Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatna. Mintha valaki ráült volna a mellkasomra, és minden erejével azon fáradozik, hogy megfosszon az életet adó levegőtől. Nem láttam, hogy William mikor csatlakozott hozzánk. Igazából, semmit nem észleltem. A lehetőségeken törtem a fejem.

A következő műsorszám fejezet megtekintése 16 éven aluliak számára nem ajánlott :D

William csak egy alsónadrágot viselt, és ez már épp elég volt ahhoz, hogy a szívem meglóduljon. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom vagy mondanom, mert úgy láttam, ő sem hajlandó megszólalni. Szemével az arcomat fürkészte, majd megtörte a csendet.

 - Mennyi az idő? – kérdeztem tőle álmatagon.
- Kilenc óra. Ahogy megbeszéltük. De mivel nem voltál ébren, gondoltam megleplek. Pedig hívtalak.
- Le volt némítva a telefonom.
- Hm, értem. Na de most ki az ágyból! Rengeteg dolgunk van.
- Addig nem kelek fel, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt! Mi ez a nagy titkolózás?

Amikor magamhoz tértem a gyomrom kavargott, a fejem pedig majd széthasadt. Hangokat hallottam magam körül. Pár perc múlva megpillantottam aput, Williamet és Vestát is. Nem emlékeztem semmire, nem értettem, mi történt velem, miért vagyok ennyire kimerült.

Egy 16-os karikát megérdemel, azt hiszem :D 

Amint kiszálltunk a kocsiból, félelem fogott el. Vestával futni kezdtünk a többiek felé. Mind hárman a földön ültek.

- Mi történt? - előztem meg Vestát.
- A kastélyban voltunk, rendeztünk pár dolgot, amikor zajt hallottunk lentről. Nem tudtuk ki lehet, hiszen mindannyian itt voltunk. Lerohantunk az emeletről, és megláttunk két alakot. Még szinte fel sem fogtuk, hogy ott vannak, aztán már nekünk is támadtak. És akkor egyszer csak eltűntek. Felszívódtak, csak úgy simán. Minden jel nélkül. – mesélte William.