9. fejezet: Érintések
2009.05.19. 20:59
Az oldalunkra fordultunk, egymással szemben. Nem volt szükségünk szavakra, így is értettük egymást. Ahogy tekintetünk találkozott, ha lehet, a szívem még hevesebben dobogott, mint eddig. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Kézfejével megsimogatta arcomat. Ahol megérintett, úgy éreztem, hogy mindjárt kigyulladok.
- Mire gondolsz? – kérdezte. Mintha tudnék a közelében rajta kívül másra gondolni…
- Leginkább… rád. – mondtam félénken.
- Az jó. Én is rád. – felelte mosolyogva.
Mindkettőnknek új volt még ez a helyzet. Én nem voltam még fiúval semmilyen értelemben sem, ő pedig lánnyal. Bár az utóbbit elég nehezen tudtam elképzelni.
- William… tényleg nem volt még barátnőd?
- Nem. Olyan nehéz ezt elhinni? – vonta fel a szemöldökét.
- Ami azt illeti, igen. Az egy dolog, hogy nekem nem volt dolgom fiúkkal, de te…- mutattam végig rajta.
Most jobban szemügyre vettem testének azt a részét, amit nem takart semmiféle szövet. Sportos alkat volt. Széles válla, finoman kidolgozott hasa és bicepsze is erre utalt. Valószínűleg valaha kondiba is járhatott, de úgy tűnt, nem vitte túlzásba, mint sokan manapság. Izmos, de még sem kigyúrt. Nagyon… nagyon jól nézett ki. Alig bírtam levenni róla a szemem. Vajon milyen lehet megérinteni?
- Én meg inkább azon csodálkozom, hogy neked nem volt még barátod. De erről szerintem ne nyissunk vitát.
- Rendben. Szerintem sem.
Ezzel lezártuk a témát. Viszont nem is bántam az miatt, ami ezután következett.
William átfogta a derekamat, és közelebb húzott magához. Másik kezével az államat tartotta és megcsókolt. Megint úgy kezdődött, ahogy eddig. Mohón kapkodtunk egymás szája után és mindketten zihálva lélegeztünk. Ez hihetetlenül jó érzés volt. Hallani, hogy ő is ugyan úgy vágyik rád, ahogy te őrá. Őrjítő.
Aztán a kezem megindult a nyaka vonalánál, végig a gerincén. Éreztem, ahogy megremeg, gondolom nem a félelemtől. Még erősebben szorított magához, a testem hozzásimult a hasához. Azzal a kezével, amivel eddig a derekamat karolta, most lejjebb vándorolt.
A vágy futótűzként szaladt végig rajtam. Sosem volt még részem testi kapcsolatban, így ez merően új volt számomra. De igazán kellemes. Aztán pár mozdulat és még több érintés következett.
Nem tudom hogyan, mikor és milyen felindulásból, de hirtelen azon kaptam magam, hogy William hanyatt fekszik én pedig a csípőjén ülök. Kezeimet a hasára fektettem. Miközben hevesen ízlelgettük egymás ajkát, a hajamba túrt, ezzel még közelebb vonva magához.
A kéj, a sóvárgás szinte fejbevágott, minden más gondolatot kiütve ezzel elmémből. Nem tudtam, hogyan kellene kezelnem a helyzetet, abban azonban biztos voltam, hogyha most nem húzódom el tőle, akkor már nem lesz megállj. Viszont a testem-, de még inkább a szívem- erősen tiltakozott, amint felütötte fejét bennem ez a gondolat.
Mintha valaki a fejemben kutatott volna, William telefonja hirtelen rezegni kezdett a zsebében. Mindketten váratlanul engedtük el a másikat, lemásztam róla és a hátamra gördültem. Talán jobb is így, gondoltam magamban.
William előhúzta a zsebéből a mobilját, és a kijelzőre meredt. Én is rápillantottam. Vesta volt az. Vajon mit akarhat?
- Mondjad hugi! Remélem fontos! – szólt bele barátságtalanul a telefonba.
- Akkor meg miért hívtál? – válaszolt ingerülten.
Nem hallhattam miről folyik a szó, mivel elég halk volt a telefonja, legnagyobb bánatomra.
- Rendben, akkor most én lerakom! Mond meg anyunak, hogy minden rendben van! Jó éjszakát! – azzal kinyomta és felült az ágyon.
- Történt valami? – ültem fel én is, az ágytámlának támasztva a hátamat.
- Nem, semmi. Azzal az indokkal hívott fel, hogy a szüleim aggódnak értem, hogy hol vagyok. Viszont akkor nem értem, miért nem ők kerestek fel. Kész őrület ez a család… - felelte nagyot sóhajtva.
Kezét kinyújtotta, és az arcomhoz érintette. Fejemet a tenyerébe temettem. Elképesztően jó érzés volt. Kínzó lassúsággal közelítette arcát az enyém felé, és amikor végül megtalálta ajkaimat, azt hittem eszemet vesztem.
Ujjaim görcsösen túrtak a hajába, ő pedig egyre jobban hozzám préselődött. A testem lángolt, a szívem vadul kalapált. Minden porcikám őt akarta.
- Te vagy a mindenem – súgta a fülembe, és én azt hittem rosszul hallok.
- Ez mit jelent pontosan? – leheltem.
- Hogy te jelentesz nekem mindent. A fényt, a levegőt, egyszerűen az életemet. Most biztos azt hiszed, hogy csak mellébeszélés, hiszen alig ismerjük egymást, de hidd el, nem az. Olyan, mintha a fél életemet veled töltöttem volna.
A szavak úgy hatottak rám, mint egy drogfüggőnek a kedvenc kábítószere. Végigfolytak az ereimben, majd végül a szívemben telepedtek meg.
- Én… én is hasonló érzéseket táplálok irántad…- mondtam elérzékenyülten. – Sosem találkoztam még senkivel, aki iránt így éreztem volna, mint ahogy irántad. Aki iránt vonzódtam volna. De aztán jöttél te… és itt bennem minden a feje tetejére állt. Amit egyáltalán nem bánok.
Rám villantotta lélegzetelállító mosolyát és megcsókolt. Kezeivel egy röpke pillanatra végigsimított a combomon, és a kéj még erősebben lángolt egész testemben.
- Most pedig aludj, szépségem! Holnap használhatatlan leszel a suliban! – mondta kuncogva. Direkt csinálja ezt velem?
Hümmögtem egyet, kettőt, de végtére is igaza van. Matematika, Mr. Parkinsonnal… belegondolni is szörnyű. Viszont nagyon nem akaródzott elaludnom, és valószínűleg olyan gondolatokkal a fejemben, nem is menne.
Ajkára tapasztottam a számat, majd így szóltam:
- Miért pont most? – kérdeztem elhaló hangon. – Én … én kívánlak. – mondtam a szemébe nézve.
Lehet, hogy ezzel most mindent elrontok, és egy könnyelmű lánynak fog tartani, de nem érdekelt. Ez volt az igazság. Akkor meg miért ne oszthattam volna meg vele?
Érzékien puszilgatta a nyakamat, és éreztem, ahogy ágyéka megfeszül. Tehát ős is akart engem. Nem csak a lelkemet, a testemet is.
- Máskor… - válaszolt a fülemhez hajolva.
- Rendben. – lemászott rólam. – Akkor álmodj szépeket! – mondtam, és hirtelen mély álomba merültem.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki a karomat cirógatja. Eléggé csiklandozott, szóval akarva-akaratlan, mosolyra húzódott a szám.
- Jó reggelt, hercegnőm! – üdvözölt William egy puszi kíséretében.
- Szia! Mennyi az idő? – kérdeztem miközben nagyot nyújtózkodtam.
- Fél hét. Hoztam neked kávét. – az éjjelszekrényemre mutatott, és tényleg, ott állt magányosan egy bögre.
- De aranyos vagy! Köszi – feleltem mosolyogva.
Átgondoltam a tegnap este történteket-, vagyis majdnem történteket- felvettem a kávém, és felé fordultam.
- Nagyon jól éreztem magam este… - mondtam sejtelmesen, miközben a kezemben szorongatott tárgyba levő folyadékot kezdtem vizslatni tekintetemmel.
- Én sem kevésbé. – mondta, és az államnál fogva felemelte a fejem. A szemében vágy szikrázott. Ugyan úgy, mint tegnap.
- Elmegyek zuhanyozni! – hadartam és legurítottam a bögre koffeintartalmát.
Valószínűleg, ha egész nap ezek a szemek lebegnek majd a szemem előtt, nem sok mindent tudnak velem kezdeni.
Vagy negyed órán keresztül áztattam magam a zuhany alatt. Viszont, nem hoztam be ruhát, amit felvehetnék. Hát, ez fantasztikus, gondoltam. Most egy szál törölközőben flangáljak végig előtte? Végül is…
Miután magamra tekertem a törölközőmet úgy, hogy minden testrészemet viszonylag rendesen elrejtette, kiléptem az ajtón.
- Öhm… nem vittem be ruhát. – közöltem Hercegemre pillantva, aki az ágyon ült törökülésben, és valamelyik füzetemet nézegette.
- Látom. – mondta és megmerevedett ültében, ahogy végignézett rajtam. Zavarba jöttem. Igen, ez a kis anyag, a lábaimat nem takarta valami tökéletesen…
A szekrényemhez léptem, és még mindig magamon éreztem William tekintetét. Hátrapillantottam a vállam felett. Valóban, engem nézett. De hogy! Azt hittem ott helyben összecsuklom. Sietősen kivettem a legfontosabb dolgokat, majd egy fekete nadrágot és hozzá egy fekete pólót.
Visszalépkedtem a fürdőbe és magamra rángattam a ruhadarabokat. Egyszer átfésültem a hajamat, na nem mintha olyan sokat segített volna kócos állapotán.
- Hú, de besötétedett valaki! - nevetett.
- Azt is kell néha. – vontam meg a vállam.
Az órára pillantottam, ami nagy meglepetésemre, már negyed nyolcat mutatott.
- Indulhatunk? – kérdezte William.
Összedobáltam a füzeteimet, felvettem a cipőmet és a kabátomat, aztán bólintottam. Amikor kiléptünk az ajtón és a motorjához sétáltunk, hirtelen átvillant az agyamon, hogy vajon mit fognak szólni az iskolatársaim, ha meglátják Williamet? És azt, hogy én vagyok vele?
Járműve szélsebesen szelte az utcákat, nagy porfelhőt hagyva maga mögött. Nem kevesebb, mint 10 perc múlva már hatalmas épület előtt álltunk.
Döbbent arckifejezésekkel találtam szemben magam. Ha most képes lennék a gondolatolvasásra, valószínűleg, olyan hangokat csípnék el, amikre a későbbiekben nem szívesen emlékeznék vissza. Most biztos olyanok cikáznak át az agyukon, hogy hogy lehet az, hogy én? És egyáltalán, miért pont én?
- Vesta fél háromra érted jön- szólt William, miután mindketten lemásztunk a motorról. – Mi történt az iskoláddal? Bomba robbant? – kérdezte fejével a tömeg felé intve, akik mind a nagy ajtó előtt leskelődtek.
- Nem hiszem. Talán csak… meglepődtek. – forgattam a szemeimet.
- Miért is? – érdeklődte.
- Hát mert itt vagy te… aztán én… - feleltem. Igazán lenyűgözött a tornacipőm orra…
- Na jó ezt ne kezdjük megint! – válaszolt mogorva arccal.
Hihetetlen gyorsasággal fogta meg a nyakamat, majd hallgattatott el ajkaival. Még levegőt sem volt időm venni.
- Este átmenjek hozzátok? – kérdezte mihelyst elengedtük egymást.
- I… igen. – még mindig levegő után kapkodtam.
- Akkor majd hívj, hogy mikor érsz rá! – mosolygott.
- Rendben. Akkor szia!
- Szia! – köszönt el, és elhajtott.
Megrészegülten tántorogtam be az iskolába, és igyekeztem minél gyorsabban áthaladni az engem fürkésző arcok között. Sosem voltam hozzászokva, hogy mindenki rám figyeljen, és ez kifejezetten idegesítő volt.
Szinte úgy rohantam a termem felé, ahol az első órámat tartották. Amúgy is, már csak öt per, és becsengetnek. Amint beléptem, Tom kérdő tekintetével találtam szemben magam. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő is tanúja volt az előbb történteknek.
- Hello Winnie! – köszönt, amint leültem a helyemre.
- Hali Tom. Mi újság? – kérdeztem, és igyekeztem nem tudomást venni arckifejezéséről.
- Velem semmi. De ahogy láttam, neked lenne mesélnivalód. – az ablak felé intett a fejével.
De szerencsére, a csengő megmentett. Legalább lesz egy órám, hogyan fordítsam ki a történetet. Eszem ágában sem volt beszámolni neki az igazságról. Még csak az kellene…
- Majd szünetben. – feleltem.
Mr. Parkinson belépett és csendre intette az osztályt.
- Jó reggelt mindenkinek! Remélem jól indult a napotok. Ugyan is, dolgozat lesz. Ideje átnézni az érettségi feladatokat! – mondta kaján vigyorral az arcán.
Az osztály dörmögni kezdett. Hát ez csodálatos! Biztos semmit nem fogok tudni, zsörtölődtem.
A tanár kiosztotta a lapokat, én pedig nekiláttam a feladatoknak. Nem volt annyira vészes, mint gondoltam, bár az utolsó két év anyagából voltak összeválogatva a feladatok. Még talán megyek is velük valamire…
Mire az óra véget ért, sikeresen be tudtam fejezni az összes tesztet, és fellélegezhettem. Nem is sikerült olyan pocsékul… Megvártam míg Tom is összeszedi a cuccát. Együtt ballagtunk ki a teremből.
- Hogy ment? – kérdeztem.
- Nem lett rossz. – felelte szűkszavúan. – És neked?
- Nekem sem.
Igazából feldobta a napomat. Ha minden jól megy, és nem név alapján osztályoz kedvenc tanárom, talán még a négyest is elérhetem. Aminek igazán tudnék örülni.
- Szóval. Elmeséled?
- Igen. – sóhajtottam. – Múlt héten lementem a tóhoz. Aztán ott ismerkedtem meg Williammel. Beszélgettünk, meg ilyesmik. Aztán szombaton bemutatott a szüleinek. És most együtt vagyunk. Röviden ennyi. – elég röviden…
- Aha, értem. Nem gyors ez a dolog egy kicsit? Ha ő hozott suliba, gondolom ott is aludt nálatok… - tűnődött.
- Igen, ott aludt, de nem történt semmi! Meg ha történt is volna, tizennyolc leszek…
- És ő hány éves?
- Huszonegy.
- Hm. Akkor legyetek boldogok! Most megyek angolra. Szia! – ezzel elviharzott. Volt valami él a hangjában, ami nem tetszett nekem.
A nap további része eseménytelenül telt. Nagyon izgatott voltam a délután miatt- az estéről pedig ne is beszéljünk. Hamar eltelt a délelőtt, és a várva várt idő is eljött. Pontban fél háromkor, amikor elhagytam a sulit, Vesta ott várt egy piros Porschénak támaszkodva. Most őt figyelte mindenki. Odasiettem hozzá. Amint meglátott, mosolyra húzódtak vörös ajkai.
- Szia! – fékeztem le mellette.
- Hello! – előredőlt, és adott két puszit. – Mehetünk?
- Persze! – beugrottam az autóba.
Sosem ültem még ilyen méregdrága kocsiban, a fenekemet is alig mertem letenni, nehogy összekoszoljam vele a fekete bőrülést. Mindenesetre igyekeztem kényelembe helyezni magam.
- Hová megyünk? – tettem fel a legfontosabb kérdést, ami jelenleg foglalkoztatott.
- A Michigan-Avenue-ra. – mondta könnyedén.
Tessék? Az egy méregdrága utca, még a lábamat sem szabadna oda betennem! Főleg, hogy alig van nálam pénz…
- De… Vesta. – kezdtem. – Nekem az a hely nagyon drága! – szörnyülködtem.
- Azzal te ne foglalkozz! – még, hogy ne foglalkozzak. Heh…
Bekapcsolta a rádiót, de a beszélgetés nem maradt abba köztünk.
- Remélem tegnap nem zavartam meg semmit, amikor telefonáltam. – kuncogott én pedig majd elsüllyedtem.
- Nem, dehogy is! – válaszoltam hirtelen. Vesta csilingelő hangot hallatva felkacagott.
- Tudod, én annyira örülök neki, hogy William és te így összejöttetek! Nagyon jól néztek ki együtt! – a hangjából tényleg azt vettem ki, hogy szívből örül a dolognak.
- Hát köszi. Én is örülök neki.
- Neked még nem volt barátod, igaz?
- Nem. Ennyire látszik? – kérdeztem bepánikolva.
- Nem azért. Csak mert Williamnek se volt dolga még lányokkal. – mosolygott.
Nem szóltam semmit. Hamarosan megérkeztünk a már említett helyre. Vesta keresett egy üres helyet a parkolóban. Természetesen minden fiú megbámulta. Őt is és a gyönyörű Porschét is. Ahogy kiszálltunk, szemügyre vettem. Farmert viselt, és egy fehér inget, cipő gyanánt pedig edzőcipő volt a lábán. És még így is gyönyörű volt. Tűzpiros haját kibontva hordta, hagyta a vállára omlani.
- Akkor, gyere utánam! – megfogta a kezemet és már vonszolt is a legelső üzlet felé, amit megláttunk. Nem tudtam ellenkezni. Bizonyára már mindent előre eltervezett.
Ahogy beléptünk a temérdek ruha, cipő és kiegészítő kavalkádba, rögtön felcsillant a szeme. És mit tagadjam, az enyém is. Viszont még mindig ódzkodtam tőle, hogy ő vegyen nekem akármit is. Nem várhatom el tőle.
Bevetette magát a nadrágok és felsők közé.
- Jaj, nézd találtam neked valamit! – mondta minden második darabra, ami a keze ügyébe került. Igaz, elkelt volna pár új cucc, de hát, a párducmintás és egyéb állatokkal díszített anyagok, nem az én világom.
- Vesta… inkább menjünk máshova. – javasoltam.
- Rendben. Igazad van, ezek nem illenek hozzád. Akkor viszont…- gyorsan végignézett rajtam, aztán megint magával húzott.
A következő hely, már nekem való volt. Vegyesen voltak összeválogatva a csinos, laza holmik. Miközben a cuccok között keresgéltem, Vesta odahozott egy piros ruhát. Nagyon szép volt, ez tény.
- Próbáld fel! Légyszi, az én kedvemért! – na jó, egye fene. Elvettem tőle, és a próbafülke felé mentem. Vesta kint toporgott a függöny előtt.
Nem voltam az a fajta, aki magát dicsérgetni szokta, viszont amint felvettem, tátva maradt a szám. Mintha kicseréltek volna. Az anyag rásimult a testemre, kiemelve ezzel alakomat. Körülbelül a combom közepéig ért, a dekoltázsa pedig elég mély volt.
- Na, kész vagy már? – türelmetlenkedett. Elhúztam a függönyt.
- Elképesztően gyönyörű vagy! – mondta úgy két perc hallgatás után. – Megveszem neked!
- Dehogy veszed! Nagyon drága! – tiltakoztam.
- Az engem nem érdekel. Ha William meglát, még jobban beléd szeret. Bár, nem hiszem, hogy azt lehet még fokozni, de ezzel a ruhával… leveszed a lábáról. – kacsintott rám.
- Nem is tudom…
- Elő szülinapi ajándék! – ajánlotta fel. Ez így nem hangzik rosszul.
- Rendben van. De többet nem!
Ezt már elengedte a füle mellett. Miután egy csomó üzletet bejártunk, és vettem magamnak pár felsőt, valamint ő nekem egy nadrágot – hiába utasítottam volna vissza százszor is, amilyen makacs biztos meglepett volna vele- beültünk egy gyorsétterembe.
Vestára nézve mindenki azt gondolná, hogy salátákon és egyéb zsírmentes, egészséges ételeken él. Magam is meglepődtem, amikor a nő a pultnál,- miután felvette a rendelésemet-, hozzá fordult, és megkérdezte, hogy mit kér, ő egy Hamburgert rendelt narancslével. Miután átvettük a késői ebédünket, kerestünk egy üres asztalt és helyet foglaltunk.
- Ezt legközelebb is megismételhetnénk! – törte meg a csendet.
- Igen szerintem is! – mosolyogtam.
Láttam rajta, hogy tényleg élvezte és örömet okozott neki a velem töltött idő. Nagyon jó érzés volt. Boldogságérzet töltött el, mint ahogy mostanában sokszor.
- Elmeséled, hogyan derült ki, hogy természetfeletti képességed van?
- Látom, nagyon érdekel a téma! – mosolygott.
- Igen.
- Anyu jött rá legelőször a dologra. Természetesen sejtették a szüleim, hogy majd engem is megáld a sors valamilyen erővel, de mivel Williamnél is később derült ki, azt hitték, hogy nálam is nagyobb koromban fog jelentkezni. De tévedtek. Anyuval nagyon erős kapcsolat volt köztünk. Persze, a legtöbb anyának szoros kapcsolata alakul ki a gyerekével, de ez más volt. Tudod, mi el szoktuk mesélni egymásnak, hogy miket álmodtunk. – itt elmerengett egy pillanatra. Mintha azokra az időkre gondolt volna vissza, amikor még kislány volt.
- Persze, miután már megvolt a megfelelő beszédkésségem. – folytatta-, ami elég hamar eljött. Meglepő, de nagyon gyorsan fejlődtem a kortársaimhoz képest. Szóval, megosztottuk egymással az álmainkat, először csak Emilyvel. Amikor először beszéltünk róla, még nem volt furcsa, hogy mindketten ugyan azt álmodtuk. Viszont amikor már az ötödik alkalommal is ez történt, megijedtem. Anyuék viszont nem. Ekkor már tudták mi a helyzet, örököltem a nagyi képességét.
- A nagymamád is hatni tudott az emberek álmaira?
- Igen. És később megtudtam, hogy neki is ugyan így kezdődött. Williammel is volt néhány ilyen esetem. Anyuék szerint azért fordulhatott elő, mert ragaszkodtam hozzájuk. Jobban, mint amikor más ragaszkodik a családjához. Williammel is, mindig jó volt a viszonyunk, nem veszekedtünk. Egyszer kétszer velünk is megesett, hogy egyformát álmodtunk. Ám amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy kontrolálni tudjam, természetesen meg is tettem. Aztán ahogy nőttem, úgy erősödött tovább, és így jutottam el odáig ahol most vagyok. Mármint ilyen téren. Ennyi lenne.
- Ez de érdekes! – mondtam leesett állal. – Értem már, miért mondta William, hogy a te eseted a legérdekesebb.
Miután befejeztük az evést, elindultunk vissza a kocsihoz.
- Winnie, szeretnék valamit kérdezni. Vagyis inkább… mondani– szólt, mikor beültünk.
- Csak nyugodtan.
- Tudod, sosem voltak barátnőim. – ez meglepett.
Úgy tűnt, könnyen alakít ki kapcsolatokat.
– Mindig is a bátyámmal volt a legszorosabb baráti kapcsolatom. De hát, más egy barátnővel elmenni vásárolni, megbeszélni a női dolgokat…
- Megértelek. Nekem sem voltak barátaim, anyun kívül nem volt senkim.
- Szóval, én remélem, hogy ez a nap elindított közöttünk egy barátságot. Nagyon kedves lány vagy és jól éreztem magam veled. Úgy érzem, hogy jól kijönnénk egymással hosszútávon. – fejezte be mosolyogva.
- Nagyon örülnék neki ha többet találkoznánk! – feleltem, gondolom ez volt a mondandója lényege.
- Én is, csak aztán William nehogy féltékeny legyen! –nevetett.
- Áh, nem hiszem! – kacagtam vele én is.
Már kifelé tartottuk az autók fergetegéből, és épp bekanyarodtunk az utcánkba, amikor Vesta telefonja megszólalt. Mivel ki volt hangosítva, mindent hallottam.
- Szia drágám! – szólt bele Jonathan a telefonba.
- Szia, mondjad!
- Merre jártok? – érdeklődte, és hallatszott a hangján, hogy valami nincs rendben. Vagy csak beképzeltem?
- Winnie-ék utcájában, miért?
- Gyertek le a tóhoz! Történt pár dolog!
- Micsoda, Jonathan? – ahogy hallottam, Vesta is egyre feszültebb lett.
- Nem telefon téma! Siessetek! – azzal letette.
Beletaposott a gázba, nekem pedig gombóc nőtt a torkomban. Rossz előérzetem támadt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kriszta1987 2009.05.20. 17:15:17
Nagyon tetszik a történeted!!Alig várom a folytatást!!
Bocsi, hogy csak most írok, de lusta voltam regisztrálni magam :-)
De minden fejezet végére odagondoltom, hogy szuper!!!FOLYTATÁST!!!:-))))
Csak így tovább!!
FOLYTATÁST!!:-)))
Fairy Tale 2009.05.20. 17:28:55
Örülök neki, hogy tetszik!!!!! :D Igyekszem, remélem a többi fejezet is izgalmas lesz majd számodra =)
szuszooo 2009.05.23. 08:54:45
Fairy Tale 2009.05.23. 20:28:16
Örülök, hogy írtál! :) Remélem, jól sikerültek az írásbeli érettségik!
És köszi, örülök neki, hogy tetszik :) Majd valamikor írok msn-en, megérdeklődöm, hogy neked van-e új fejezeted :P
puszillak :)
Kommentek