Az oldalunkra fordultunk, egymással szemben. Nem volt szükségünk szavakra, így is értettük egymást. Ahogy tekintetünk találkozott, ha lehet, a szívem még hevesebben dobogott, mint eddig. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Kézfejével megsimogatta arcomat. Ahol megérintett, úgy éreztem, hogy mindjárt kigyulladok.

Nagyon felcsigáztak, kíváncsi voltam, hogy mit is akarnak nekem mutatni.

- És mi lenne az? – kérdeztem érdeklődve.
- Ugye, nem bánod, ha kimegyünk a tóhoz? – szólt Jonathan.
- Nem, de miért? – faggattam tovább.
- Majd meglátod, ne türelmetlenkedj! – kacagott fel mellettem Vesta.

Egész este kábulatban voltam. Már tudtam előre, hogy a péntek keservesen fog eltelni. Mivel William nem említette, hogy találkozzunk, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit másnapra, amivel elüthetem az időt. Természetesen a suli várt rám, de a délután… az még rejtély.