16. fejezet: Ajándékok
2009.06.25. 21:41
(Május 10; hétfő)
A szülinapomig már csak három nap volt vissza. Nem is kaphattam volna annál nagyobb ajándékot, amit a postaládánk tartalmazott.
Ugyanis levelet kaptam Oxfordból. A hazaérkezésünk utáni héten bementem az iskolába, hogy megérdeklődjem az érettségi eredményeimet. Egyedül a matekom lett négyes, a többi mind ötös. Ezért egy kicsit már jobban bíztam abban, hogy talán felvesznek…
- Apu! Megjött a levél Oxfordból! – futottam be a borítékkal a házba. Minden nap megnéztem, hogy van-e valami új fejlemény.
- Nyisd ki!
Remegő kezekkel téptem fel a borítékot, majd olvasni kezdtem a hivatalos levelet.
- FELVETTEK! – ugráltam örömömben. Annyira boldognak éreztem magam, hogy a szívem azt hittem kiugrik a helyéről.
- Jaj, kislányom annyira büszke vagyok rád! – ölelt magához Ben, és én pár könnycseppet véltem felfedezni a szemében.
- Olyan boldog vagyok! – mondtam. A sírás kerülgetett engem is.
- Hívd fel Williamet.
- Inkább személyesen mondanám el neki a jó hírt. Meglátogatom otthon, jó?
- Menj csak. De ne hajts túl gyorsan.
- Oké. Akkor majd jövök. Szia, apu!
- Szia, kicsim.
Felvettem a kabátomat, és a garázsba mentem. Kiálltam a Honda s 2000-mel, és elindultam William otthonához. Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam szegény autómat, mivel vagy William motorjával közlekedtünk, vagy pedig Vesta porschéjával szeltük az utakat.
Miután visszatértünk Londonból, elmeséltük nekik a történteket. Az álmomtól kezdve, III. Edwardig. Sajnos ők sem jöttek rá, hogy mi köze van az egykori uralkodónak a ládához, vagy annak az öregasszonynak, akitől kapta, minden esetre úgy gondolták, hogy így még is előrébb vagyunk. Bár én ezt cáfoltam, hiszen a lényegre még mindig nem jöttünk rá, de nem álltam le vitatkozni velük. Régebb óta vannak a „szakmában”, így többet tudhatnak, mint én.
Nem tudtam eleget tenni apu kérésének. A sebességmérő száznyolcvan km/h mutatott, s ezért tíz perc elteltével már a családi ház előtt parkoltam. Az ajtóhoz botorkáltam.
- Nahát, Winnie! Gyere beljebb! – köszöntött Arthur kedves mosollyal.
- Köszönöm. William itthon van?
- Igen, menj csak fel hozzá.
- Rendben.
Felrobogtam a lépcsőn, és bekopogtam.
- Szabad! – hallottam meg szerelmem hangját. Mindig megnyugvással töltött el már az is, ha csak rám nézett vagy megszólalt.
- Szia!
- Szia kicsim! Hát te? Úgy volt, hogy ma megyek hozzátok.
- Tudom, tudom. De van valami, ami nem várhat, ezért úgy gondoltam, megleplek.
- Jól tetted. Miről van szó? Csak nincs valami baj? – már megint ez. Az elmúlt egy hónapban alig hagyott magamra, mert attól félt, hogy valami bajom esik. Természetesen nem bántam, de ez az örökös aggódás…
- Dehogy van! Ne gondolj mindig erre! – pufogtam.
- Akkor hát miről van szó? – én még mindig a kezemben szorongattam azt az árva levelet.
- Olvasd el. – nyújtottam oda neki.
Szemével szelte a sorokat, és amikor befejezte úgy szorított magához, hogy azt hittem, megfulladok.
- Gratulálok édesem! Büszke vagyok rád! – a hangja tényleg büszkeséggel volt tele. - Megcsináltad.
- Igen. És köszi, hogy segítettetek a tanulásban.
- Hát ez csak természetes. – mondta, és megcsókolt. – Gyere, mondjuk el a jó hírt a szüleimnek is.
Emily és Arthur a nappaliban ültek. Sőt, Vesta, Jonathan és Jared is akkor léptek be az ajtón.
- Szia, Winnie! – üdvözöltek. Emily és Vesta egy puszival is köszöntöttek.
- Sziasztok! Öhm, szeretnék valamit bejelenteni. – kezdtem.
- Na halljuk. – szólt Jared.
- Megkaptam a levelet Oxfordból. És hát… felvettek! – vigyorogtam.
- Jaj, hugi! Hát ez fantasztikus! Örülök neki! – mosolygott Vesta. Jared és Jonathan megveregették a vállamat.
- Szép volt! Büszkék vagyunk rád! – mondták kórusban, és a gratulációhoz Arthur és Emily is csatlakozott.
A nap hátralévő részét Velük töltöttem. Nagyon jól éreztem magam, rengeteget nevettünk. Leginkább kártyáztunk és társasoztunk. Hát igen, ezeket sosem lehet megunni. Jared és Jonathan néha eltűntek, hogy Arthurral megvitassák a javaslatokat, melyek azok a helyek, amiket be kellene járnunk a siker érdekében.
- Na, srácok. Azt hiszem, kész a lista. – szólalt meg Jared visszaérve William szobájába.
- Akkor halljuk! – sürgettem őket.
- Úgy gondoljuk, hogy először is Anglia környékét kellene bejárnunk. Vagyis az összes várat, kastélyt, templomot, ami a közelben van és lényeges lehet. Nagy munka lesz, de majd kettéosztjuk a csapatot. A legtöbbel az a probléma, hogy mind történelmi látnivaló, tehát turisták tömkelege látogatja őket, és bizonyára a biztonsági rendszerük sem piskóta. De ezt majd megoldjuk a képességeink segítségével.
- És akkor miket is fogunk meglátogatni?
- Az első állomásunk Anglia lenne, és a legésszerűbb, ha Londonnal kezdenénk. Aztán folyamatosan haladnánk. Londonban körülnézünk a Wensminster apátságban, a Hampton Court palotában, a Tower of London-ban, és a St. Paul székesegyházban. Ezek mind olyan helyek, amik remélhetőleg valamilyen módon kapcsolódnak a dologhoz.
Ez nem volt valami bíztató. Mármint… ez a szó, hogy remélhetőleg.
- Miért csak remélhetőleg? Ez… annyira… ez az egész… - ráztam meg a fejemet.
- Mi a baj? – kérdezte Vesta mellém lépve.
Nehezen tudtam szavakba önteni azt a sok gondolatot, ami jelenleg kavargott a fejemben. Az agyam egy fogaskerékhez kezdett hasonlítani, csak valahogy arra nem volt képes, hogy a számmal is kapcsolatba lépjen.
- Szóval… hogy senki nem hagyott ránk semmilyen információt annak érdekében, hogy egy szempillantás alatt meg lehessen oldani az egész ügyet. Jó, persze, tudom, hogy akkor sem menne gyorsabban, de még is lenne valami támpontunk. Sőt, még azt sem tudjuk, hogy mit rejt a láda. Meg különben is. Mi van akkor, ha nincs benne semmi? Vagy ha nem is létezik? – úgy éreztem magam, mintha egy gödörbe zuhantam volna. Az agyam és a szám úgy látszik, még is megtalálta az összeköttetést, mert csak úgy dőlt belőlem a szó. – Jó, mondjuk ez biztos nem igaz, de hát eddig senki nem talált semmit. A kulccsal minden rendben van, de a láda… Senki nem tudott róla semmit. A 18. század óta mintha a Föld nyelte volna el. – sóhajtottam. Azt hiszem, ennyit akartam nekik mondani. Szükségem volt egy kis levegőre és egyedüllétre. A sírás fojtogatta a torkomat.
- Nem haragszotok meg, ha most… egyedül akarok lenni? Levegőre van szükségem, azt hiszem.
Nagy szemekkel néztek rám, aztán bólintottak. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, valami olyasmit hallottam, hogy megértik, hogy sok volt nekem egyszerre ez az egész. Szerencsére a nappaliban nem találkoztam a szüleikkel, így viszonylag feltűnés nélkül leléphettem.
A kocsimhoz mentem, elindultam, és tövig nyomtam a gázt. Persze nem kellett sokat vezetnem annak érdekében, hogy egy olyan helyre érkezzek, ami talán megnyugtat.
Leparkoltam a tónál és a lehető legközelebb mentem a parthoz. Lábamat a vízbe lógattam és élveztem, ahogy a szél felém sodorja a homokot és a mindenféle vízi növényeket.
Igazából nem értettem magamat. Most meg mitől akadtam így ki ennyire? Semmi okom nem volt rá. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem akarom megkeresni és befejezni az ügyet. Természetesen nem fogom feladni. Akár az életemet is feláldozom, ha kell. Csak zavaros volt minden ebben a történetben. Talán ha apu is tudna róla… nem, akkor sem lenne könnyebb, sőt még rosszabb lenne. Akkor már okkal törhetnének az életére, azt pedig nem élném túl. Ha anyu hagyott volna rám még valamit. Vagy anno tett volna valami utalást… de nem. Hiába kutattam az emlékeimben, nem lettem okosabb.
Hátra dőltem a homokban, és behunytam a szemem. A szél gyengéden fújt, olyan érzés volt, mintha ujjak simogatták volna az arcomat. Vagy jó negyed órája feküdhettem már így, amikor léptek zaját hallottam meg. Felültem és Jaredet pillantottam meg közeledni felém.
- Zavarlak? – érdeklődte, amint mellém ért.
- Nem. Ülj csak le. – feleltem. Azt hiszem, most már képes voltam egy normális emberi beszélgetésre.
- Hogy vagy?
- Most már jól, köszi. Ne haragudjatok az előbbiért csak… ezt muszáj volt elmondanom. – sóhajtottam.
- Nem haragszunk. A helyedben én is így reagáltam volna. Sőt, szerintem mindegyünk.
- Amikor megtudtad, hogy valahol létezik egy láda, amit fel kell kutatni, hogy reagáltál?
- Körülbelül így ahogy te. Csak én apámra zúdítottam mindent. Tudod, nem éppen ilyen életet terveztem magamnak. Williammel mát gyerekkorunktól kezdve jó barátságban voltunk mindketten nagy álmokat kergettünk. Egyetemre akartam menni, megnősülni és családot alapítani. De nem hiszem, hogy ez a jövőben megvalósul. Itt vagyok huszonnégy éves és nincs semmim, csak egy érettségim.
- De hát, William és Vesta is jár… vagyis levelező tagozaton vannak. És én is fogok. Akkor te miért ne járhatnál?
- Makacs vagyok, mindig is az voltam. Amikor apu megemlítette, az volt a reakcióm, hogy úgyse lenne rá időm. És ezért abbamaradt.
Furcsa volt, hogy ilyen őszintén beszélt velem. De végső soron jól esett, mert eddig nem volt alkalmunk egy jó beszélgerátésre.
- Értem. És… megkérdezhetem, hogy Hilaryvel mi a helyzet? – reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak.
- Köszönjük kérdésed, vele most szerencsére minden rendben. Remélem, hogy összeköltözés lesz belőle. – mosolygott.
- Hát akkor gratulálok! Ennek nagyon örülök. – mondtam én is mosollyal az arcomon.
Most már talán képes leszek végighallgatni az útitervet, úgyhogy jobb lesz, ha meg is kérem Jaredet, hogy számoljon be nekem is a dologról. A többiekkel gondolom már megosztotta.
- Jared… elmondanád, hogy mik lesznek azok a helyek, amiket át fogunk vizsgálni?
- Persze. Mark és Claude Godwin miatt gondoltuk, hogy előbb Londonban kellene keresnünk. Tudod, Claude volt Mark fia, aki létrehozta a rendet. – bólintottam. – Aztán Londonból mennénk át Windsorba, Cambridgebe majd Leedsbe. Onnan pedig irány Skócia, és a legfontosabb kastélyok. Ezt egyelőre nem terveztük meg, de azt hiszem, bőven lesz még rá időnk. És akkor innen ugrunk egy nagyot. William bizonyára elmesélte, hogy Claude a kulcsra a Himalájában bukkant rá.
- Elmegyünk Ázsiába? – a szemem körülbelül négy méteresre nőhetett, mert Jared felnevetett.
- Igen. Arthur talált néhány feljegyzést, amiből kiderült, hogy Nepál egyik kolostorában tartózkodott. Aztán Ázsia után jöhet ismét Európa néhány jelentősebb országa. Gondolok itt Csehországra, Svédországra, Franciaországra, Lengyelország, Dániára. És körülbelül ennyi. Reményeink szerint valahol találunk is valamit…
- Bízom benne. Gondolkoztál már azon, hogy vajon mi lehet abban a… ládában? - igyekeztem nem csúnyát mondani.
- Hogy gondolkoztam e már rajta? – nevetett. – Ez költői kérdés volt, ugye?
- Hm, igen. És szerinted mit rejt?
- Lövésem nincs. Én valami kardféleségre gondolok, de ne kérdezd, hogy miért. De arra még mindig nem sikerült magyarázatot találnom, hogy miért kell megvédenünk. De meg kell és ez a lényeg. – lehet, hogy csak beképzeltem, de mintha egy kis keserűség bujkált volna a hangjában.
- Az jó, mert nekem sincs semmi ötletem. Én meg valami… medálra… vagy gyűrűre. Bár, ez nem hiszem, hogy a Gyűrűk ura. Mondjuk, kezdem úgy érezni magam… Én vagyok Frodo, akit megbíztak azzal, hogy vigyázzon rá. Csak nekem nem elpusztítanom kell, hanem megvédenem. – forgattam a szemeimet.
- Igen, ebben igazad van. Tényleg kicsit olyan ez az egész. Na, de gyere. Menjünk vissza, mert William már bizonyára a falat kaparja, hogy hol vagy ennyi ideig.
- Rendben. Mivel jöttél?
- Gyalog. – somolygott.
- Oh, oké.
Jól esett ez a beszélgetés Jareddel. Volt pár dolog, amiben hasonlítottunk, így könnyű volt megtalálni a közös hangot. Az az igazság, hogy kellemesen csalódtam benne. Első pillantásra azt hinné az ember, hogy egy mogorva alak. De aztán, ha hagyunk időt arra, hogy megismerjük, rájövünk, hogy mekkorát tévedtünk. Nem szép dolog első látásra ítélni, de hát lényegében mindenki ezt csinálja.
- Na hát, itt vagytok? – tette fel ezt a költő kérdést Vesta, amikor a házba léptünk.
- Itt. – feleltem. – Bocsi az előbbiért. Csak, gondolkoznom kellett. De most már minden oké. – mosolyogtam.
- Akkor jó. William?
- A szobájában. – egy cinkos kis mosoly jelent meg barátnőm szája sarkában.
Felmentem a lépcsőn és kopogtattam szerelmem ajtaján. Ha jól hallottam, zenét hallgatott. Good Charlotte-t, ráadásul. Szeretem, jó kis együttes.
- Gyere be.
- Szia. – szóltam, és odatelepedtem mellé az ágyra.
- Ne haragudj rám. – nézett rám olyan szemekkel, hogy azt hittem lefordulok az ágyról. Neki meg most mi baja van?
- Miért kellene haragudnom? – pislogtam nagyokat.
- Mert mindig ennyire aggódom érted. Nem akarom, hogy úgy érezd, megfulladsz mellettem és nem hagyok neked semmi… teret. Csak tudod, aznap, amikor megláttalak az erdőben, amikor először találkoztunk… Már akkor megfogadtam, hogy vigyázni fogok rád. Ha engeded, a szerelmedként, ha nem, akkor tisztes távolságból. És féltelek. De nem akarom, hogy ne legyél boldog mellettem. Szóval ennyi… - annyira hirtelen jött ez a vallomás, hogy pár percig meg sem tudtam szólalni.
- Én nem haragszom rád, mert nincs miért. Jó, mondjuk egy kicsit tényleg frusztráló volt a folytonos aggódásod, de megértelek. Én sem akarlak elveszíteni. És nem is fogjuk egymást. Mindig itt leszünk a másiknak. – mosolyogtam rá.
- Annyira szeretlek. – sóhajtott, miközben magához húzott.
- Nem is képzeled, én mennyire. – belenéztem a szemébe és olyan lágyan csókoltam meg, mint talán még soha ezelőtt.
William mellett találtam meg a tökéletes boldogságot. Hogyha ezt most megemlíteném valakinek, bizonyára egy jót derülne rajta, gondolván, mint tudok én tizenhét (lassan tizennyolc) évesen a szerelemről. Lehet, hogy tapasztalatom nincs benne és ezelőtt semmit nem tudtam róla, de most már egyre jobban kapizsgálom. Légszomj- ez az egy szó elmond mindent. Minden percben levegőért kapkodok, amikor vele vagyok.
- Remélem a szülinapodon nem ígérkeztél el senkinek. – suttogta a fülembe, miközben kezével a fenekemet simogatta, én pedig levegőért rimánkodtam.
- N… nem. – leheltem.
Hm, lehet, hogy csak én képzeltem oda, de mintha valami hátsó gondolat lett volna ebben a kijelentésében.
- Átjössz hozzánk? – érdeklődtem.
- Mehetünk.
Miután mindenkitől elbúcsúzkodtunk, a kocsimba pattantunk és irány haza. Apu, mint mindig, most is szívesen látta Williamet. Örültem neki, hogy ő is ennyire szereti és bízik benne. Mondjuk, ha nem így lenne, akkor sem tudna mit tenni az ellen, hogy ne legyek vele.
***
A szülinapom reggele, és én olyan pocsék érzéssel ébredek fel, mint eddig soha. Ezelőtt sem volt valami kellemes, amikor a megérzéseimmel kapcsolatban voltam „rosszul”, de most kifejezetten nem fűlött hozzá a fogam.
Most valami olyat éreztem, mint akkor, amikor elájultam és Vesta azt monda, hogy bizonyára fejlődik a képességem. Hát, akkor lehet, hogy ez állt a háttérben. Csak a szokásos; a fejem szét akart hasadni, olyan volt, mintha valami bárddal ütlegelték volna. Viszont most még az izmaim is mintha görcsben álltak volna. Nem volt valami kellemes érzés, de azért erőt vettem magamon, hogy felkeljek, és a fürdőbe vonszoljam magam. A hideg víz jót fog tenni.
Párszor lelocsoltam az arcomat, de nem sokat segített a helyzeten, talán csak az izmaimon egy csöppet, de a fejem változatlanul lüktetett. Komolyan, attól tartottam, hogy szétdurrannak az ereim. Nem voltak jó előérzeteim a mai nappal kapcsolatban. És akkor még finom voltam és nőies.
Este William nem maradt velem, azzal az indokkal, hogy valami dolga van Jonathanékkal, de majd délután értem jön.
Rápillantottam az órára, ami délután egyet mutatott. Ilyen sokáig aludtam volna? Furcsa volt, mert semmit nem álmodtam, és mintha egész éjszaka ki lettem volna ütve. Mint aki bedrogozott. Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből, és lementem a konyhába, úgy ahogy kikeltem az ágyból.
A lépteimre apu csörtetett ki a nappaliból.
- Szia, kicsim! Nagyon-nagyon boldog szülinapot! – húzta mosolyra a száját.
- Szia, apu! Köszi! – a fejfájásom és a rossz előérzetem ellenére én is elmosolyodtam.
Odajött, megölelt és megkérdezte mit tervezek mára.
- Hát, igazából nem tudom, William azt mondta, hogy értem jön délután. – vontam meg a vállam. Valójában, telefonálni akartam Vestáéknak.
- Értem. Jól van akkor, remélem, jól érzitek majd magatokat. Viszont, szeretném átadni az ajándékodat. – nyújtott át egy borítékot.
- Mi ez? – kérdeztem érdeklődve.
- Hát, nyisd ki, arra való.
Felbontottam a papírlapot, és a repülőjegyre szegeztem a tekintetem. Nagyokat pislogva bámultam apura majd vissza a dátumra. A jegy május tizenhetedikére, hétfőre szólt.
- El akarsz küldeni?
- Nem, csak láttam milyen jól érezted magad Londonban. És gondoltam, jól esik majd a lazítás az érettségik után.
- Jaj apu, annyira szuper vagy! – öleltem meg. – Köszönöm! Ennél nagyobb ajándékot nehezen tudok elképzelni. – ujjongtam.
Nem éppen a lazításnak örültem a legjobban, hanem annak, hogy minél előbb el tudjuk kezdeni a keresést. Eszem ágában sem volt sziesztázni, miközben tudom, hogy a Devenyek is arra vadásznak, amire mi.
- Van még valami. Williamék is veled mennek. Vagyis az egész bagázs, úgy értem, Vesta, Jared és Jonathan.
Bennek már nem volt újdonság, hogy ennyit lógtam velük. Volt alkalma megismerni mindnyájukat, és szimpatikusnak találta őket. Örült a baráti társaságomnak.
- Jaj, ez még jobb! Annyira boldog vagyok. – és valóban, teljesen az lettem volna, ha az a szorítás a gyomromban és a kalapácsverés a fejemben végre megszűnik.
- Ennek nagyon örülök! De tudod, nagyon fogsz hiányozni. Telefonálj ám majd! Meg képeslapokat is szeretnék kapni. – utasított. Ez a megfogalmazás, ha lefordítjuk, azt jelentette, hogy nem akarlak elveszíteni.
- Természetesen. – mosolyogtam.
Apu elköszönt tőlem, mert hívták az irodából valami fontos ügy miatt. Kapva az alkalmon, a vezetékes telefonhoz mentem és tárcsáztam barátnőm számát.
- Szia Vesta, Winnie vagyok!
- Ó szia te kis szülinapos! Majd meghúzkodom a füledet!
- Oké-oké. Figyelj, most egy nagyon őszinte válaszra van szükségem. De ígérd meg, hogy az igazat mondod! A megérzéseimről van szó! – nyomatékosítottam a mondandómat, így biztos voltam benne, hogy nem fog elhallgatni semmit.
- Halljuk, mi történt. – kérdezte egy kis ijedséggel a hangjában.
- Reggel, vagyis most, egy órakor, nagyon rosszul ébredtem. Ugyan úgy érzem magam, mint amikor elájultam és ti az „erőm” fejlődésére fogtátok. Csak most még a megérzésem is társul hozzá. Történni fog ma valami, érzem, és azt akartam tudni, hogy ha terveztetek mára valami bulit, akkor fújjátok le.
- Ennyire rossz a helyzet?
- Igen. A fejem szét akar hasadni, a gyomromban pedig egy oltári nagy gombóc van.
- Számítottunk rá.
- Tessék? – hüledeztem.
- Nem telefon téma. William már úton van érted. Hamarosan mindent megtudsz.
- Hát ez csodálatos!
- Ne idegeskedj, az a lényeg. Később találkozunk!
- Jó. Szia. – nem a legkedvesebben köszöntem el, de mérges voltam.
Tudtak róla, és nem szóltak nekem. Ráadásul William bármelyik percben megérkezhet. Fantasztikus.
Gyorsan beálltam a zuhany alá, amikor hallottam, hogy csengetnek. Hát ez tényleg pazar. Magamra csavartam egy törölközőt és elindultam ajtót nyitni. Mertem remélni, hogy tényleg William áll mögötte.
- Szia kicsim! Hú, de szexi vagy. – mondta vigyorogva és egy csókot nyomott ajkaimra.
- Vigyázz, mert harapós kedvemben vagyok. – erre, a kis okos, felém nyújtotta a nyakát. – Haha, látom nagyon poénos kedvedben vagy.
- Mi a baj? – ráncolta össze a homlokát.
- Semmi. – vetettem oda, és visszaindultam az emeletre, szerelmemmel a nyomomban. Hallottam, ahogy köhint, bizonyára ezzel akarta leplezni a röhögését.
- Épp most akartam lezuhanyozni, úgyhogy ha nem bánod, most folytatom.
- Rendben van. – felelte és helyet foglalt az ágyamon. Hát igen, hol máshol.
- Motorral jöttél, vagy kocsival? – kérdeztem tíz perc elteltével, még mindig törölközőben.
- Kocsival.
- Oké.
Negyed óra múlva menetre készen álltam, az újonnan vásárolt farmer szoknyámban, felsőmben, és Nike cipőmben.
- Csinos vagy. – mondta William én pedig már valamivel higgadtabban tudtam válaszolni.
- Köszönöm.
A kocsiban ülve nem nagyon beszélgettünk, leginkább én bámultam az ablakon kifelé. Viszont amikor keze hirtelen a combomra tévedt, rögtön odakaptam a fejem. Nem mintha bántam volna, csak szokatlan volt. Ma különös jó, és hát, hm, férfias kedvében volt, ahogy észrevettem.
- Sziasztok! Csak, hogy megjöttetek. – üdvözölt minket Jonathan.
- Szia Jon! – mosolyogtam.
Ő csak vigyorgott és beljebb tessékelt. Egy hatalmas tortát pillantottam meg az étkező asztalon. Azt mondták nem lesz buli. Hát akkor meg?
- Winnie! Mindannyian nagyon boldog születésnapot kívánunk! – kezdte Vesta mindenki helyett. Biztos észrevette meglepettségemet, ezért folytatta. – Ne aggódj, nem lesz buli.
- Hu, akkor jó. – nevettem. – Nagyon köszönöm mindegyikőtöknek! – most tűnt csak fel, hogy Jared nincs köztük. Ahogy ezt kimondtam, megjelent a konyhaajtóban, Hilaryvel az oldalán.
- Szia Winnie! – köszöntöttek ők is mosolyogva. – Boldog szülinapot!
- Köszönöm!
A következő pár perc azzal telt, hogy mindenki átadta az ajándékát. Jó jelnek vettem, hogy Jared és Hilary is együtt adták, ugyan úgy, mint Jonathan és Vesta.
- Hú, ezek tök jók! – lelkendeztem. – Köszi, mindenkinek! – Vestáéktól egy táskát és egy parfümöt kaptam, Hilarytől és Jareddől pedig egy converse-t. – Jaj, nem kellett volna! De tényleg! Ilyen drágán. – csóváltam a fejem.
- Akciósak voltak. – nevetett Jonathan.
- Ó, akkor jó, most megnyugodtam. – feleltem én is nevetve.
- Szóval, honnan tudjátok, hogy baj lesz? Mármint, oké, én érzem, de akkor ti? Jon látta, vagy mi? – bár azt nem tudom, hogyan, hiszen csak tapintás alapján képes a jövőbe látni, de lehet, lemaradtam valamiről.
- Nem. Csak egy egyszerű feltételezés. Ha Allen és a csatlósai még mindig a városban tartózkodnak, akkor biztos nem hagynak ki egy ilyen alkalmat, mint a szülinapod.
- Igaz. – helyeseltem.
Kíváncsi voltam rá, hogy ha nem akarnak bulit csapni, akkor vajon mit fogunk csinálni. Semmi ötlet nem jutott eszembe, pedig nem akartam, hogy a tizennyolcadik szülinapom úgy teljen el, mint egy hagyományos csütörtök.
- Winnie, indulhatunk? – szegezte nekem a kérdést William hét órakor.
- Persze, de hová? – érdeklődtem.
- Majd meglátod. – Vesta és Hilary rám kacsintott, Jared és Jonathan pedig köhögni kezdtek. Mintha nem tudnám, hogy rajtunk nevetnek…
Elköszöntünk tőlük, majd William kitessékelt a szabadba. A kocsiban ülve meglepve tapasztaltam, hogy a tó és az erdő irányába megyünk, de egy másik úton. Mindent köd borított, aztán egy kis idővel később a kastély hatalmas falai kezdtek kibontakozni a füstréteg mögül.
- Ez most Jonathan műve? – vontam fel a szemöldököm.
- Igen.
- Hát ez csúcs! – de tényleg az volt.
Igaz, kicsit zavaró is, de maga a tudat, hogy természetfeletti… borzongás futott végig rajtam. Leparkoltuk a kocsit, pont a köd közepére, és elindultunk a bejárat felé. Visszafordultam, de semmit sem láttam a szürkeségtől.
- Miért jöttünk ide? – kérdeztem tőle a nappaliban, ami leginkább a Windsor kastély egyik lovagi terméhez hasonlított.
Mint a mesékben a hercegnők kastélya. Én voltam Hamupipőke és mellettem volt a hercegem is, William személyében. Már csak a korona hiányzott a fejünkről. Megmosolyogtam a dolgot.
- Ne türelmetlenkedj. – egy kendőt húzott elő a zsebéből. – Csukd be a szemed.
- Mit akarsz azzal?
- Csak csukd be. – sóhajtottam és lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy a kendő rátekeredik a szemhéjamra és elindulunk felfelé a lépcsőn.
Valószínűleg bementünk egy szobába, mert valami puhán találtam magam. Ez biztos egy ágy. William levette rólam a kendőt én pedig eltátottam a számat.
Ez volt a leggyönyörűbb és legromantikusabb dolog, amit valaha láttam. Mindent gyertyák és rózsaszirmok borítottak, még az ágytakarót is. Könnyek szöktek a szemembe.
- Úr isten William! – mondtam sírós hangon.
- Nem tetszik? – kérdezte aggódó arccal.
- Ez gyönyörű! Erre…erre nincsenek szavak! – bújtam oda hozzá.
- Már megijedtem, hogy túl nyálasnak találod. – más helyzetben lehet így gondoltam volna, de most… most nem. Tőle nem. Itt nem.
Felállt, odament a szekrényhez és egy dobozt hozott magával.
- Boldog szülinapot, szerelmem. – nyújtotta át az ékszeres dobozt. Felnyitottam a tetejét, és most már tényleg a bőgés határán álltam. Egy nyaklánccal szemeztem, aminek a medálja egy szitakötő, de valami eszméletlenül nézett ki. Ezüst volt, kis kék kövekkel díszítve.
- Ajj, William! Mikor fogom tudni én ezeket viszonozni neked? – néztem rá könnyes szemekkel.
- Azzal viszonzod, hogy velem vagy és szeretsz. – fogta meg az államat.
Ahogy a szemembe nézett, szinte mindent látni véltem benne. Mintha az óceán fenekén landoltam volna, de a zuhanás nem félelemmel, inkább boldogsággal járt volna át. Olyan boldogsággal, amit csak ott, csak Tőle kaphatok meg.
Ajkai lassan közeledtek az enyémek felé, és amikor megcsókolt, onnan már nem volt megállj. A kis dobozt az éjjeliszekrényre raktam, ő pedig hátradöntött az ágyon. Érzékien simogatott, miközben a ruhák szépen lassan lekerültek rólunk.
A kezével és a szájával bebarangolta egész testemet, és tudtam, hogy akarom. Nyögésekkel és sóhajokkal adtam tudtára, hogy jól csinálja, amit csinál. Ajkai a nyakamra tévedtek, majd onnan egyre lejjebb és lejjebb, előcsalogatva ezzel szunnyadó vágyamat. Ujjaim a hajába túrtak, és ő a szemembe nézve olyan halkan és izgatóan mondta, hogy „kívánlak”, hogy azt hitem eszemet vesztem. Mintha nem lennék már így is kellő izgalmi állapotban.
- Biztos vagy benne, hogy akarod? – suttogta a fülembe.
- Semmiben nem voltam még ilyen biztos. – leheltem.
Számítottam a fájdalomra, hiszen tudtam, hogy az elsőnél mindig így van. De nem foglalkoztam vele. Egy más fajta érzés kötötte le a figyelmemet. Teljesen elkábított, és úgy éreztem, hogy a fellegekben vagyok. Valószínűleg William is így volt ezzel, legalábbis a sóhajaiból erre következtettem. Nem tudtam, és őszintén, nem is akartam visszafogni magam. Olyan voltam, mint egy lávafolyam, az egész testemet forróság járta át, ajkaimat pedig hangos nyögések hagyták el. Az élvezet egyre jobban hatalmasodott el mindkettőnkön, és az ujjaim mélyebbre és mélyebbre próbáltak ásni William hátában.
Aztán pár pillanat múlva mindkettőnk teste megremegett. Amit eddig kaptam tőle, az semmi volt az előbbiekhez képest. Ez az érzés… ezt nem lehet szavakba önteni. Mintha ismét a mennyországot jártam volna meg, csak most sokkal közelebb kerültem isten oltárához.
Az egész olyan volt, mint egy valóra vált álom. De sajnos az álmok sem mindig végződnek happy end-el, és nagyon könnyen válhat belőlük a sosem várt rémálmunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kommentek