6. fejezet: Családi találkozó
2009.04.28. 21:15
Egész este kábulatban voltam. Már tudtam előre, hogy a péntek keservesen fog eltelni. Mivel William nem említette, hogy találkozzunk, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit másnapra, amivel elüthetem az időt. Természetesen a suli várt rám, de a délután… az még rejtély.
Este hamar lefeküdtem. Valószínűleg korán elnyomott az álom, mert nem hallottam, hogy apu mikor ért haza. Reggel azonban neki szegeztem a kérdést, hogy merre járt. Azért nem csak ő aggódik értem…
Lementem hozzá a konyhába, az iskolai cuccommal együtt.
- Szia apu! Hol voltál este? Nem hallottam, hogy mikor értél haza… - a hangom rekedt volt. Megfázhattam?
- Jó reggelt kicsim! Hát, gondoltam szeretnétek majd egy kicsit kettesben lenni Williammel, ezért elmentem vacsorázni. – nekem valahogy sántított ez a dolog, de rá hagytam.
- Aha. Oké. – mondtam bögrével a kezemben.
- És egyébként jól érezted magad? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, sokat beszélgettünk. És meghívott magukhoz holnap délután. Szeretne bemutatni a szüleinek. Nem bánod? – ismertem már annyira, hogy jobb, ha nem holnap délelőtt közlöm vele, hogy mi a program.
- Nem, menj nyugodtan. Szerintem én sem leszek itthon. – mondta elgondolkozva. - Indulnom kell, drágám! Vigyázz magadra! – azzal kiviharzott az ajtón.
- Szia apu! Hol voltál este? Nem hallottam, hogy mikor értél haza… - a hangom rekedt volt. Megfázhattam?
- Jó reggelt kicsim! Hát, gondoltam szeretnétek majd egy kicsit kettesben lenni Williammel, ezért elmentem vacsorázni. – nekem valahogy sántított ez a dolog, de rá hagytam.
- Aha. Oké. – mondtam bögrével a kezemben.
- És egyébként jól érezted magad? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, sokat beszélgettünk. És meghívott magukhoz holnap délután. Szeretne bemutatni a szüleinek. Nem bánod? – ismertem már annyira, hogy jobb, ha nem holnap délelőtt közlöm vele, hogy mi a program.
- Nem, menj nyugodtan. Szerintem én sem leszek itthon. – mondta elgondolkozva. - Indulnom kell, drágám! Vigyázz magadra! – azzal kiviharzott az ajtón.
Valami nem tetszett nekem. Nem szokott így viselkedni. Látszott rajta, hogy izgatott. Nem hiszem, hogy a munka hozta ennyire lázba ilyen hirtelen. Megittam a kávém, beültem a járgányba és elindultam a suli felé. Unalmas napnak nézünk elébe-gondoltam. Az eső csöpögni kezdett. Már csak ez hiányzott! Még szerencse, hogy a kapucnis pulóveremet vettem fel. Kiszálltam és sietős léptekkel indultam el a bejárat felé.
Amikor beértem az osztályba, Tom még nem volt sehol. Amint végigfutott az agyamon, vajon mi lehet vele, hiszen ilyenkor már rég itt szokott lenni, a telefonom rezegni kezdett. A helyemre mentem, majd megnéztem kinek hiányzom. Tom volt az, beteg lett ezért nem jön iskolába. Legyek szíves, mondjam meg Mr. Brown-nak. Visszapötyögtem neki, hogy oké, és gyógyuljon meg. Mr. Brown az osztályfőnökünk volt, valamint ő tanította a választott tárgyat, a marketinget. Becsengetés után 5 perccel meg is érkezett. A magasba emeltem a kezem.
- Mondjad Winnie! – kedves ember volt. Igaz, szigorú is, de mindent megtett annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat. Nem akartam elkeseríteni, de ez szerintem lehetetlen volt. Sokszor beszélgettem vele négyszemközt is. Meg volt köztünk a normális tanár-diák kapcsolat. És apuval is régóta ismerték egymást.
- Tanár úr, Tom beteg és ezért hiányzik. Azt üzente, mondjam meg. Nem biztos, hogy hétfőn már jön. – küldetés teljesítve.
- Rendben van, köszönöm, hogy szóltál! Most pedig, kezdjük az órát! Hogy állnak a tételekkel? – ez valószínűleg csak költői kérdés volt, mivel mindenkinek kiosztott két darab fénymásolt lapot. Dolgozat. Úgy nézem, mind a két órában. Még szerencse, hogy azokkal már végeztem!
- Mondjad Winnie! – kedves ember volt. Igaz, szigorú is, de mindent megtett annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat. Nem akartam elkeseríteni, de ez szerintem lehetetlen volt. Sokszor beszélgettem vele négyszemközt is. Meg volt köztünk a normális tanár-diák kapcsolat. És apuval is régóta ismerték egymást.
- Tanár úr, Tom beteg és ezért hiányzik. Azt üzente, mondjam meg. Nem biztos, hogy hétfőn már jön. – küldetés teljesítve.
- Rendben van, köszönöm, hogy szóltál! Most pedig, kezdjük az órát! Hogy állnak a tételekkel? – ez valószínűleg csak költői kérdés volt, mivel mindenkinek kiosztott két darab fénymásolt lapot. Dolgozat. Úgy nézem, mind a két órában. Még szerencse, hogy azokkal már végeztem!
A teszt nem volt nehéz, legalábbis számomra. A marketing érdekelt, úgyhogy nem esett nehezemre, hogy rávegyem magam a tanulására.
Az első órán kicsengetés előtt 10 perccel végeztem, így a másik lapnak is nekiálltam. Miután a másodikon is előbb fejeztem be a feladatokat, mint a többiek, kivittem a dolgozatomat, és letettem Mr. Brown asztalára. Rám mosolygott majd intett a fejével, hogy kimehetek. A büféhez mentem, és vettem magamnak egy almát. Azt majszolgattam, miközben azon törtem a fejem, hogy mivel töltsem a napot. Végül arra jutottam, hogy rá fér a házra egy kis takarítás.
Az többi óra csigalassúsággal telt. Tornaórán röplabdáztunk, angolon a tételeket gyakoroltuk, matekon úgyszintén. Fél háromkor végre kiszabadulhattunk a szürke falak mögül. Ismét vége lett egy hétnek.
Elindítottam a motort és benyomtam a rádiót. Valami szerelmes számot játszottak éppen. Idegességemben kikapcsoltam. Most valahogy nem voltam ráhangolódva a csöpögős dolgokra. Amint hazaértem, ledobtam a táskám és átöltöztem valami kényelmes ruhába.
Ben szobájával kezdtem. Te jó ég mi volt ott! A rengeteg papír szanaszét hevert a földön. Nem mertem őket eldobni, nem tudhattam, szüksége van-e még rájuk. Összeszedegettem őket, és odatettem az asztalára. Nagy szobája volt, mivel az ideje nagy részét itt töltötte, a nagy fa asztal fölé görnyedve. Azon volt a számítógépe valamint az imént említett fehér lapok, szerződések gondolom. Bánatomra a szőnyege is méretes volt, így elég sok időmbe telt, amire felporszívóztam. A fürdővel már nem volt olyan sok gond. Miután itt végeztem felmentem az emeletre. Ott csak az én szobám volt, meg egy kisebb nappali szerűség. A „lakosztályom” körülbelül akkora lehetett, mint Bené.
A fal citromsárga volt, amit képek tettek hangulatossá. Voltak fekete-fehér bekeretezett képeim, valamint napszakokat ábrázolók is. És természetesen Angliáról és az ottani életemről tettem ki a legtöbbet. Az ajtóval szemben volt egy nagy franciaágy, az egyik oldalán egy szekrény, a másikon pedig egy hatalmas ablak. Az ággyal szemben pedig az íróasztalom állt. A padlót egy közepes méretű fehér szőnyeg takarta.
A szekrény és az asztal törölgetésével kezdtem. A szekrényen levő könyveket, dobozokat szépen lassan belepte a por. A számítógépről már ne is beszéljünk. Jó fél órámba telt mire nekiállhattam porszívózni. Miután ezzel is végeztem, kicsit a fürdőt és a konyhát is rendbetettem.
Hat órára a ház új színben tündökölt én pedig fáradtan dőltem az ágyra. Már csak egy éjszakát kell kibírnom, és újra láthatom-merengtem. Miközben próbáltam kipihenni a takarítás fáradalmait, apu kocsiját hallottam meg a felhajtóra gördülni. Sietősen szaladtam le a lépcsőn, eszembe jutott, hogy nem csináltam neki vacsorát. Biztos farkas éhes, én meg itt halálra éheztetem… Épp, hogy leértem, nyílott az ajtó.
- Szia, kicsim! Hú, csak nem takarítottál? – kérdezte elismerően.
- Szia, apa! De igen, gondoltam rá fér a házra már egy kis tisztaság. Viszont ne haragudj, nem csináltam vacsorát. De ha gondolod, gyorsan összeütök valamit.
- Nem szükséges, a srácokkal elmentünk enni az értekezlet után. – felelte mosolyogva.
- Rendben van. Ja, és a papírokat, amik a földön hevertek, összeszedtem és odatettem az asztalodra. – mutattam rá.
- Ó, egy tündér vagy. Majd kiválogatom őket. Holnap mész Williamhez? – gyors témaváltás.
- Igen.
- És amúgy… mennyire komoly kettőtök között ez a dolog? Tudom, hogy nem régóta ismered, de hát… 18 éves vagy maholnap és… - sejtettem mire akar kilyukadni, ezért gyorsan közbevágtam. Nem voltam hajlandó Bentől végighallgatni egy szexuális felvilágosítást.
- Apu! Kérlek, csak ezt ne. Ez még nekem is kínos, nem hogy neked. Ne aggódj, nem akarlak idő előtt nagypapává tenni. – úgy láttam ez némileg megnyugtatja. – Viszont most lefekszem, fáradt vagyok. Jó éjt!
- Jó jó, többet nem hozom fel. Jó éjt! – majd ő is bement a szobájába.
- Szia, apa! De igen, gondoltam rá fér a házra már egy kis tisztaság. Viszont ne haragudj, nem csináltam vacsorát. De ha gondolod, gyorsan összeütök valamit.
- Nem szükséges, a srácokkal elmentünk enni az értekezlet után. – felelte mosolyogva.
- Rendben van. Ja, és a papírokat, amik a földön hevertek, összeszedtem és odatettem az asztalodra. – mutattam rá.
- Ó, egy tündér vagy. Majd kiválogatom őket. Holnap mész Williamhez? – gyors témaváltás.
- Igen.
- És amúgy… mennyire komoly kettőtök között ez a dolog? Tudom, hogy nem régóta ismered, de hát… 18 éves vagy maholnap és… - sejtettem mire akar kilyukadni, ezért gyorsan közbevágtam. Nem voltam hajlandó Bentől végighallgatni egy szexuális felvilágosítást.
- Apu! Kérlek, csak ezt ne. Ez még nekem is kínos, nem hogy neked. Ne aggódj, nem akarlak idő előtt nagypapává tenni. – úgy láttam ez némileg megnyugtatja. – Viszont most lefekszem, fáradt vagyok. Jó éjt!
- Jó jó, többet nem hozom fel. Jó éjt! – majd ő is bement a szobájába.
A fejemet csóválva léptem be az ajtómon és vettem az irányt a fürdő felé. Jól esne most egy fürdőkád. Csak belefeküdnék, és ellepnének a habok… De erre nem mostanában lesz alkalmam, majd, csak ha saját lakásom lesz. Ezért maradt a zuhanyzó. Miközben a hajamat mostam, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha befestetném a hajamat. Mindig vörös akartam lenni. Vagyis olyan pirosas… mint Vesta hajszíne. Meg amúgy is el kellene mennem fodrászhoz- azt hiszem, még átgondolom.
Negyed óra múlva már kezemben a kedvenc könyvemmel feküdtem az ágyban. Ez Leslie L. Lawrencetől a Sziget a ködben. Már rengetegszer elolvastam, ahogy az első részét is, de nem tudom megunni.
Ahogy haladtam a sorok között, hirtelen eszembe jutott pár dolog. Például, hogy ez a kedvenc könyvem… és William is beszélt nekem a ködről. Hogy azért van, hogy el tudjanak rejtőzni. Bár ezt még nem teljesen értettem. Mondjuk ez talán lényegtelen is… A másik dolog, a múltkori álmom volt. William mesélte, hogy Vesta hatni tud az álmokra. És, hogy amikor először álmodtam róluk, az is miatta volt. Vajon akkor a múltkori? Nem hiszem. Hiszen elérték már, amit akartak… Úgy ahogy, megismertem őket, William tájékoztatott mindenről, a kulcs pedig biztonságban van.
William mit érezhet irántam? Néha úgy tűnik, ő is hasonló érzelmeket táplál, mint én őiránta, viszont néha eltűnődöm. Nem csak azért van velem, hogy a számukra fontos tárgynak ne essen baja? Nem csak kényszerből?
Valószínűleg a nagy morfondírozások közepette elaludhattam, mert a következő kép már az volt, hogy sárga fény ömlik be az ablakon. Na hát, verőfényes napsütés! Februárban! Rápillantottam az órára, ami tizenegyet mutatott. Átaludtam a délelőttöt? Amint tudatosult bennem, hogy ma megismerkedhetem William családjával görcsbe rándult a gyomrom. Hirtelen pattantam ki az ágyból és mentem az ajtó felé. A konyhában találtam egy kis müzlit, más úgy sem menne le a torkomon. Apu nem volt itthon, ahogy említette. Visszamentem a szobámba a „reggelimmel” a kezemben és leültem a szekrényem elé. Mit kellene felvennem egy ilyen családi… találkozóra? Nem akarok túlságosan kiöltözni, viszont csinos szerettem volna lenni. Végül kivettem az egyetlen farmerszoknyámat, ami nem volt túl rövid, de hosszú sem, valamint hozzá egy piros felsőt. Ez az összeállítás minden szempontnak eleget tett.
Megettem a müzlimet, majd elvégeztem fürdőszobai teendőimet. Egy kis festéket vittem magamra, természetesen semmi extra nem volt benne. Ekkor még csak dél volt… Mit fogok csinálni ebben a két órában? Felöltöztem, aztán bekapcsoltam egy kis zenét.
Ide-oda mászkáltam a szobámban, közben pedig ilyen kérdések futottak át az agyamon, mint: Mi van, ha nem fogok tetszeni nekik? Ha nem kedvelnek meg? Vagy ha nem találnak elég jónak a fiúkhoz? Bár ezen még változtathatnak, nem hiszem, hogy gyermekük velem akarja leélni élete hátralevő részét. Bár én nem bánnám…
Keseversen telt el az a két óra, de szerencsére kettő óra előtt öt perccel meghallottam a motor hangját. A szívem azonnal hangosan dörömbölni kezdett a mellkasomban, mint egy fogoly, aki azt akarja, hogy engedjék ki rabságából. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra, aztán levágtattam a lépcsőn. Cipőt húztam, és mikor kinyitottam az ajtót William már ott állt előtte.
- Szia Winn! Hű… igazán csinos vagy! – csinos? én? ezt biztos rám értette? A szívem, ha lehet, még jobban dobogott, mint odafent.
- Helló! Köszönöm… mehetünk? – nem voltam hozzászokva, hogy dicsérgetnek, úgyhogy jobb menekülőre fogni a dolgot.
- Persze. – rám villantotta ellenállhatatlan mosolyát. Fejezze már be! Még a végén itt helyben fogok szívinfarktust kapni.
- Helló! Köszönöm… mehetünk? – nem voltam hozzászokva, hogy dicsérgetnek, úgyhogy jobb menekülőre fogni a dolgot.
- Persze. – rám villantotta ellenállhatatlan mosolyát. Fejezze már be! Még a végén itt helyben fogok szívinfarktust kapni.
Felszálltunk a motorjára és a tó irányába indultunk el. Viszont arra nem lakhatott, mivel nem szoktam ott látni… Hirtelen egy éles jobb kanyar következett, és már egy számomra ismeretlen helyen jártunk.
Elindulásunk után húsz perccel megérkeztünk William otthonához. A látvány egyszerűen lenyűgözött. Egy régi, fából készült ház állt a szemem előtt. Ha nem tudtam volna, hogy William szülei élnek itt azt gondoltam volna, hogy egy kísértetház. Nem vicc, tényleg úgy nézett ki. Az egész építményt fák vették körül, kevés fényt engedve a teraszra. Nem volt nagy, de még is otthonos. Másokra lehet, nem lett volna ilyen hatással, de engem teljesen megbabonázott. Amúgy is odavoltam az antik dolgokért.
- Tudom, nem valami nagy, és nem is mai darab… de szeretet ad. – mondta William mosolyogva. Én még mindig tátott szájjal bámultam.
- Ez… gyönyörű! – hebegtem. Tényleg az volt. William elnevette magát, és az ajtó felé terelt.
- Anyuék már biztos várnak, úgyhogy menjünk beljebb.
- Ez… gyönyörű! – hebegtem. Tényleg az volt. William elnevette magát, és az ajtó felé terelt.
- Anyuék már biztos várnak, úgyhogy menjünk beljebb.
Beléptünk az ajtón és kikerekedtek a szemeim. Ezt gondolom William is észrevette, mert alig hallhatóan felkuncogott.
A nappali hatalmas volt. Nem is értettem, hogy fér el egy ekkora házban? Az ajtóval szemben állt egy hatalmas kanapé. A jobb oldalán pedig egy fa szekrény. Az ajtó mellett volt a lépcső, a nappaliból pedig, úgy láttam, a konyha nyílik. Minden bútor antik darab volt.
- Anya, apa, megjöttünk! – kiabálása zökkentett ki ámuldozásomból.
Pár percen belül a házaspár megjelent a nappaliban. Ismét a döbbenet. A nőnek kreol bőre volt, amit válláig érő szőke haja még látványosabbá tett. Nem vitás, Vesta teljes mása volt anyjának. William pedig az apjára hasonlított. Ugyan úgy, mint neki, fekete haja volt, annyi különbséggel, hogy hullámokban omlott a vállára. Viszont a szemei… szintén tengerkékek voltak. Talán még annyi ellentétet vettem észre, hogy Williamnek nem volt annyira barna bőre, mint szüleinek.
- Szervusztok, Drágáim! – mondta az asszony kedvesen. Közelebb lépett hozzám. – Te biztosan Winnie vagy! Emily Godwin vagyok, William édesanyja. – nyújtotta ki a kezét barátságon.
- Én Winnie Morten. Örülök, hogy megismerhetem! – igyekeztem illedelmesen viselkedni. Most a családfő fordult felém.
- Szia Winnie! Engem Arthurnak hívnak! Érezd magad otthon! Boldog vagyok, hogy végre találkoztunk! – tényleg boldognak látszott. És ahogy a fiára pillantott úgy tűnt, elégedett is.
- Részemről a szerencse!- feleltem mosolyogva.
- Ne itt álldogáljunk az ajtóban! Gyere, édesem, foglalj helyet nálunk! Nem vagy éhes? – látszott rajta, hogy család centrikus. Mindent a gyerekeiért...és William…barátnőjéért? Erről még beszélnünk kell…
- Én Winnie Morten. Örülök, hogy megismerhetem! – igyekeztem illedelmesen viselkedni. Most a családfő fordult felém.
- Szia Winnie! Engem Arthurnak hívnak! Érezd magad otthon! Boldog vagyok, hogy végre találkoztunk! – tényleg boldognak látszott. És ahogy a fiára pillantott úgy tűnt, elégedett is.
- Részemről a szerencse!- feleltem mosolyogva.
- Ne itt álldogáljunk az ajtóban! Gyere, édesem, foglalj helyet nálunk! Nem vagy éhes? – látszott rajta, hogy család centrikus. Mindent a gyerekeiért...és William…barátnőjéért? Erről még beszélnünk kell…
- Anyu, azért hagyd levegőt venni! Rengeteg időtök lesz még megismerni egymást. És etetni is. – vigyorgott édesanyjára.
- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. – válaszoltam Emily előbb feltett kérdésére. Most jut eszembe… Vesta hol lehet? – Vesta nincs itthon?
- Nem, nincsen. Jonathannál töltötte az éjszakát. – kacsintott rám.
- Értem. – nem tudtam miről kellene beszélnünk. Remélem, felhoznak valami témát… ha kérdeznek, én szívesen válaszolok.
- És, hogy tetszik Michigan? Úgy tudom, csak négy éve költöztetek ide. – indította el a beszélgetést Arthur.
- Hát, ami azt illeti, nem igazán kedvelem. Angliába húz a szívem. Nem nekem való… Viszont a tóért megéri. - ez mondjuk igaz volt. Csak az miatt a hely miatt láttam értelmét itt élni. Nem mintha tehettem volna az itt tartózkodásom ellen.
- Igen, ugyan úgy, mint William. Ő is ott nőtt fel. De gondolom mesélte. – bólintottam.
- És önök jobban szeretnek itt élni, mint ott? – folytattam tovább a társalgást. Nem valami érdekes téma, de hát mit tegyek?
- Emily Angliát szerette jobban, viszont nekem itt jobban tetszik. Ott mindig történik valami, ez viszont nyugodtabb hely. De a házat és a környezetet az egész család szereti.
- Meg is értem! Gyönyörű az otthonuk! – mondtam, miközben végigfuttattam a tekintetem a helyiségen.
- Köszönjük. – a hangja büszkeségről árulkodott.
- Anya, Apa, ha nem bánjátok, körbevezetném Winniet a házban. – úgy tűnt, mintha zavarban lenne. Akkor én mit szóljak? Ő biztos már sok ilyenen túl van.
- Rendben van, csak nyugodtan! Majd még találkozunk, drágám! – lelkendezett Emily.
William megfogta a kezemet és a lépcső felé vezetett. Emily és Arthur beszélgetni kezdtek és olyan szavakat véltem hallani, mint „aranyos”, „kedves”, „szép”, „összeillenek”. A szépet biztos csak rosszul hallottam…
Az emelet is lenyűgöző volt. Egy kisebb nappaliból nyílt három szoba. Az első, ahova bementünk Vestáé volt. Rögtön felcsillant a szemem! A fal világoszöld volt, rajta rengetek képpel csak úgy, mint nálam. Az ablak alatt hatalmas franciaágy terült el, körülbelül kétszer akkora, mint az enyém. Mellette egy gyönyörű tükrös szekrény foglalt helyet. Az ajtó mellett pedig az íróasztala volt. Az ágyával szemben egy ajtót láttam, gondolom, a fürdőszobája lehetett.
A következő helyiség a szülőké volt. Ezen látszott, hogy egy középkorú házaspár szobája. A fal fehér volt, a bútorok pedig egytől egyik fekete fából készültek. A szekrény polcain temérdek könyvet véltem felfedezni, ami olyan hatást keltett, mint egy kisebb könyvtár. Persze, erre az ágy rácáfolt.
Az utolsó szoba volt Williamé. Ahogy beléptünk az ajtón, leesett az állam. A pillantásom rögtön a hatalmas ágyra esett. Láttam, hogy William követi a tekintetem. Zavaromban lesütöttem a szemem. Megmosolyogta a dolgot.
A szekrény és a sok könyv innen sem hiányozhatott, még is más volt, mint a többi. A falak pirosak voltak, amin a fekete fehér képek tökéletesen mutattak. A sarokban egy fehér zongora állt, mellette pedig egy kandalló. Kétség sem fért hozzá, ez volt a legnagyobb az egész házban.
A szekrény és a sok könyv innen sem hiányozhatott, még is más volt, mint a többi. A falak pirosak voltak, amin a fekete fehér képek tökéletesen mutattak. A sarokban egy fehér zongora állt, mellette pedig egy kandalló. Kétség sem fért hozzá, ez volt a legnagyobb az egész házban.
William hirtelen végigsimított a hátamon. A lélegzetem felgyorsult, de azért tetem egy próbát, és szembe fordultam vele.
- Ez a te szobád? – mondtam kikerekedett szemekkel. Mintha a mennyországba csöppentem volna, ahol az angyalok igen csak gazdagok.
- Igen. – mondta mosolyogva. – A képeket én fotóztam, a zongora pedig nem hiányozhatott. Viszont a kandallóhoz és a piros falhoz Vesta ragaszkodott. Ha egyszer valamit a fejébe vesz…
- Ez… elképesztő. – ennyit bírtam csak kinyögni.
- Örülök, hogy tetszik, de gyere beljebb!
- Igen. – mondta mosolyogva. – A képeket én fotóztam, a zongora pedig nem hiányozhatott. Viszont a kandallóhoz és a piros falhoz Vesta ragaszkodott. Ha egyszer valamit a fejébe vesz…
- Ez… elképesztő. – ennyit bírtam csak kinyögni.
- Örülök, hogy tetszik, de gyere beljebb!
Nem kellett kétszer mondani. Ha tehetném, legszívesebben minden időmet itt tölteném. Persze, nem egyedül… Ideje felhoznom a barátnős témát.
-William… lenne egy kérdésem. –mondtam, miközben helyet foglaltunk az ágyon, egymással szemben.
- Mi lenne az? – kérdezte érdeklődve.
- Hát… szóval… csak az érdekelne… hogy amikor a szüleidnek megemlítetted, hogy elhozol ide, akkor, mit mondtál? – nagyon érdekesek voltak az ágytakaró rojtjai…
- Hogy érted? – jaj már! Nem igaz, hogy nem sejti mire akarok kilyukadni…
- Hát, hogy a… barátnődként vagy…
- Természetesen a barátnőmként! - felelte hirtelen.
- Aha. Értem.
- Figyelj, én tudom, még nem beszéltük erről, viszont… én nagyon kedvellek Téged. De ha ez neked problémát okoz… Lehet tényleg jobb lett volna előtte konkrétan beszélni erről. – mondta elgondolkozva, miközben a tekintetemet fürkészte.
- Nem! Nekem… nekem egyáltalán nem gond. Csak… meglepő. Sosem voltam még ilyen helyzetben… - hebegtem-habogtam össze vissza. Zavarban voltam, nem vitás.
- Nekem is új ez a helyzet. Tudod, sosem volt még barátnőm. – bökte ki végül.
- Mi lenne az? – kérdezte érdeklődve.
- Hát… szóval… csak az érdekelne… hogy amikor a szüleidnek megemlítetted, hogy elhozol ide, akkor, mit mondtál? – nagyon érdekesek voltak az ágytakaró rojtjai…
- Hogy érted? – jaj már! Nem igaz, hogy nem sejti mire akarok kilyukadni…
- Hát, hogy a… barátnődként vagy…
- Természetesen a barátnőmként! - felelte hirtelen.
- Aha. Értem.
- Figyelj, én tudom, még nem beszéltük erről, viszont… én nagyon kedvellek Téged. De ha ez neked problémát okoz… Lehet tényleg jobb lett volna előtte konkrétan beszélni erről. – mondta elgondolkozva, miközben a tekintetemet fürkészte.
- Nem! Nekem… nekem egyáltalán nem gond. Csak… meglepő. Sosem voltam még ilyen helyzetben… - hebegtem-habogtam össze vissza. Zavarban voltam, nem vitás.
- Nekem is új ez a helyzet. Tudod, sosem volt még barátnőm. – bökte ki végül.
Na, ez igazán meglepett. Neki nem volt még barátnője? Nem baj, legalább nem csak én vagyok tapasztalatlan.
- Szóval akkor… tényleg nem bánod a dolgot? Tudom elég… esetlen egy helyzet ez, meg lehet, hogy úgy gondolod, hogy nem ismerjük egymást eléggé. Viszont… muszáj volt megtennem ezt a lépést. Nagyon szeretek veled lenni, és folyton csak te jársz a fejemben. - mindenre számítottam, csak vallomásokra nem. De nagyon is jól esett. Mit jól esett? A pillangók eszeveszettül repdestek a gyomromban. Nem, ezek már sirályok voltak, nem holmi pillangók.
- Én…ez… nem tudok mit mondani. – pislogtam rá nagy szemekkel. Én is ugyan így éreztem, de nem tudtam hangot adni a bennem tomboló érzelmeknek. – Én is mindig rád gondolok. És tényleg nem bánom. Én… boldog vagyok.
William közelebb jött hozzám. Kezeit az arcomra tette és lassan közeledett felém. A szívem vadul kalapált, és nem kaptam levegőt. Az arcunk már csak pár centire volt egymástól, én pedig azt hittem majd’ megőrülök. Ő végig a szemembe nézett én pedig úgy éreztem, megfulladok. Végül ajka rátapadt az enyémre, és a szoba forogni kezdett velem. Eleinte csak az ajkaink találkoztak. Ez is elég lett volna hozzá, hogy elveszítsem az eszméletem, de amikor nyelvével megérintette az enyémet, még súlyosabb lett a dolog. Ujjaimmal a hajába túrtam, közelebb húztam magamhoz. Egyik kezével a hátamat simogatta, másikkal az államat tartotta. Úgy tűnik, a dolog technikai részével mindketten tisztában voltunk, noha még új volt ez az egész számunkra.
Pár perccel később leengedte a kezeit, és hátrább húzódott. Ahogy a szemembe nézett, összeolvadt a pillantásunk. Zihálva kapkodtam levegő után. Teljesen, mint az álmomban... legalábbis az érzések ugyan olyanok voltak, ha nem erőteljesebbek.
- Ez lehet, hogy egy kicsit gyors volt. - ez most mit akar jelenti? - Ne haragudj, ha esetleg hirtelen jött!
- Dehogy is haragszom! – vágtam rá hamar, mire elvigyorodott.
- Akkor ennek nagyon örülök! Viszont szerintem menjünk le Emilyékhez, még a végén azt hiszik, nem vágyódsz a társaságukra.
- Ami azt illeti… a tiedre jobban… - mondtam egyenesen a szemébe. – Persze, nagyon aranyosak a szüleid.
- Dehogy is haragszom! – vágtam rá hamar, mire elvigyorodott.
- Akkor ennek nagyon örülök! Viszont szerintem menjünk le Emilyékhez, még a végén azt hiszik, nem vágyódsz a társaságukra.
- Ami azt illeti… a tiedre jobban… - mondtam egyenesen a szemébe. – Persze, nagyon aranyosak a szüleid.
Felnevetett.
- Én is élvezem a társaságodat. Nagyon is. – feltápászkodtunk az ágyról.
Elindultunk lefelé a lépcsőn. Emily és Arthur a nappaliban ültek, mind ketten olvastak. Amint meghallották, hogy megyünk, Emily arca felragyogott.
- Hát itt vagytok!
- Nagyon szépek a szobák! – mondtam az igazságnak megfelelően.
- Nagyon szépek a szobák! – mondtam az igazságnak megfelelően.
- Örülök, hogy tetszenek! Arthur, behoznád? – fordult Arthurhoz.
- Ó, tényleg! – azzal felsietett az emeleten.
- Ó, tényleg! – azzal felsietett az emeleten.
Williammel kíváncsian néztünk egymásra, hogy vajon mire fel ez a nagy titkolózás.
- Anyu, mire készültek?
- Van itt valami Winnie számára. - mondta Arthur a lépcső tetejéről.
- Van itt valami Winnie számára. - mondta Arthur a lépcső tetejéről.
Odasétált hozzám, és egy borítékot adott a kezembe.
- Ez itt a tiéd. Édesanyád bízta ránk a halála előtt.
A világ forogni kezdett velem. Felnyitottam, és anyu írására meredve olvasni kezdtem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://mist.blog.hu/api/trackback/id/tr771092439
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.04.29. 20:13:03
hűű gyorsan jött ez a csók :P :D:D:D nah tök jó volt :):) csak így tovább ;)
Fairy Tale 2009.05.06. 19:56:56
@Kismógesz: Igen gyorsan de hát... :P így jött ki xD örülök, hogy tetszett :) (azért időben válaszolok...xD)
Kommentek