, és megfogta a kezemet. Így indultunk el kifelé az erdőből. Jared ment elől, mögötte Vesta és Jonathan, és mi zártuk a sort. A fák ritkulni kezdtek.
- Reméljük, nem fog megrémiszteni, amit látni fogsz… - szólt Jared sejtelmesen.
- Öhm, nem hiszem…- miért kell húzni az idegeimet?
Jared közelebb lépett a vízhez, mellette pedig Jonathan állt meg. Jared felemelte a kezét és lehunyta a szemeit-bizonyára nagyon koncentrált valamire. És ekkor végre tudatosult bennem, hogy mit is akarnak. Jó, persze, valahol sejtettem, hogy egyszer szembesítenek a képességeikkel, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Minden esetre, örültem neki. Fogékony voltam az efféle dolgokra. És hozzá is kellett szoknom…
A tekintetem még is mást tükrözhetett, mint amit valójában gondoltam, mert Vesta bátorítóan rám mosolygott. Én viszonoztam ezt, és próbáltam kimutatni valódi érzéseimet.
A következő pár percben azt vettem észre, hogy Jared a tenyerét a nyílt víztükör felé fordítja. A hullámok hatalmas robajjal kerekedtek fel, és kezdték el csapkodni a távolból feltűnő sziklákat. Tátott szájjal bámultam hol rá, hol pedig az egyre erősödő áramlatra. Eddig azt hittem, ilyen csak a mesékben létezik. Bár, ha jobban belegondolok, amióta Velük megismerkedtem, az életem leginkább egy meséhez kezdett hasonlítani, mint egy holmi „halandó” életéhez.
Egy eszeveszett csattanásra lettem figyelmes. A hozzánk legközelebb eső szikla fülsüketítő csattanással hullott apró darabjaira. Majd ahogy az elkövető, lassan engedte le a kezeit, úgy szorultak vissza a hullámok oda, ahonnan jöttek.
Felém fordult és felkacagott. Valószínűleg a tátva maradt szám volt a nevetés tárgya.
- Ez… ez… hű – hm, igen, ezek voltak a legértelmesebb szavak, amiket ki tudtam préselni magamból. Végül is, a lényeget elmondtam velük.
- Igazán örülök, hogy élvezted! – mondta Jared, nagy vigyorral az arcán. – Tartottam tőle, hogy esetleg frászt kapsz a látványtól, vagy valami. De ahogy látom, nem olyan fából faragtak, akit könnyen meg lehet ijeszteni.
- Hát, nem igazán. De tényleg, ez elképesztő volt! – mondtam lelkesen.
Bólintott, majd Jonathanhoz lépett.
- Akkor most Jonathan is megmutatja neked, mit tud! – szólt oda hozzám.
Ő is ugyan úgy kezdte, mint a társa. Kezét felemelte, tenyerét kifelé fordította, viszont ő nem a víz, hanem az ég felé. Kicsit olyan hatás keltett, mint egy hittérítő, aki a Megváltó eljövetelét várja. Megmosolyogtam a dolgot.
Majd egy szempillantás alatt viharossá fokozódott az eddig csak lengedező szél. A fák süvítettek, az égbolton pedig villámok cikáztak. Fázni kezdtem, és ezt William is észrevehette, mert odakiáltott Jonathannak.
- Oké Jon! Elég lesz! – mondta kicsit rosszallóan.
Jonathan tüntetően engedte le kezeit a magasból. Utána mindegyikük odajött elém.
- Mit gondolsz? – kérdezte Jonathan.
- Azt, hogy hihetetlenek vagytok! – mondtam kikerekedett szemekkel.
Tényleg azok voltak. Igaz, nem értettem, hogy vajon mikor tudatosult bennük, hogy ilyen erők birtokában vannak, tehát még volt hozzájuk pár kérdésem…
- Most valószínűleg megint olvashatsz majd egy újabb cikket az interneten, bizonyos jelenségekről. – mondta Vesta nevetve. – Én sajnos nem tudok neked ilyen látványos dolgot mutatni, viszont azt gondolom William elmesélte, hogy az álmod a kastélyról miattam volt.
- Igen. Szerintem… nem is az a lényeg, hogy látványos legyen. Már maga a tudat, hogy… mások vagytok, mint a többi ember… felemelő érzés lehet. – feleltem elgondolkozva.
Főleg nekem lenne az, gondoltam, mivel én mindig csak egy szürke folt voltam a pezsgő iskolai - és nem iskolai - életben egyaránt.
- Ebben igazad van. –mosolygott- De William, te nem mutatod meg Winnienek, hogy mire is vagy képes? – kérdezte Vesta egy homlokráncolás közepette.
- Öhm… nekem sincsenek olyan képességeim, amivel ilyesmi tetteket lehetne véghezvinni. – válaszolt húga kérdésére.
- De hiszen, azt mondtad nekem, hogy meg tudod állítani az időt! És ki tudod törölni mások emlékeit! Persze, én értem, hogy a másodikra jelenleg nincs lehetőség, de az első… - kontráztam vissza.
- Igen, ebben igazad van. – mondta. – Viszont… én azt máskorra tartogatom. És szerintem épp elég volt mára a fényűzésből! – felelte kicsit ingerülten.
Azt hiszem… értettem mire gondolt az előbb. Jonathan Williamre pillantott, és elvigyorodott. Zavaromban játszani kezdtem egy tincsemmel és igyekeztem folytatni a beszélgetést.
- Mikor jöttetek rá először, hogy… különlegesek vagytok? – kérdeztem feléjük fordulva.
Ez volt a legjobb szó, amivel jellemezni tudtam őket. Valóban különlegesek voltak. A kinézetük is erről árulkodott. Nem is az öltözködésük, hisz’ a legdivatosabb ruhákat viselték, a fiúk is, Vesta pedig pláne. Inkább a tekintetük tért el a megszokottól. Nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy miben, de láttam rajtuk. Már az első pillanatnál, amikor megláttam őket az erdő sűrűjében, már akkor feltűnt, hogy mások.
- Jonathan és én körülbelül hét évesek lehettünk. – kezdte mesélni Jared, miközben arra felé terelt minket, ahonnan jöttünk. – Nagy házunk volt, mögötte egy még nagyobb kerttel. Öcsémmel kint játszottunk, tudod, a szokásos gyermeteg dolgok. Éppen fociztunk, amikor odaszaladt mellénk Mars, a kutyánk, és morogni kezdett. Furcsálltuk, hiszen sosem bántott még minket. Próbáltuk lecsillapítani, de ő egyre idegesebb lett. Aztán váratlanul beleharapott a lábamba, én pedig felordítottam. – akaratom ellenére is felszisszentem.
- Apánk meghallhatta, mivel kisietett hozzánk és faggatni kezdett, hogy mi történt. – vette át a szót Jonathan. – A következő pillanatok pedig elég… rémisztőek voltak. Igaz, hogy ne lettek volna azok két hét éves gyerek számára. Jared nem sírt, viszont látszott rajta, hogy forr a dühtől. Bántotta a dolog, hiszen lényegében az ő kutyája volt, ő volt a gazdája. A mellettünk levő sziklakertben a kövek kezdtek szépen lassan porrá válni. Majd kezemmel megérintettem Jared karját, és egy kép villant fel a szemem előtt. – itt megállt. Pont most akarja abbahagyni?
- Mit láttál? – kérdeztem kíváncsian. Ekkor már a kastély előtt álltunk. Leültem a lépcsőre, ők pedig elém telepedtek.
- Láttam, amikor apánkkal egy nagy terem közepén állunk. Rengeteg emberrel voltunk körülvéve, akik izgatottan hallgatták Edwin beszámolóját. – ki az az Edwin? Értetlenségem arcomra is kiütközhetett, mert Jared elmosolyodott. – Edwin az apánk volt. – mondta mosolyogva. Ja, persze, világos. Néha elég lassú a felfogásom…
- A beszámolóját Jonathan már nem hallhatta, hiszen annyira még nem volt fejlett a képessége. – folytatta Jared. – Az eset után apánk beszámolt nekünk mindenről, és igyekezett elfogadtatni velünk a helyzetet. Eleinte murisnak tartottuk, de miután én elég hirtelen haragú ember voltam, és akárhányszor felbosszantottak, uralkodnom kellett magamon, hát, frusztráló volt. Jonathanról meg ne is beszéljünk. Ha véletlen hozzá ért valakihez, képkockák kezdtek pörögni a szeme előtt. Csodáltam, hogy nem golyózott be. Aztán ahogy idősebbek lettünk, a képességünk is nőni kezdett.
- Pár vízióból kiderült, hogy nem csak a jövőt, a múltat is látom. Valamint, hogy az időjárást is az irányításom alá tudom vonni… - mondta Jonathan. – Jared pedig egyre erősebb lett, mint láthatod. – bólintottam.
Ez káprázatos! Azt hiszem, ezt a napot soha nem fogom elfelejteni. Lenyűgöznek, igen. Teljes mértékben.
- És Ti, William? Veletek hogy történt a dolog? – fordultam hozzájuk.
- Vesta esete a legérdekesebb. Ő már egészen kislány kora óta tudatában van a képességének, mondhatjuk úgy, amióta beszélni tud. Úgy kezdődött, hogy…- ennél a pontnál Vesta félbeszakította.
- William, nem bánod, ha azt kérem, hogy ne most meséld el neki? Csak mert én szeretném majd. – mondta csilingelő hangon.
- Addig kifúrja az oldalam a kíváncsiság! – szólaltam meg kicsit bosszúsan.
Mind a négyen felkacagtak. Hát szerintem nem olyan vicces.
- Rendben van, ahogy gondolod. – azért William nehogy azt higgye, hogy ő megússza!
- Ugye a te történeted elmeséled? – fordultam hozzá.
- Majd én elmondom az övét! – felelte Vesta helyette. William a szemeit forgatta, nem igazán értettem, miért. – Igazából, az egész kész rejtély.
- Tizenhárom éves volt, amikor kiderült. Apuval voltak egy kisebb bicikli túrán. William áttekert az úton, Arthur pedig követni akarta. Nem tudjuk hogyan, de a semmiből egy kocsi termett előtte, és majdnem elütötte. William ekkor hangosan felkiáltott, leszállt a bicikliről és rohanni kezdett apánkhoz. És hirtelen minden lelassult. Majd mintha a jármű megfagyott volna. William letaglózott, apu pedig elfutott az autó közeléből. És a kocsi ment tovább és nem történt baj. – mesélte el Vesta.
Te jó Isten!
- Jézusom… de hát, hogyan állt meg a kocsi? Vagy az idő? Mitől? Mit csinált William? – úgy kérdeztem Vestától mintha a bátyja ott sem lenne.
- Apu azt mondta, hogy azért lehetett, mert a gondolataim túl… hangosak voltak. És mivel már alapból bennem volt, csak eddig nem akadt olyan dolog, amiért azt kívántam volna, bárcsak megállna az idő, ezért nem jelentkezett. Viszont az egy olyan pillanat volt, amikor azt gondoltam, hogy mindent megtennék, hogy meg tudjam menteni Apámat. – vette át a szót William. – És lényegében ennyi. Mielőtt megtörtént volna az eset, én már tudtam róla, hogy majd lesz valamiféle „küldetésem”, hiszen Vestánál már előbb jelentkeztek. Szóval… akkor ledöbbentett, ott, abban a pillanatban, de hamar feldolgoztam a történteket. – hallottam a hangján, hogy befejezettnek tekinti a róla szóló beszélgetést.
Miért ilyen… feszült, ha erről van szó? Róluk? Nem értettem, de nem akartam firtatni a dolgot. Ha akarja úgy is elmondja, gondoltam. Ha ő nem, akkor pedig még mindig ott van a húga…
Nem mondtam semmit, csak bólintottam. Nem nagyon találtam a szavakat…
- Viszont, Winnie, beszélnünk kéne még valamiről. – szólalt meg Jared. Kíváncsian várom.
- Miről? – érdeklődtem.
- Rólad. És… a képességedről, ha mondhatjuk így. – hogy micsoda?
Ez… nem lehet. Nekem biztos nincs semmiféle természetfeletti erőm, biztos csak tévednek. Hiszen akkor már jelentkezett volna. Anyu is közölte volna velem a levelében…
- Nem, nekem nincs képességem! Miről beszéltek? – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél. A hangom egy oktávval feljebb csúszott.
- A megérzéseid. Nagyon erősek, és anyukáddal ugyan ez volt. És ezt te örökölted tőle. – folytatta Jonathan.
- De… ő erről nekem miért nem szólt semmit? – hüledeztem. Persze, az igaz, hogy a megszokottnál jóval több dolgot megérzek, és nagyobb intenzitással, de hát… sosem gondoltam volna.
- Ezt mi sem értjük igazán. Ám, van itt még valami… - szólalt meg Vesta.
- Micsoda? – kérdeztem nagy szemekkel.
- Szóval… ez a… képességed, továbbfejlődhet. Azt Clairvoyance-nak nevezzük. – kezdte Vesta.
- Hogy minek? Figyelj, én ebből egy szót sem értek! – megint egy oktávot magasodott a hangom.
Ez… képtelenség. Mármint én örülök neki, hiszen nagyon jó dolog lehet, érezni, hogy más vagy mint a többiek, ahogy ezt nekik is mondtam, de… most még is. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy majd pont én leszek ilyen tudással megáldva.
- A Clairvoyance hasonló a telepátiához. Csak hogy, amíg a telepátia által közelálló személyekkel kapcsolatos eseményeket érzel meg, addig ezzel tömegekre hatással levő katasztrófákat, történéseket. Olyan emberekkel, akikkel még nem is találkoztál. – fejezte be William.
- És… ilyenem van? – csodálkoztam. – Hiszen sosem tapasztaltam semmit. Akkor nem biztos, hogy ezek után jelentkezni fog… - mondtam halkabban.
- Eddig azért nem tudtál semmit, mert nem kerültél kapcsolatba velünk. Viszont amióta megismertél minket, nem érezted azt, hogy a megérzéseid még jobban bejönnek? – ami azt illeti, fején találta a szöget.
- De… igen. De attól még nem biztos, hogy tovább fog fejlődni. – erősködtem.
- Valóban, nem vehetünk rá mérget. Ám amilyen jó és erős géneket örököltél anyukádtól… Hát, nem lepődnénk meg rajta. – fűzte hozzá Jonathan.
- Anyunak… volt ez a valami? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem, neki nem. Viszont amikor beszéltünk vele erről, akkor azt mondta, hogy szerinte te még erősebb leszel ilyen téren, mint ő volt. De ez majd a későbbiekben kiderül. – szólt William.
Nem is tudtam, hogy mit gondoljak. Vagy, hogy mit kellene éreznem, mi lenne a normális. Valahol boldog voltam, persze. De mi van, ha nem tudom majd ezeket kontrollálni? Mert, gondolom, valamilyen szinten biztosan kell… Vagy ha még sem működnek majd olyan pontosan, és miattam baja esik valakinek? Azt nem élném túl.
Viszont… ha belegondolok, eszeveszett jó dolog lehet.
- Jól vagy, kicsim? – kérdezte William.
- Igen, persze. Csak elméláztam… a hallottakon. – mondtam feszengve.
- Szerintem ennyi elég volt neked mára. Hazavigyelek?
- Igen… azt hiszem. Én… köszönök mindent! És hihetetlenül jól éreztem magam! Remélem, vagyis biztos még lesz alkalmam veletek lenni!
- Jól van, menjetek csak. Örülök, hogy itt voltál! – mosolyogtak.
- William, ma otthon alszol? – érdeklődött Vesta.
Ő rám pillantott.
- Nem hinném. Majd holnap megyek valamikor.
- Oké. Winnie, van kedved holnap elmenni vásárolni? Egy olyan csajos délután. – kacsintott rám. Naná, ki nem hagynám!
- Természetesen, szuper lenne! – mondtam felszabadultabban. – Én délután háromkor végzek.
- Rendben, akkor háromra ott vagyok érted a sulinál!
- Okés! Hát akkor, sziasztok! És köszi, mindent!
Visszamentünk arra a helyre, ahova William a motorját helyezte. Felszálltunk, és meglepve láttam, hogy nem felénk tart, hanem a szülei házához.
- Bemegyek tiszta ruháért. Holnap én viszlek suliba, nem kellene ugyan abban lennem, amiben ma voltam. – ja, tényleg! Bólintottam.
Beszaladt, én addig kint vártam rá. Nem telt bele 5 perc és már fel is pattant. Szélsebesen száguldottunk végig a hazafele vezető úton. Negyed óra múlva megérkeztünk a házhoz, nekem pedig eszembe jutott, hogy nem ártana megnézni, hogy apu telefonált-e. Jól tettem.
Lehallgattam az üzenetrögzítőt.
„Szia drágám! Megérkeztünk, és minden rendben van! Még mindig nem lehet tudni, hogy mikor érkezünk haza. Remélem jól vagy! Vigyázz magadra!” – aztán egy pityegés után a telefon elhallgatott.
Felmentünk a szobámba és beszélgetni kezdtünk.
- Jól vagy? – nagy érdeklődéssel fürkészte az arcomat.
- Igen. – mondtam.
- Hm, rendben… Ugye nem viselt meg nagyon a mai nap? – kérdezte.
- Hidd el William jól vagyok! – feleltem. – Csak meglepődtem, igazából. Nem hittem volna, hogy egyszer valamiben… másabb leszek, mint a többi ember.
- Szerintem te képességek nélkül is különleges vagy. Egy csodálatos lány. Nem is értem, hogy ezt eddig más miért nem vette észre. – jelentette ki határozottan, miközben egy, a szemembe lógó tincset tűrt a fülem mögé.
- Nem vagyok az osztályom kedvence. – jegyeztem meg fintorogva. – De kölcsönös. Valahogy nem vágyom a társaságukra. Ők olyan… nem is tudom, mi a legjobb szó rájuk. Nem egyezik sem az életfelfogásunk, sem a gondolkodásmódunk.
- Hát igen. A mai fiatalok... na, nem mintha én olyan öreg lennék,mindenesetre nagyon furcsák.
Sóhajtottam, és ezzel le is tudtuk beszélgetésünk ezen részét. Aztán hirtelen bevillant, hogy hoppá, nekem holnap suli van, szóval nem ártana egy pár dolgot elintéznem.
- Öhm, William. Nem haragszol, ha magadra hagylak pár… percre?
- Nem, dehogyis. Nem vagy éhes? Rendelhetnénk egy pizzát.
- Jó ötlet! – a gyomrom szégyenemben hangosan korgott egyet. William felnevetett.
- Jól van, ne nevess! – mondtam neki durcás arccal. – Majd jövök! – puszit nyomtam az arcára, és elindultam a fürdőbe.
Amint beléptem, rögvest elkapott a pánik. Sosem aludtam még fiúval. Mit vegyek fel? A szédülés kerülgetett. Megnyitottam a vizet, és beálltam a zuhany alá. Közben a képzeletem végigszaladt a fürdőszobai szekrényemen, és eldöntöttem, hogy egy ujjatlan és egy rövidnadrág megteszi. Végül is, nem divatbemutatóra készülök. Csak éppen az éjszakámat fogom eltölteni a… szerelmemmel. Természetesen nem olyan értelemben. Bár… én azt sem bántam volna. De még korai erre gondolni.
Elzártam a vizet, megtörölköztem és kiválasztottam az eltervezett öltözéket. Lassan kinyitottam az ajtót. William az ágyon ült.
- Itt vagyok… - mondtam zavartan.
Nem szólt rá semmit, csak kinyújtotta felém a kezeit. Odamentem hozzá, ő pedig az ölébe húzott. Arcát a hajamba fúrta, és a fülembe suttogott. Lehelete csiklandozta a fülcimpámat.
- Gyönyörű vagy. – erre igazán nem tudtam mit mondani. Jól esett. Mi több…
Az idillnek a csengő vetett véget. Gondolom a pizza.
- Megjött a pizza. Lemegyek.
- Rendben. Nem bánnád, ha én is lezuhanyoznék? – kérdezte.
- Nem dehogyis! A legalsó szekrényben találsz tiszta törölközőt. – a csengő megint megszólalt.
Bólintott, én pedig lementem kinyitni az ajtót. Valóban a pizza-futár volt. Kifizettem, majd két pohárral és egy üveg ásványvízzel visszaballagtam az emeletre.
A víz folyt, szóval még zuhanyozik. Legalább van egy kis időm átgondolni, hogy vajon miben jelenik meg előttem… Amint lehunytam a szemem, az agyam egy képet dobott elém, amiben megláttam tökéletesen kidolgozott felsőtestét. A szívem meglódult.
És amikor kilépett a fürdőszoba ajtón, ez még csak rosszabb lett. Ez a kis szerv, olyan hangosan verte a mellkasomat, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. William egy rövidnadrágot viselt. Ennyi volt az egész. Izmos hasát, nem takarta el előlem semmilyen anyag, amiért nagyon hálás voltam. Pár percig némán bámultunk egymásra, aztán úgy éreztem illene megszólalnom.
- Meg… megjött a pizza – hebegtem. Biztosan teljesen idiótának tart.
- Okés, akkor együnk! – vágta rá rögtön.
Leültünk az ágyra és egy szó nélkül fogyasztottuk el a nyolcórai vacsoránkat. Miután befejeztük levittem a dobozt, még se a szobámban tároljam. Közben besurrantam apu fürdőjébe, és mivel ott is volt egy fogkefém, fogat mostam. Fő az ápoltság…
Mikor visszaértem, William az ágyamon feküdt én pedig mellé telepedtem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.05.17. 14:05:13
Kommentek