11. fejezet: Titkolózás
2009.05.30. 21:11
Amikor magamhoz tértem a gyomrom kavargott, a fejem pedig majd széthasadt. Hangokat hallottam magam körül. Pár perc múlva megpillantottam aput, Williamet és Vestát is. Nem emlékeztem semmire, nem értettem, mi történt velem, miért vagyok ennyire kimerült.
- Winnie, édesem, jól vagy? – szólongatott apu. Igyekeztem összeszedni magam, és egy igent kipréselni magamból, de elég nehezen ment. Végül azért csak-csak összejött.
- I… igen. – mondtam. – Mi történt velem? – fel akartam ülni a kanapéról, de Vesta visszanyomott rá.
- Maradj nyugton! Elájultál, miután elmentem. Csak aztán épp akkor ért haza apukád, amikor be akartam szállni a kocsiba. Bemutatkoztam neki, aztán hirtelen egy huppanást hallottunk és berohantunk. Te pedig a lépcsőn feküdtél.
- Vesta értesített engem, hogy jöjjek. Nagyon megijesztettél! – szól közbe William is.
- Én nem emlékszem semmire. Mitől ájulhattam el?
- Eszel rendesen? – kérdezte apu aggódó arccal.
- Az étvágyam jól van, köszöni.
- Akkor viszont el kellene menned, kivizsgáltatnod magad!
- Nem kell apu! Csak egy szimpla ájulás, mással is előfordul néha. – igaz, velem nem szokott.
Magam sem hittem, hogy tényleg csak egy ilyen hétköznapi dolog áll a háttérben.
- Jó jó, de legalább akkor most menj fel és feküdj le! Aludd ki magad, ha gondolod telefonálok az iskolába, hogy nem mész holnap. – na, ez egy igazán jó ötlet.
- Rendben, az jó lenne. Köszi!
- Szívesen. Na, sipirc! William, felviszed?
Tiltakozni akartam, de addigra már William a karjaiba is kapott. Vesta követett minket, apu pedig, miután egy puszit adott az arcomra, a telefonhoz ment.
- Szerintetek? Mi volt ez az egész? – néztem kérdő tekintettel a két testvérre.
- Jonathan látta, hogy el fogsz ájulni. – hm? – William már úton volt, amikor telefonáltam neki. Délután együtt voltak a srácok, és Jonnak látomása volt rólad.
- De akkor is, mitől volt az ájulás? Ép és egészséges vagyok, mint a makk. Talán… hatni tudnak rám? Vagy Allen keze van a dologban?
- Nem hiszem. Ha kapcsolatot tudnának teremteni veled, akkor keményebb módszerekhez folyamodnának, mint egy holmi rosszullét. Tényleg, nem tapasztaltál semmi különöset? – tudakolta William.
- Nem. Csak a gyomrom émelyeg és fáj a fejem… na jó, igazából lüktet nagyon, de nem lényeges.
Vesta és William összenéztek. Tehát tudták, mi történik.
- Mondjátok már el mi folyik itt! – kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- A képességed. Fejlődik.
- Honnan tudjátok? – igen, ez vagyok én. Most minden áron ellent akarok mondani nekik. Én sem értettem, miért.
- Mert anyut is ezzel áldotta, verte meg a sors. – biztos azért tette oda azt a másik szót is, hogy döntsem el én. – Ő tudta, hogy milyen erősek a megérzéseid, hiszen anyukáddal jóban voltak. És ő vetette azt fel, hogy lehet át fog alakulni. És mesélte, hogy neki hogyan történt. Ezért merjük azt feltételezni, hogy most… változik. – bökte ki végül Vesta.
- Nem lehetne ezt mellékhatások nélkül, egyik napról a másikra elintézni?
- Hát, úgy tűnik, nem. – nevettek mind a ketten. Én nem találtam annyira nevetségesnek a dolgot…
- Mindegy, az előnye megvan, nem kell holnap suliba mennem. Helyette tanulhatok, ha előbb le akarom tenni az érettségit…- pillantottam fel Williamre.
- Winnie! Ezt már megbeszéltük!
- Nem, egyáltalán nem beszéltük meg! Eldöntöttem, mindenképp előbb végezni akarok. Ha megyünk, ha nem.
- William, azért átgondolhatnád a dolgot. Winnienek szabad akarata van, nem kislány már, mindjárt tizennyolc éves. És szerintem le sem tudnád beszélni róla. Meg különben is, Jared és Jonathan véleménye is sokat számít.
- Na látod! – bólogattam.
- Jól van, majd még visszatérünk rá. Most viszont aludj, kimerültnek tűnsz.
- Itt maradsz? – néztem rá kiskutya szemekkel. Vesta felkuncogott.
- Akkor én le is lépek! Szia hugi, vigyázz magadra! Aludj jól! – kacsintott rám. Jól esett, hogy huginak szólított. – Sziasztok!
- Szia, köszi! – felültem és két puszival búcsúztattam.
Visszadőltem az ágyra, William pedig mellém feküdt és betakargatott. A telefonomért nyúltam, és egy sms-t kezdtem pötyögni Tom-nak, hogy holnap nem megyek. William nem kérdezett semmit.
- Ma nagyon megijesztettél, ugye tudod?
- Én is megijedtem. Vagyis, nem, mert nem tudtam mi történik. Hirtelen jött az egész. Egyik pillanatban még a lépcsőn álltam, a másik kép pedig az volt, hogy tiszta sötét van, aztán, hogy szólongattok. Ennyi volt az egész.
- Akkor gondolom fáradt vagy. Aludnod kellene.
- Szerintem úgy sem tudok. Van valami… amit tegnap elkezdtünk, de nem fejeztük be. - sütöttem le a fejemet nagy zavaromban.
- Tudom. De most tényleg pihenned kell! Ne aggódj, nem hagyom annyiban a dolgot.
- Nem kívánsz? – néztem bele gyönyörűen kék szemeibe.
- Ne butáskodj! Nincs nő a Földön, akit jobban kívánnék nálad. Egyszerűen megőrjítesz. Most is nagyon nehezen bírom, hogy ne vessem rád magam… - a pillantása égette bőrömet.
- Akkor ne tedd, ne türtőztesd magad.
- Legközelebb. Nem akarom, hogy elkapkodjuk, hogy megbánd. Azt szeretném, ha tökéletes lenne. – láttam rajta, hogy komolyan beszél.
Úgy tűnik, hajthatatlan.
- Hát jó. – feleltem és lassan lecsukódtak a szemeim. Kezével átkarolta a derekamat.
Álmomban egy hatalmas termen futottam keresztül és egy kertbe érkeztem. Ismerős volt a hely. Üldözőim egyre közeledtek felém, és én csak rohantam, ahogy csak bírtam, hogy megtaláljam Őt. Amikor megpillantottam, hogy ott fekszik a füvön, mozdulatlanul, a szívem összeszorult és nem kaptam levegőt. Lerogytam mellé a földre és könnyek árasztották el a szememet.
A saját kiabálásomra ébredtem fel.
- William! William! – ordítottam, miközben vergődtem az ágyon.
- Itt vagyok, Winnie! Semmi baj! Csak álom volt! –miközben próbált megnyugtatni, a hajamat simogatta.
- Jaj, William... – a hangom kezdett elhalkulni.
Igaz, csak résnyire nyitottam ki a szemem, de a nyakát azért megtaláltam, így belécsimpaszkodtam. Szorosan magamhoz húztam, hogy érezzem, tényleg itt van mellettem.
- Mit álmodtál?
- Egy… egy teremben futottam, aztán kiértem egy kertbe. És követett két ember. És… te ott feküdtél a füvön. És nem mozdultál…- igyekeztem minél érthetőbben tudtára adni mondanivalómat.
- De most már megnyugodhatsz. Itt vagyok veled. Szeretlek! – felelte.
- El sem tudod képzelni, hogy én mennyire… - suttogtam.
Pár percig csak így feküdtünk, egymást ölelve, mozdulatlanul. Aztán úgy gondoltam, ideje lenne lezuhanyozni mivel tegnap úgy aludtam el, ahogy voltam egész nap. Nem a leg higiénikusabb dolog.
- Lezuhanyozom. – mondtam neki.
- Rendben. Kérsz reggelit?
- Reggelit? Tizenegy óra van! – mosolyodtam el. – De egyébként igen, éhes vagyok.
- Akkor készítek neked pirítóst, mivel mást nem igazán tudok. Vagy elmenjünk valahova enni? – érdeklődte.
- Jó lesz a pirítós, köszi.
Tiszta ruhákkal a kezemben bevonultam a fürdőbe és hallottam, amint William elhagyja a szobát. Megengedtem a vizet, és élveztem, ahogy a vízcseppek végighaladnak a testemen. Ahogy lecsuktam a szemem, képkockák kezdtek pörögni előttem. Kastély… két férfi… futok… William… könnyek.
Megráztam a fejemet. Ez nem a valóság! Csak álom volt az egész. De hogyan tudnám elkülöníteni egymástól e két fogalmat? Hiszen a velük töltött idő alatt úgy érzem magam, mintha csak álmodnám az egészet.
Vagy inkább ébrenlét álom és valóság között…
Kikászálódtam a zuhany alól, megtörölköztem és magamra aggattam a ruháimat. Igyekeztem a fejemen tornyosuló madárfészekből egyenletes tincseket varázsolni. A hajkefe csodákra képes.
- Hívott Vesta. – szólt hozzám amint kiléptem az ajtón.
- Hogy?
- Ha gondolod, délután átjön.
- Az jó lenne! Írsz neki, hogy benne vagyok?
- Persze.
Leültem az ágyra, ahol már várt rám a késői reggelim. William is odajött mellém.
- Te is egyél! – néztem rá szigorúan, mire ő felnevetett.
- Eszek én. – válaszolt vigyorogva miközben elvett egy szelet pirítóst a tányéromról.
Miután befejeztük, a tálcát az íróasztalomra tettem. William sms-t kapott.
- Vesta olyan négy fele tud csak jönni. Addig még van időnk. Mit szeretnél csinálni?
- Semmit. Csak veled szeretnék lenni.
- Támogatom az ötletet.
Odamentem hozzá és belemásztam az ölébe. Hihetetlen, hogy amikor ilyen közel vagyunk egymáshoz, mindig olyan érzésem támad, mintha valami köd ereszkedne az agyamra. Se látok, se hallok. Még azon is el kellett gondolkoznom, hogy milyen nap van. De rájöttem, hogy szerda.
- Mit szólnál, ha megnéznénk egy filmet? Később. – vetettem fel, bár nem voltam biztos benne, hogy lelkesedik az ötletért.
- Oké, nézhetünk. Mire gondoltál?
- Még nem tudom. Majd kitalálom. – feleltem.
Nem szólt semmit, csak lefeküdtünk az ágyra, a fejemet a mellkasára hajtottam. Hallgattam a szívverését. Tökéletes pillanat volt. A csend többet mondott mindennél. Nem is tudtam volna kifejezni azt, amit ezekben a percekben éreztem. Teljesség. Igen, talán ez a legjobb szó rá. Sosem voltam még szerelmes, és nem is nagyon gondoltam rá. Szoktam látni az utcán kéz a kézben sétáló párokat, de nem hatottak meg különösebben. Olvastam róla, Rómeó és Júliában. Vagy Trisztán és Izolda. A halhatatlan szerelem…
És most én is valami ilyesmit éreztem. A tökéletes, megfogalmazhatatlan szerelmet…
- Szombaton szabad vagy? – kérdezte hirtelen William.
- Hát, Vesta lefoglalt. Nem tudom, mit tervez… - néztem fel rá.
- Igen, tudok róla. Én is ez miatt kérdeztem.
- Min töritek a fejeteket? Nem szándékoztok engem is beavatni a dologba? – ültem fel.
Igyekeztem haragos pillantásokat vetni felé. Nem jött össze.
- Majd szombaton úgy is mindent megtudsz!
- Addig pedig megöl a kíváncsiság… Képes vagy feláldozni az életemet?
- Ilyennel ne viccelj! Majd kárpótollak érte… - a tekintete árulkodó volt. Ahogy végighordozta rajtam a szemeit, hát, minden nő megértette volna, hogy mire gondol.
- Oké, akkor… majd szombaton megtudom. – ismételtem meg. Felnevetett.
Elég nehéz volt elképzelni, hogy még sosem volt együtt lánnyal. Bár nem mintha sokat számított volna. A dolog technikai része egyikünknek sem okoz gondot. Ez már kiderült…
- Mire gondolsz?
- Öhm… - nem voltam benne biztos, hogy tényleg tudni akarja. – Ránk. És arra, amit apu múltkor félbeszakított…
Annyiszor hoztam fel neki a témát, hogy már biztos azt hiszi, hormontúltengésben szenvedek. Van benne valami…
- Hm. Igen? – kérdezte, és visszahúzott az ölébe.
- I… igen. – egy kis időre elfelejtettem, hogyan is kell levegőt venni. Kezdtem örülni, hogy most akkor talán megtörik, de aztán olyan érzésem támadt, hogy ennek is hamarosan vége szakad. Nem tévedtem, ugyanis csengettek.
- Megnézem ki az. – biztos Vesta, gondoltam magamban.
- Szia Winnie! Nem zavarok? – üdvözölt barátnőm széles mosollyal.
- Nem, dehogy. Hogyhogy előbb jöttél?
- Csak nem félbeszakítottam valamit? – vigyorgott.
- Nem. A bátyád elég nehéz eset… - fintorogtam.
Feltereltem a lépcsőn.
- Szia bratyó! Mi újság?
- Nem sok. Ilyen korán?
- Na szép, egyikőtök se örül nekem? Akár el is mehetek… - szólt Vesta duzzogva.
- Nem mész sehova. – eszembe jutott valami. – És te se William. Szükségem van mindkettőtökre.
Kérdőn pillantottak rám.
- Vesta, úgy is azért jöttél, hogy segíts tanulni. Kidolgozhatnánk a matek tételeket.
- És nekem mi lenne a dolgom? – érdeklődött William.
- Hát, ha ráérsz, akkor megcsinálhatnál nekem pár érettségi tételt… - néztem rá kérlelő tekintettel.
- Rendben. – örültem, hogy beleegyezett.
Amikor nekiálltunk a tanulásnak kettő óra volt. Hat körül a gyomrom megmordult.
- Szerintem mára elég lesz. – mondtam.
- Egyetértek. – felelte Vesta. – Akkor én most megyek is, Jonathanhoz. – cinkos mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Ismét köszi a segítséget!
- Ismét nincs mit! – kacagott. – Szia, William!
- Hello hugi!
Lekísértem, majd amikor visszatértem William talpon volt.
- Neked is köszönöm!
- Hát, ha előbb le akarod tenni a vizsgáidat, elkél a segítség.
- Szóval beleegyezel?
- Tudok mást csinálni? – sóhajtotta.
- Nem! – nevettem és egy csókot nyomtam a szájára.
- Na látod. Elviszlek vacsorázni. – jelentette ki.
- Ó, oké! Csak várd meg, amíg felsőt cserélek.
- Segíthetek? – nem értettem azonnal, hogy ez alatt mit is ért pontosan, de amikor a keze a pólóm szegélye felé nyújt, leesett a dolog.
- Nem bánom. –egyeztem bele.
Lassan segített levenni a ruhadarabot, miközben ajkai az enyémhez tapadtak. Tudtam, hogy nem lesz semmi, még is, már ez is vágyakozással töltött el. Amikor a csókok kezdtek hevesebbek lenni, eltolt magától.
- Nem vagy éhes? – tudakolta.
- De igen. - szerettem volna még valamit mondani, de megelőzött.
- Akkor öltözz és menjünk. – most komolyan, direkt csinálja ezt velem? Ha azt hiszi, megússza a dolgot, téved. Viszont a gyomrom ellenzett minden olyan cselekvést, ami nem a csillapítására szolgált.
Így hát a szekrényemhez mentem, kivettem egy zöld inget, felvettem a kabátom és a cipőmet és kifelé igyekeztünk. Felpattantunk a motorra, és a belváros felé vettük az irányt.
Körülbelül tíz perc múlva megérkeztünk az étteremhez. Kézen fogva léptünk be. William a pincérnőhöz fordult.
- Jó estét! Egy asztalt szeretnénk, két személyre.
- Jó estét! Tessék, jöjjenek utánam. – követtük abba az irányba ahova mutatta.
Egy kellemes helyet ajánlott nekünk, mi pedig örömmel elfogadtuk. Étlapot kaptunk, ő pedig várta, hogy rendeljünk.
- Én rántott szeletet kérnék, hasábburgonyával. És egy szénsavmentes ásványvizet. – mondtam.
- Én pedig spagettit, ásványvízzel.
A nő bólintott, és magunkra hagyott minket.
- Gyakran jársz éttermekbe? – érdeklődtem.
- Hát, attól függ, honnan nézzük. Szüleimmel régebben többször, most már egyre ritkábban. És te?
- Nem igazán.
Miután kihozták az ételt, ugyan így folytatódott az este. Beszélgettünk és sokat nevettünk.
- Közted és… a között a Tom között… volt valami? – kérdezte hirtelen, én pedig majdnem megfulladtam a számban levő falattól. Gyorsan ittam rá egy korty vizet.
- Dehogyis! Csak haverok vagyunk. – tiltakoztam. Ez volt az igazság. – Mondtam, hogy nem volt még barátom. Bár, az igaz, hogy néha úgy csinál, mintha többet akarna szimpla barátságnál. De én nem.
- Értem. – ennyi volt a válasza.
- Miért kérdezted?
- Csak úgy eszembe jutott, hogy vele jöttél el aznap amikor találkoztunk.
- Igen, mivel ő az egyetlen ismerősöm. Aput még se kérhettem meg rá… Egyedül meg nem akartam.
- Érthető. – mosolygott.
Mikor a motor megállt a felhajtón, apu is otthon tartózkodott már.
- Nem tudom, hogy ma itt alhatsz –e. – intettem a fejemmel a kis Fiat felé.
- Nem kéne, hogy Ben megsokallja a dolgot. – felelte.
- Tudom. De rossz lesz.
- Nekem is, ne aggódj. Imádok veled lenni. – olyan átható tekintettel nézett a szemembe, hogy azt hittem itt helyben elfolyok.
- Holnap délután jövök. – mondta és búcsúzóul megcsókolt. – Szeretlek.
- Én is szeretlek. – válaszoltam.
Elrobogott én pedig bementem a házba.
- Szia Winnie! Williammel voltál?
- Igen, apu. Elvitt vacsorázni.
- Ó, de rendes! Legalább gondoskodik róla, hogy egyél. Jobban vagy már?
- Igen.
- Akkor holnap mehetsz is iskolába! – tényleg, holnap suli. Tökéletes.
- Örülök neki. Most lefekszem. Aludj jól! – köszöntem el tőle.
- Jó éjt!
Alig tudtam elaludni. Furcsa volt, hogy nincs itt mellettem, hogy nem tudok kihez hozzábújni.
Az elkövetkezendő két nap monoton volt. A délelőtt és a délután másik fele a sulival ment el, a további része pedig William és Vesta társaságában telt. Segítettek a tanulásban. Vesta csütörtökön előbb magunkra hagyott minket, hogy egy kicsit kettesben is tudjunk lenni. Na nem mintha William hajlandó lett volna beadni a derekát. Nem hagyta, hogy elfajuljanak a dolgok, noha én nem bántam volna. Azt mondta, hamarosan. Valahol az volt az érzésem, hogy a szombatra gondol. Remélem ez esetben sem csapnak be a megérzéseim.
A péntek este borzasztó lassan telt el. Williammel és Vestával a földszintre mentünk, hogy kikísérjem őket.
- Még mindig nem vagytok hajlandóak elmondani, hogy mi lesz a holnapi program? - dohogtam.
- Nem! Már csak egyet kell aludnod és megtudod! De reggel kilencre itt vagyok érted! - kuncogott Vesta.
- De hát szombat van! Miért olyan korán?
- Nem örülsz, hogy minél előbb a szerelmeddel lehetsz? – William igyekezett sértődött arcot vágni, ahogy ezeket mondta, de nem igazán sikerült neki.
- De igen. – nem volt több mondani valóm.
Kimentünk, Vesta beült a kocsijába, William pedig egy csókkal búcsúszott.
- Akkor holnap! Aludj jól!
- Rendben! Te is.
Amikor beléptem a házba, apu vigyorgó arccal várt rám.
- Te tudod, mit terveznek, igaz?
- Igen.
- És nem vagy hajlandó elmondani, ugye?
- Nem.
- Jó éjszakát! Ha már nekem úgyse lesz az. – nagy lendülettel csaptam be magam mögött a szobám ajtaját.
Miután minden fürdőszobai teendőmmel végeztem, bebújtam a takaró alá. Próbáltam rájönni, hogy mi is lehet az, amit ennyire titkolnak előttem, de minden erőfeszítésem kudarcot vallott. Semmi ötletem nem volt.
Reggel barátnőm hangjára ébredtem fel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentek