Az esetleges durva szavakért elnézést, de azok most kellenek ide:P

Kiabálásra, beszélgetésre ébredtem, hirtelen el sem tudtam különíteni egymástól a két fogalmat. William nem volt mellettem s ez megrémisztett. Ráadásul a fejfájásom, és gyomromban levő szorítás sem csillapodott.

Persze, a tegnap estére visszagondolva, mintha az a kis gombóc is olvadozni kezdett volna. Mindig azt akartam, hogy így történjen meg az első, azzal, akit szeretek és viszont szeret. Nem lett volna valami romantikus részegen egy buli után, valami ismeretlennel. Szerencsére William a biztonságra is gondolt, így tényleg nem kellett attól félnem, hogy bent egy unokával ajándékozzam meg.

Az ékszeres doboz a nyaklánccal együtt még mindig ott hevert az éjjeliszekrényen. Érte nyúltam és a nyakamba tettem. Annyira gyönyörű volt…

Mivel még mindig nagyon folyt lent a párbeszéd, ezért egy gyors zuhany után én is csatlakoztam hozzájuk a földszinten.

- Jó reggelt… - köszörültem meg a torkomat.
- Szia Winnie. – köszöntöttek, én pedig megöleltem Williamet.
- Mi történt? – mindegyikük arca gondterhelt volt és megviselt, szemeik alatt pedig karikák ültek, bizonyára a kialvatlanságtól. Nem számítottam semmi jó válaszra.
- Allen és az emberei este ránk törtek a házban. – igen, sejtettem, hogy velük kapcsolatos a dolog.

Próbáltam felkészíteni magam a dologra, de még is, a szívem összeszorult.

- Nem esett bajotok? Mit csináltak? Arthur és Emily jól vannak? És ti? Mit fogunk most tenni? Mennyien voltak?– zúdítottam rájuk kérdéseimet.

Vesta átkarolt, és igyekezett lenyugtatni.
- Ne aggódj, nekünk nem esett bajunk, pár karcolás az egész. Allen két emberét megsebesítettük, valószínűleg pár napnyi ápolásra szorulnak. Bizonyára nem fogják mostanában keresni a konfliktust. Ha még is meggondolnák magukat, addigra mi már messze fogunk járni. – ez egy kicsit meglepett. A gép Londonba hétfőn indult, ma meg még csak péntek van.

- Hogyhogy? Hát nem hétfőn indulunk Londonba?
- Első utunk Dublin lesz. Foglaltattunk jegyeket a ma esti járatra. – felelte Jonathan.
- És apuval mi lesz? Úgy értem, biztos furcsállni fogja, mit mondok neki? Jut eszembe, biztos aggódik értem…
- Apukáddal már mindent letisztáztunk. Tegnap este telefonáltunk neki, hogy velünk vagy és azt is elmondtuk neki, hogy szülinapodra kaptál tőlünk egy utat Dublinba. Apukád nem az az akadékoskodó típus, úgyhogy simán elhitte a dolgot. – nyugtatott meg Jared.
- Értem. Akkor nekem haza kell mennem, pakolni. – sóhajtottam.

William csak állt szótlanul mellettem, kezei a derekamon pihentek. Az ő arca is fura volt, mint aki erősen töri valamin a fejét. Vestára volt most szükségem.

- Vesta, eljönnél hozzánk, segíteni? – érdeklődtem.
- Szívesen. – egyezett bele készségesen, és tudtam, hogy látja rajtam, hogy szükségem van most rá. 
- Elviszlek titeket. – mondta szerelmem.
- Rendben, akkor addig mi is hazamegyünk, és elpakolunk. Mi lenne, ha hozzánk jönnétek, ha mindent elintéztetek? – vetette fel Jared.

Bólintottunk, és kiléptünk a kastély falai közül.

Allen Denevy

- Komolyan fiúk, nem hiszem el! Az a kis fruska elbénázta az egészet. – kezdett idegesíteni a tény, hogy netán jobbak nálunk és ki tudnak minket játszani.
- Allen, nem telefonálhatott az utolsó pillanatban. Nem gondolod, hogy gyanús lett volna? – próbált megnyugtatni Christopher, de nem nagyon jött össze neki.

- Chrisnek igaza van. Legközelebb úgy is minden simán megy majd. – szólt közbe George is, miközben a sebeit ápolgatta. Na igen, mintha olyan könnyű lenne.
- Nagyon furfangosnak képzelni magát a kiscsaj. Olyan, mint az anyja, neki is sikerült túljárni az eszünkön, na persze, ő ezért az életével fizetett. – nevettem fel ördögien. – Szerintem az apja nem viselné el, ha esetleg a kislánya is olyan sorsra jutna, mint hőn szeretett felesége.
- Az apja nem tud semmihől, nem hiszem, hogy őt is be kéne hángatni a dologba. – mondta Gerard azzal a szép fhancia kiejtésével. Az örökös naivitása és jósága kezdett már az agyamra menni.

- Mondd csak, Gerard, te kinek az oldalán állsz? – vonta fel a szemöldökét Daniel.
- Tehmészetesen a tiéteken! – húzta ki magát, ami a mellén ejtett sebének nem tett valami jót. – Csak azt mondom, hogy mivel soha nem sejtette a felesége kis titkát, ezéht most sem tudhat a dologhol. Addig meg minek magunkha vonni a figyelmüket.
- Ebben igaza lehet. Nem kellene még több bakit elkövetnünk. Biztosra kell menni. Minél előbb megszerezzük a kulcsot, annál előbb megkaparinthatjuk a ládát. – így Christopher.
- Ja, ha tudnánk, hol keressük. – fintorgott George.

Fel alá kezdtem járkálni a rejtekhelyünk céljául szolgáló raktárhelyiségben. Biztos voltam benne, hogy nem fogják annyiban hagyni, most már csak a hívásra kellett várnunk. De akkor is…
Rohadtul idegesített már, hogy csak szarakodunk és nem csinálunk semmi kézzelfogható dolgot. 

Már épp nyúltam volna a telefonért, amikor az megcsörrent.

- Na végre, azt hittem már sose hívsz fel. – szóltam bele ridegen. Meghallgattam a mondandóját. Amikor a fiúk látták a hirtelen hangulatváltozásomat, figyelni kezdtek. – Szuper. Kösz az infót. Rendben, majd még beszélünk. – azzal leraktam a kagylót.

Winnie

- Vesta, hogy történt ez az egész? – kérdeztem tőle miközben én a ruháimat, ő pedig a többi dolgomat pakolta egy bőröndbe.
- Mindannyian lent ültünk a nappaliban, már este tíz óra volt, azt hittük nem is fog már semmi történni. Aztán egyszer csak, megjelentek, az ablakok szilánkosra törtek, mivel a rossz fiúk általában nem az ajtón szoktak közlekedni, ugye. – fintorgott. -  Próbáltak megfélemlíteni és kicselezni bennünket, de nem sikerült nekik. Szerencsére fel voltunk rá készülve, úgyhogy nem tudtak nagy kárt okozni egyikünkben sem. Viszont furcsa volt, hogy nem használták a képességeiket. Mondjuk, lehet már az elég volt, hogy rettenetesen gyorsan mozogtak.
- Hányan voltak?
- Öten. Kettőt közülük sikerült megsebesítenünk. Az egyiküket a mellkasán, ő elég gyenge csontú fickónak tűnt, különbözött is a többiektől. A másikat a karján, viszont ő már nehezebb eset volt. Körülbelül, mint a kidobó emberek, ugyan úgy kopasz és nagydarab. Két ajtós szekrény szindróma, de Jared kiállt ellene.

- Jaj. Mi lesz most ezután? – sóhajtottam kicsit gondterhelten.
- Mindent megteszünk, amit tudunk. Mást nem tehetünk, mint hogy keressük, és keressük. Tudod, folytatni a keresést egészen a végéig, a kudarctól való félelem nélkül.
- Igen, Paulo Coelhonak ebben igaza van. – mosolyogtam rá.
- Na látod. De most mesélj te. Milyen volt az éjszakátok? – vigyorgott barátnőm.
- Hát. – ültem le az ágyra. – Ez volt életem legcsodálatosabb estélye. Te tudtad, hogy mit tervez?
- Sejtettem. Igazából, a szobát is láttam. Nem volt nehéz kitalálni.
- Gyönyörű volt. Tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha részem lesz ilyen romantikus… élményben.
- Szereted nagyon, igaz? – mosolygott.
- Azt hiszem, az életemnél is jobban. – mosolyogtam vissza.
- Ezzel William is így van. Amikor meglestél bennünket az erdőben és utána William csatlakozott hozzánk, miután találkozott veled, teljesen el volt varázsolva. Nem volta hajlandó elmondani, hogy mi van vele, én pedig nem faggattam. Aztán amikor megjelentél, és ahogy nézett rád… akkor sejtettem, hogy te vagy az, aki miatt köd ereszkedik az elméjére.
- Én akkor azt hittem, hogy soha többet nem fogok vele találkozni. De szerencsére nem így történt. És most itt tartunk… - megint egy sóhaj, mert eszembe jutott a tegnap este.

- Jól áll a nyaklánc. – mondta.
- Jaj, annyira tetszik! Ez is káprázatos. Most már tényleg nem fogok panaszkodni, ha rendben lemegy minden. Megtaláljuk a ládát, megtudjuk végre mi van benne, miért kellett megvédeni, és vége. – persze, én sem hittem el, hogy ez ilyen egyszerű lesz.

Ebben már barátnőm sem volt olyan biztos, mert nem szólt rá semmit. Tovább folytattuk a pakolást, aztán nem sokkal később elérkezett a búcsú ideje. Szívszorító érzés, és jelen pillanatban semmit nem utáltam ennél jobban, de muszáj volt. Aput nem vihettem magammal és az igazságot sem mondhattam el neki. Hogy nézne már ki a dolog? Azt mondaná, hogy egész életében hazudott neki anya, és hazugságban teltek el az együtt töltött éveik. Még jobban szenvedne, mint ahogy most fog. De az én hiányomat majd csak átvészeli valahogy. Úgy sem örökre hagyom magára. – legalábbis bíztam benne.

- Apa. – kezdtem. – Köszönök mindent, amit értem tettél. Minden gyerek ilyen apát kívánna magának, amilyen te is vagy. Nagyon szeretlek és elmondhatatlanul fogsz hiányozni. - csordultak ki a könnycseppek a szememből.
- Winnie, kislányom. Bár most már nem vagy kicsi, tizennyolc éves, kész nő vagy. De azért te mindig az én egyetlen kicsim maradsz. Nagyon fogsz hiányozni, és ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – sírta el ő is magát, bármennyire is próbálta leplezni a meghatódottságát.
- Vigyázni fogok. – ez nem csak rajtam fog múlni.
- Szeretlek. Írj majd, meg telefonálj is. Add át Williaméknek az üdvözletemet.
- Átadom. – bólintottam. – De most azt hiszem, mennünk kell.
- Rendben. Vesta, örülök, hogy megismertelek. Remélem, hamarosan látjuk egymást. – mosolygott.
- Viszlát Ben bácsi. – hiába kérte apu, hogy tegezze, barátnőm nagyon viccesnek találta ezt a megszólítást. Apu is már csak nevetett rajta.
- Sziasztok! Legyetek jók és jó utat!

Kiléptünk a szabadba, a bőröndömmel együtt. Ki tudja, mennyi idő fog eltelni, amikor újra át fogom lépni a ház küszöbét. Nagyon féltettem aput, és bíztam benne, hogy nem esik majd bántódása. Szerencsére nem ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen minket. Azt pedig örömmel fogadta, hogy azért megyünk el most, mert ez egy ajándéknyaralás lesz William szüleitől. Májustól szeptemberig, amíg meg nem kezdem új életemet Angliában. Már ha megkezdem. Semmiben nem lehetünk egész biztosak. Nem szeretek reménykedni, mert akkor a csalódás olyan hirtelen jön majd, hogy olyan érzés kelt, mint akit gyomorszájon rúgtak. Az pedig, valljuk be, nem a legkellemesebb dolog. Ezért hát, innentől kezdve a Nagyfőnök kegyeire bízom magam.

Bepattantunk az imádott Hondámba és Vesta navigált, hogy merre menjek annak érdekében, hogy Jaredék házához érjünk. Meglepő volt, hogy a belvárosban volt a lakásuk, egy háztömbben. Kerestem parkolóhelyet, és a cuccokkal együtt a lift felvitt minket a tízedik emeletre. 

- Sziasztok! Kerüljetek beljebb! – nyitott ajtót Jared.
- Sziasztok. – köszöntöttük a lakásban tartózkodókat, név szerint Jonathant, Williamet, Hilaryt és Jaredet. Tényleg, ezen eddig nem is gondolkoztam. Hilary is velünk fog tartani? Persze nem mintha baj lenne, sőt. Minél többen vagyunk annál jobb. És örültem neki, hogy Jaredet boldognak látom.

William odajött hozzám és egy csókot lehelt ajkaimra.
- Apu mondta, hogy adjam át üdvözletét. – szóltam.
- Nehéz volt? – gondolom, itt a búcsúzásra utalt.
- Nagyon. De ez van, ezt kell szeretni. Vagyis, elfogadni inkább. – vontam meg a vállam.

Az óra négyet ütött.

- Winnie, foglaltattunk szobát Dublinban, a Central Hotelben. – mosolygott Hilary. Tehát ő is jön. Ennek örülök.
- Rendben van. – mosolyogtam én is vissza, vagy inkább próbáltam nem világfajdalmamvanhaggyonmindenkibékén típusú képet vágni. Nehéz volt, de hát mit tegyen az ember, ha nem akar gyengének tűnni.
- A gép hatkor indul és még az én csomagomért is el kell menni, úgyhogy szerintem induljunk. – szólalt meg Vesta.

Igaza volt, ha nem akarjuk lekésni, igyekeznünk kell. Gondolom még Arthurtól és Emilytől is el kell köszönni.

Eddig még nem is láttam Jaredék kocsiját. Egy fekete dzsip volt, az az igazi nagy kocsi, amit soha életemben nem tudnék elvezetni. William, Jared, Jonathan és Vesta azzal mentek, Hilary pedig velem. Úgy sem ismerjük egymást annyira, legalább beszélgetünk egy kicsit. Na nem mintha olyan hosszú lenne az út a Godwin-házhoz.

- Nem voltál benne biztos, hogy jövök igaz? – még mindig mosolygott, most viszont volt benne valami furcsa. Nem tudtam megmagyarázni mi, de… ez most valahogy nem tetszett. Óvatosságra késztetett. Hiába, a paranoia.
- Nem voltam benne biztos. – ismételtem meg, és nevetséges tudom, de a hangom egy kicsit vékonyabb volt, mint általában. Megráztam a fejem. – De örülök neki.
- Akkor jó. Biztos jó barátnők leszünk. – na, ebben én most már nem voltam olyan biztos. Valami megváltozott. Egy két perc alatt? Lehetséges ez? Vagy csak szimplán bizalmatlan vagyok… hogy én? Dehogy…

Leparkoltunk a háznál, és kis idővel később már a búcsúzásnál tartottunk.

- Winnie, annyira örülünk, hogy Williammel egymásra találtatok. – mondta Emily sírós hangon. – Nagyon vigyázzatok magatokra mindannyian!
- Én is örülök, hogy megismertelek titeket. – mosolyogtam.

Elköszöntünk tőlük, és megkértem őket hívják fel aput, hogy jöjjön el a kocsimért, hiszen a reptérre már taxi visz minket.

***

A gép kerekei fél tizenegykor érték el a dublini repteret. Már sötét volt, így csak az utcai kivilágításra hagyatkozhattunk. Fogtunk két taxit, ami elfuvarozott minket a Central Hotelhez, ami pont a város szívében helyezkedett el.  

A szálloda nagyon jól nézett ki. Régimódi stílusú, de még is hangulatos. Az éttermeken és a szokásos szórakozást kínáló helyiségeken kívül könyvtárat is találhattunk benne. Ez plusz egy piros pont a Hotel építőjének. Amúgy ez is, mint a St. Giles Hotel Londonban, szintén hatalmas volt.

Jared a recepcióhoz sétált, ahol megkaptuk a kulcsainkat. Természetesen három szobát foglaltatott, nem akartunk egymás nyakán lógni.

- Akkor, reggel kilenckor találkozunk itt. – mondta Jonathan.
- Oké. – bólintottunk mindnyájan. – Jó éjt!

Elköszöntünk egymástól és elfoglaltuk a szobáinkat. Ez még jobban tetszett, mint a Londonban lévő szállodai szobánk, pedig valljuk be, az se volt kutya.

Az ajtóval szemben egy alacsony, fából készült dohányzó asztal állt. Mellette egy bordó fotel, s egy szintén bordó kanapé. A sarokban a franciaágy foglalt helyet, ami - ugyan úgy, mint majdnem minden az épületben-, sötétbarna fából készült. Az ágy és a kanapé közé egy ablakot helyeztek, ahonnan lenyűgöző volt a kilátás. A fürdőszobát illetően sem panaszkodhattunk. Itt is volt választási lehetőség, és a tér is elég nagy volt.

Odabújtam Williamhez, szükségem volt a közelségére. Nehéz napoknak nézünk elébe. Pontosítok; hónapoknak.

- Na, mi a helyzet? – mosolygott, miközben leültünk az ágyra és az ölébe húzott.
- Semmi. – vontam meg a vállam. – Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Hilary… szóval, ő neked szimpatikus?
- Hát nem tudom. Hol így hol úgy. De miért kérdezed?
- Mert a kocsiban, fura volt. Nem tudom megmagyarázni de… volt benne valami… Áh, mindegy hagyjuk. Biztos csak üldözési mániám van.
- Megérteném. – fintorgott. – Jól áll a nyaklánc.
- Nekem is tetszik, gyönyörű.
- Mint az, aki viseli. – egyre közelebb került egymáshoz az arcunk, és a lélegzetem ki-kihagyott.

A fürdés után hamar elnyomott az álom szerelmem karjaiban, és reggel kész téboly volt a felkelés.

- Jó reggelt! – üdvözöltük a többieket a hallban.
- Sziasztok! Mehetünk reggelizni? – kérdezte Jared.

Bólintottunk, és a szálloda éttermébe mentünk. Ez is szimpatikus volt, és szerencsére nem is volt zsúfolásig tömve, amit most nagyon is díjaztam. Úgy érzem, ma valahogy nem lesz hangulatom az emberekhez. Ez van, amikor nem tudom kialudni magam.

Egy kávét és croissant választottam a gyomrom csillapítására, majd miután mindenki befejezte, kisétáltunk az utcára és megvitattuk, hogy most akkor merre.

- Indul egy busz, azzal tíz perc alatt ott vagyunk. – mondta Vesta. – Azt hiszem a buszmegálló is itt van a közelben. – még jó, hogy van valaki, aki tanulmányozza a helyeket, mielőtt meglátogatjuk őket.

Elindultunk felfelé, és valóban ott volt. Épp, hogy elértük a fél tízkor induló járatot. Kevesebb, mint tíz perc alatt meg is érkeztünk.

- Akkor hogyan tovább? – érdeklődtem tőlük a bejárat előtt.
- Hát, jegyet mindenképp kell vennünk, a nélkül nem fognak beengedni minket. Aztán utána meglátjuk. Mindenesetre, William képességére szükségünk lesz. – szólt Jonathan.

- Hilary, milyen hallgatag vagy. – csúszott ki a számon, pedig esküszöm, hogy nem akartam. Hiába, az a nagy szám.
- Ó, csak a fáradság. – felelte zavartan, de valamiért kerülte a pillantásomat.

Nem tetszett nekem ez a dolog. Rosszat éreztem a levegőben.

- Figyeljetek, valami itt bűzlik. Nem tudom de… Legyünk óvatosak. Nagyon- nagyon óvatosak. – igyekeztem úgy intézni Hilary felé a pillantásomat, hogy az a többieknek ne tűnjön fel.
- Oké, akkor osszuk fel a csapatot.

A pénztárhoz léptünk, megvettük a jegyeket és mindegyünk kapott egy térképet a kastélyról, ami azért sokat segített.

- Jól van. Jared, Hilary, tiétek a nyugati szárny. Winnie, William akkor ti menjetek a keletibe, Vesta és én pedig bejárjuk a többit, ami kimaradt.
- Igen, viszont a nyugatin van a Bermingham torony, amit jó lenne átkutatni. Tehát oda Williamre lesz szükség. – szólt Jared, Hilary még mindig hallgatott.
- Oké, akkor miénk nyugat, tiétek kelet. – szóltam.
- Rendben. Ha mindent átkutattunk, találkozzunk, mondjuk a konferencia teremben. Az pont középen van.

Williammel elindultunk a kijelölt helyekre. Első állomásunk a Bermingham torony volt, csak hogy minél előbb túl legyünk a dolgon. Szerencsénk volt ezzel a vasárnappal, nem sokan tartózkodtak a kastély területén – ezen a részen meg pláne nem volt senki rajtunk kívül.

Amíg ő gondolkozott, vagy koncentrált, nem tudom pontosan, elolvastam a táblát, ami az ajtó fölé volt helyezve.

- Tudtad, hogy Sir William Bermingham után kapta a nevét a torony? Ide volt bebörtönözve 1331-ben, az újonnan kinevezett alkirály, Sir Anthony Lacey által. – ő mintha meg se hallotta volna.

- De utálom ezt csinálni… - morogta az orra alatt miközben feltűrte az ingujját.
- Mi következik most? Csak, hogy fel legyek készülve. – sandítottam rá. Persze, ez hülye kérdés volt.
- Először is kikapcsolom a biztonsági kamerákat. Aztán… - ránézett az órájára. – Egy darabig fél tizenegy marad.

Csak néztem, mint borjú az újkapura. A tekintete csupa elszántság. Ezt az oldalát még nem ismertem, mármint a rosszfiút, aki ha kell, tényleg képes kirabolni egy történelmi helyet.

- Öhm, oké. Akkor én figyelek, nem jön-e valaki.
- Köszi. Megpróbálok sietni, de szerintem itt semmit nem fogunk találni.
- Hát, hogy őszinte legyek, szerintem sem, de azért jobb, ha utánanézünk.

William, miután elrendezte a kamerákat, még jobban összpontosított valamire, mint eddig. Egyszer csak azt vettem észre, hogy fázom és mintha valami fehér fény vonult volna át a szobán.

- Oké, most. Nézz az órádra. Ellenőrizd öt percenként, légyszi.
- Fél tizenegy múlt öt perccel. – mondtam. – Így is marad?
- Így kell maradnia. – azzal bevetette magát egy halom cikk, valamint eldugott sarkok, szekrények, lezárt helyek tanulmányozásába.

Én tisztességesen pillantottam az órára minden öt percben, valamint figyelte, hátha valaki szükségét érzi, hogy idejöjjön.

- Te William.
- Igen?
- Miért nem tűnik fel a biztonsági őröknek, hogy kikapcsoltad a kamerákat?
- Mert az utolsó kép az volt, hogy itt vagyunk és nézelődünk. Aztán megállt az idő, így ők még mindig azt látják. Tudod, nem nagyon szoktak feltűnni az embereknek az ehhez hasonló szokatlan dolgok. – magyarázta.
- Értem. És William…
- Igen?
- Zavarlak?
- Nem, mondjad. – a hangján hallatszott, hogy kissé ideges, de nem törődtem vele. Majd lenyugszik.
- Valami van Hilaryvel. Nem tetszik nekem a csaj… Mármint, eddig nagyon szimpatikus volt, meg minden, de ma is. Furcsán viselkedik, és a megérzéseim, vagy mik ezek, rosszul érzik magukat a közelükben. – ráncoltam össze a homlokomat. Ez úgy hangzott, mint amikor a Túl a sövényen című mesében azt mondta a teknős, hogy rosszat érez, mert bizsereg a farka. Csak nekem nem az bizsergett, hanem a gyomrom keményedett meg, de átkozottul.

- Erről majd még beszélünk. Mindenesetre, szerintem Jared előtt ne említsd.
- Nem állt szándékomban.

Jobbnak láttam békén hagyni. Az óra mutatója még mindig nem mozdult el jól kiérdemelt helyéről. Körülbelül negyed óra elteltével William felállt.

- Nincs itt semmi, ami minket érintene. Csak Sir William bebörtönzése, meg hozzá valamint az uralkodókhoz kapcsolódó tárgyak, ilyesmik. Úgyhogy mehetünk is, csak előbb visszaállítok mindent.

 Megint nagyon koncentrált, és engem ismét kirázott a hideg. A hullám ugyan úgy végigsöpört a helyiségen, az órám pedig 11:50 percet mutatott.

Kimentünk a toronyból, és a többi termet is átvizsgáltuk, de sehol nem találtunk semmit. Elindultunk a kijárat felé, amikor hirtelen a fejem lüktetni kezdett. Na ne! Már megint ez.

- William… - a torkom is kezdett kiszáradni.
- Mi a baj, kicsim? – kapott utánam, mert majdnem a macskaköves járdára zuhantam.
- Valami van. Vagy lesz, nem tudom, de keressük meg a többieket. – levettem a kulcsot a nyakamból, és z övtáskám mélyébe süllyesztettem.

Bólintott és felhívta Vestát, hogy merre vannak. Mindannyian a konferenciateremben voltak már, így mi is csatlakoztunk hozzájuk.  

- Mi történt? – kérdezte Jonathan.
- Nem tudom, azt mondta, hogy valami baj lesz. – felelte William helyettem is.
- De még mekkora baj. – hallottunk meg egy idegen hangot a bejárat felől.

Allen Denevy és udvartartása nézett velünk farkasszemet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kismógesz 2009.07.06. 13:17:35

húú ez állati lett!! az a Hilary ilyen besúgó? de egyébként ez a képessége a William-nek mmint hogy leállítja az időt... szóval ilyenkor a többiek mozognak vagy lefagyasztja az embereket is vagy hogy van?:P Hajjajj nagyon nem tetszik nekem az a Hilary:P
Amúgy nagyon jó lett!! :D Várom a folytatsát! :D

Válasz erre 

Fairy Tale 2009.07.06. 17:48:42

Majd meglátod, a következőből ami ha minden igaz ma felkerül :D
Szóval a többiek olyankor mozognak, szóval nem ilyen bűbájos boszorkás piper-s fíling :D Én se bírom a Hilary-t ne aggódj xD
Köszi :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: