4.fejezet: William története
2009.04.17. 19:50
A part gyönyörűbb volt, mint eddig bármikor. Ha jó erősen ráfókuszált az ember, akkor látni lehetett a távolban, hogy a nyugati és északi partokat sziklák borítják. Ezen a területen viszont csak elvétve akadt egy-egy. Itt inkább a sűrű növényzet volt jellemző. Bár, az sem kizárt, hogy a jelenléte miatt tartottam még csodálatosabbnak…
- Nem is tudom, hol kezdjem a mesét. – a szeme a távolt kutatta, de ajka mosolyra húzódott. Nekem elállt a lélegzetem.
- Hát, talán a legelején. – mondtam elgondolkozva. Igazából fogalmam sem volt, hol is van az eleje, abban azonban biztos voltam, hogy utazunk egyet az időben.
- Rendben. Hallottál már a Godwinokról? – megráztam a fejem. – Akkor itt az ideje. A tizennyolcadik században megalapítottak egy társaságot, akiket Godwinoknak neveztek el a vezetőjükről, Mark Godwinról. Őrzők voltak. Egy kulcsot őriztek. A fiának, Claude-nak kellett volna átvenni apja helyét a halála után.– hirtelen azoknak a Sátánt imádó szektáknak a képe jelent meg a szemem előtt, amikről már elég sokat hallottam. Emberáldozatok, meg miegyebek. Elég érdekesen nézhettem Williamre, mert felnevetett.
- Ne aggódj, nem szektákról van szó! – még mindig kacagott. – Meg semmi ilyen dologról. Tehát Claude került volna a gyülekezet élére, ha az váratlanul fel nem bomlik. A kulcsot ugyanis ellopták, így már nem volt mit őrizniük. Ezért aztán egyetemre ment, ahol filozófiát tanult. Céljai közé tartozott, hogy le diplomázása után a Cambridge egyetemen taníthasson. Azonban nem ez volt az egyetlen dolog, ami tervei között szerepelt. Kötelességének érezte, hogy megtalálja a kulcsot, amit az apja által alapított rend őrzött. - itt tartott egy kis szünetet, gondolom, hogy elraktározhassam az információkat. Igaz, nem értettem, hogy mit akar ezzel a kulccsal, de hagytam, had folytassa.
- Mielőtt pályafutását megkezdte volna, rengeteget utazott a világban, hogy véghezvigye, amit eltervezett. Ugyan fogalma sem volt, hogy hol kell keresnie, ő még is kitartott és nem adta fel. A Himalájába is ellátogatott, ahol egy hónapig tartózkodott. És itt rábukkant az örökségére. – nagyokat nyeltem. Elég zavaros volt ez az egész.
- William… én nem nagyon értem. Miért volt fontos számukra ez a kulcs? Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem tőle. Lehet, hogy én nem vettem észre valami fontos részletet, de elvesztettem a fonalat. Ő folytatta.
- Ne aggódj Winnie, mindjárt megtudod a lényeget. Egyrészt azért volt lényeges számára, mert az volt az egyetlen dolog, ami a családjáról rá maradt. Másrészt pedig, egy ládához kapcsolódott. – hát ez szuper. Kulcs, láda. Minden világos, gondoltam savanyúan.
- Miután visszatért világjáró körútjáról, kutatásokat folytatott. Megtudta, hogy abban az időben apja mellett, más is létrehozott egy közösséget. Ők voltak a Denevy-csoport, amit szintén irányítójukról, Thomas Denevy-ről kereszteltek azzá. Claude megtudta, hogy a Godwinok ellenségei voltak és mindenáron meg akarták szerezni a kulcsot. Ebből arra következtetett, hogy valószínűleg ők lopták el és miattuk oszlott fel a társaság. Tehát mint már említettem, ez egy ládát nyitott, bár a mai napig nem tudjuk, hogy miért volt mindenkinek olyan fontos. Miután utána járt, talált egy listát, amin az akkori csoport tagjainak a nevei voltak. Felkereste őket, és amikor elérkezettnek érezte az időt, létrehozták azt, amit már egyszer az elődeik is. – itt abbahagyta. Eléggé megszédültem. Sok volt ez így egyszerre.
- Várjunk, lassíts! Hadd gondoljam át! – bólintott. – Szóval azt akarod mondani, hogy voltak a Godwinok és a Denevy-ek akik szemben álltak egymással. A Godwinoknak eltökélt céljuk volt, hogy megvédjék a kulcsot, a másik csoportnak pedig, hogy ellopják azt. És nem tudjuk miért. Hm. Ez elég érdekes – sóhajtottam. Nem értettem, mi közöm van nekem ehhez? Vagy nekik? És ekkor hirtelen, mint villámcsapás vágott belém a felismerés.
- Te is Godwin leszármazott vagy? – hüledeztem. Igaz, az új ismereteim alapján Denevy is lehetett volna, viszont már a feltételezés is abszurd volt, hogy William gonosz legyen. Bár senki nem említette, hogy ők gonoszak voltak… csak, hogy kleptomániásak.
- Vág az eszed. – vigyorgott rám. – Viszont nem csak én vagyok Godwin leszármazott. Vesta a húgom. Jaredék pedig… - megállt egy percre.
- Halljuk! –mondtam neki, ő pedig látva lelkesedésemet, folytatta.
- Jared és Jonathan szintén testvérek. Az ő szüleik is tagjai voltak a rendnek, viszont nem vagyunk rokonok. Hiszen akkor Vesta és Jonathan nem lehetnének együtt. Szóval felmenőink feltehetően családi barátok voltak, mivel amikor Claude megtalálta a listát, a Culp családnév is szerepelt rajta.
Elméláztam a hallottakon. Tehát Jared és Jonathan Culp. Ahogy így visszagondoltam rájuk, nem olyanoknak tűntek, mint akik elviselnék azt, hogy akárminek a tagjai legyenek. Főleg nem Jared. Ő inkább olyan volt, mint valami… medve, vagy nem tudom. Legalábbis kinézete alapján erre következtettem. Hatalmas teste, válláig érő szőke haja, és vészjóslóan fekete szemei azt sugároztak, hogy „ne gyere a közelembe”. Viszont nem ítélhettem meg őket egy találkozás alapján, mivel ki tudja, mi rejlik mögötte. Lehet, hogy mindegyikük nagyon kedves. Merengésemet William szakította félbe.
- Min gondolkodsz kislány? – nézett rám. Kislány…heh, köszi. Tényleg, azt sem tudom, hány éves.
- Hány éves vagy William? Már ha megszabad kérdeznem. – csak válaszol erre az aprócska kérdésre, ezek után.
- Huszonegy. És te? Tudom, nem illik ilyet kérdezni egy lánytól, de… - olyan édesen nézett rám, hogy nem is gondolkodtam el azon, hogy illik e vagy sem.
- Tizennyolc leszek májusban. – válaszoltam a feltett kérdésére.
- Sejtettem. – motyogta, inkább csak magának.
- Hm? Ennyire látszik rajtam? – mosolyogtam rá.
- Nem… nem azért. Winnie, van itt még valami, amiről beszélnünk kell. Ami téged is érint. Nagyon is. – rácsodálkoztam. Mi lehet az, amihez nekem is közöm van. Csak nem…?
- Oké. Ne kímélj. A sorsunkat nem kerülhetjük el. Pedig néha jó lenne. – ezt már alig hallhatóan mondtam, de én még is biztos voltam benne, hogy értette. Végül is, ez volt az igazság. Ha feltűnés nélkül elmehettem volna mellette, akkor most nem lennék itt vele. Na nem mintha nem tett volna boldoggá a vele való együttlét.
- Arról van szó, hogy a rendnek már csak mi vagyunk a tagjai. Mi négyen. Vagyis… nem biztos, hogy csak négyen. – itt gyorsan rám pillantott, majd amikor észrevette zavaros tekintetemet, így folytatta- Anyukád is közénk tartozott. – eltátottam a számat. Felálltam mellőle és fel-alá kezdtem járkálni.
- Micsoda? Nem, biztosan tévedsz. Összetéveszted valakivel! – ráztam meg a fejemet. Pedig tudtam, hogy igaza volt.
- Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgot! Négy évvel ezelőtt még Angliában éltetetek. Igaz? – némán bólintottam. – Anyukád, Clarie Morrison, a Cambridge egyetemen tanított. Majd miután apukádnak tettek egy állásajánlatot itt, Chicago-ban, ide költöztetek. Anyukád pedig...- elhallgatott, mert meglátta a könnyeket a szememben. Tudtam, hogy nem kínozni akar, még is rossz volt. Két éve, amióta anyu meghalt egy nagy űr tátongott a szívemen. Egy fekete lyuk, ami ha nem vigyázok, beszippant.
- Emlékszel valamire? Hogy mit adott neked anyukád a tizenötödik születésnapodra? – kérdezte miközben felállt és odajött hozzám. Védelmezően átkarolt és a szemembe nézett.
- Egy kulcsot. Azt mondta, hogy még egyszer szükségem lehet rá. – felnéztem rá és a szememből a könnyek patakokban kezdtek ömleni.
Visszagondoltam azokra az időkre, amikor még anyu köztünk volt. Angliában éltünk, szerettem azt a helyet. Igazából, a mai nap Cambridge-t tekintem az otthonomnak. Ha lesz rá lehetőségem, tuti visszamegyek. Már pedig lesz. Miután leérettségiztem. Claire mindig nagyon sokat törődött velem. Már kiskoromban is hosszú hajam volt, és mindig ő fésült meg. Rendszeresen jártunk játszótérre, és volt, hogy az egyetemre is bemehettem vele. Ő gondoskodott rólam és apáról. Ő volt a másik felem.
-Winnie, minden oké? – kérdezte aggódó arccal. A könnyeim már nem hasonlítottak egy vízözönhöz.
- Igen, csak eszembe jutott. És ilyenkor nem igazán tudom megfékezni az érzelmeimet.
- Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. – mondta bűnbánóan. Hogy haragudhattam volna rá? Meg amúgy is, most már végképp kíváncsi voltam, mi ez az egész.
- Nem a te hibád. Csak az emlékek…túl fájdalmasak. De hagyjuk, inkább arról beszéljünk, ami a lényeg. Tehát, mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Azt mondod, hogy az a kulcs, amit Claire adott a tizenötödik szülinapomra, az AZ a kulcs? – kérdeztem tőle, miután átgondoltam a dolgokat.
- Igen. És szükségünk van a segítségedre. És szerintem neked is a miénkre. – nem értettem mire is gondol pontosan.
- Részletesebben, ha kérhetem.
- A Denevy-k is újraszervezték a csoportjukat. És miután anyukád meghalt, értesültek róla, hogy a kulcs átkerült máshoz. És most égen-földön azt kutatják. Mi pedig nem akarjuk, hogy bajod essen, ezért vigyázunk rád. Meg persze, van itt még valami… - csodálkoztam volna, ha csak ennyi az egész.
- Hogy meg van-e még? Mert ha igen, akkor természetesen nem vesszük el tőled, mivel téged illet. És egy fontos kérdés. Van-e kedved megismerkedni velünk? Vagyis a négyes csapattal… - nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel. Csak beképzeltem, vagy tényleg volt itt még valami, amit nem mondott el nekem?
- Természetesen, van kedvem megismerni titeket. – főleg Téged, gondoltam magamban. – De nem értem… miért kell rám vigyáznotok? – ha egyszer nem tudták, hol vagyok akkor mire ez a nagy felhajtás?
- Mert jobb, ha a közelünkben vagy. A közelemben.
- Persze, megértem, fontos a kulcs, nem akarjátok, hogy megint eltűnjön. – néztem rá, kicsit szomorkás szemekkel. Világos volt az egész. Csak azért van velem, hogy a kulcsnak nehogy nyoma vesszen.
- Lehet, hogy a többiek a kulcs miatt, ezt nem tudhatom. Bár kétlem. Viszont…én elsősorban érted aggódom. Ha most azt választod, hogy segítesz nekünk, akkor nagy veszélynek leszel kitéve. Viszont, ha átadod nekünk a kulcsot, akkor elfelejthetsz minket. – elfelejteni? Őt?? Hát mit gondol? Lehet, hogy még csak három nap telt el, de amikor Vele vagyok, úgy érzem mintha megállt volna az idő. Nem tudtam volna elszakadni tőle.
- Segítek nektek. A kulcsot pedig nem adom. Megvédem, ha kell az életem árán is. Ez volt az utolsó dolog, amit anyu adott nekem, nem hagyom, hogy akárki elvegye tőlem. – mondtam neki határozottan. Claire is ezt akarná. Sajnos nem emlékeztem rá, hogy beszélt-e nekem valaha erről a két felekezetről, viszont még is úgy éreztem, hogy mindent tudok róluk.
- Rendben van. Szeretnél még valamit tudni? – érdeklődte. Áh, már csak millió meg millió kérdésem lenne hozzá…
- Ami azt illeti, igen. Például… mi van a kastéllyal? És miért álmodtam rólatok? - nem akartam egyszerre az összes kérdésemet rázúdítani. Bizonyára összeroskadt volna alattuk.
- Nos… az álmod. Az álmaid azért voltak, mert Vestának vannak bizonyos… képességei. – nagyot néztem. Mindig érdekeltek a természetfeletti dolgok, ezért ez most eléggé felcsigázott. Persze, nem olyan értelemben.
- Igen? Milyenek? – kérdeztem, szinte már suttogva. Nevetséges volt.
- Ne haragudj, rosszul fogalmaztam. Mindegyünknek vannak képességeink. Vesta hatni tud más emberek álmaira, tevékenységeire. Viszont ez nálad nem mindig sikerült, ezért volt Jared olyan mérges annál a beszélgetésnél, amit kihallgattál. – csodálkozva néztem rá. Elég hihetetlen volt.
- Nem mondod? Hű… ez klassz. Viszont mit gondolsz, miért nem tudott mindig hatni rám? – kérdeztem érdeklődve.
- Hát, erről igazából csak feltételezéseink vannak. Valószínűleg anyukád valamilyen… burokkal védett meg, az ellenségeink elől. Ezt nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy történt, de remélem, érted mire gondolok.
- Igen értelek. És a többiek? Ők mit tudnak? – kíváncsiskodtam tovább.
- Neked nem furcsa ez az egész? Mármint… ha más embernek elmondanánk, akkor biztos vagyok benne, hogy nem érdekelné ennyire a téma, mint téged. Sőt, nem is hinné el. Nem félsz tőlünk? – tőle? Viccel?
- Azt nem mondom, hogy nem tartom furcsának. Senki nem tartaná normálisnak. Viszont, én nyitott szemmel élek. És nem csak azt hiszem el, ami az orrom előtt van. Mindig érdekeltek a természetfeletti dolgok. – mondtam neki teljesen nyugodt arccal, amitől úgy láttam, egy kicsit meghökkent.
- Rendben. Tehát, ott tartottam, hogy Vesta hatni tud más emberek tevékenységeire, álmaira. Jared… ő egy különleges eset. Ha erősen koncentrál valamire, akkor az sikerül neki. Úgy értem… hm, hogy is magyarázzam el. Emlékszel, amikor arról írtak a hírekben, hogy dörgéseket hallottak és fényeket láttak a tó körül? – kérdezte, én pedig egyre többet akartam tudni róluk.
- Persze, hogy emlékszem. Azt nem nagyon lehetne elfelejteni, amikor Tom annyira beparázott – mondtam fintorral az arcomon. Erre William felnevetett.
- Azok a dörgések tőlünk származtak. Jared eléggé mérges volt egy két dolog miatt és nem nagyon tudta irányítani az érzelmeit. Ezért aztán, mondhatjuk úgy is, hogy erősen koncentrált, aminek az lett az eredménye, hogy villámokat kezdett el kilövellni. A dörgések pedig a veszekedés miatt voltak. Amikor idegesebbek vagyunk a kelleténél, elég érdekes dolgokat tudunk művelni. – egy kicsit mintha óvatosabb lett volna.
- Értem. És te? Jonathan? Ti mikre vagytok képesek? – azért nem ússza meg a faggatásomat.
- Jonathan esete is érdekes. Hatni tud az időjárásra, valamint ha megérint valakit, akkor van, hogy látja a jövőjét, esetleg a múltját is. Ez a képessége csak az utóbbi időben fejlődött ki. – ez tök érdekes, meg jó. De engem ő érdekel!
- William, mondjad már, hogy te mit tudsz! – kissé durcás arcot vágtam.
- Olyan aranyos vagy, amikor mérgelődsz! – vigyorgott. Én egy fintorral elintéztem.
- Jó jó, értem a célzást. Ki tudom törölni mások emlékeit. Valamint… meg tudom állítani az időd. Bár, nem hosszú ideig és nem is mindig. De általában sikerül. – mondta elgondolkozva. Wáo! Bárcsak mindig megállítaná, amikor vele vagyok…
- Hú…ez… jó. – ennyit tudtam csak kinyögni.
- Nem vagy éhes? – kérdezte hirtelen. Gyors témaváltás.
- De ami azt illeti. Eddig észre sem vettem. Hiába, lefoglalt a téma. – mondtam barátságosan.
- Mit szólnál, ha elmennénk enni? – derűs volt az arca.
- Rendben, én benne vagyok! – mosolyogtam vissza. Majd hirtelen eszembe jutott, hogy nem mondott el mindent.
- Viszont mi előtt elmennénk, lenne még pár kérdésem. – néztem rá.
- Kérdezz. – hirtelen megváltozott a hangulata. Talán sejtette, mit akarok kérdezni?
- Mi van a kastéllyal? –persze, még volt pár dolog, ami nem hagyott nyugodni.
- Ehhez is kell előzményeket mondanom. A Godwin-társaság, mindig ott él ahol a csapat többi tagja. Tehát, amikor édesanyádékkal Cambridge-ben éltetek, mi is ott tartózkodtunk. És a kastély mindig megjelenik ott ahol mi is. Valószínűleg a ládával függ össze ez az egész dolog, mivel azt egy kastélyban rejtették el, csak nem tudják, hogy hol. Hiszen, ha tudnánk, akkor már rég megkerestünk volna téged és nem kéne min aggódnunk. Tehát, a kastély… mondhatjuk úgy is, hogy csak a képzelet szüleménye. Csak az látja, akinek valamelyik felmenője, vagy ő maga kapcsolatban állt a Godwinokkal. Hogy miért, arra még mi sem találtunk magyarázatot és feljegyzések sem maradtak róla. – az eget pásztázta.
- Tehát, akkor csak képzeltem az egészet? De akkor eddig miért nem? Nagyon sokat jártam ide ez előtt is. Mióta felfedeztem ezt a csodálatos helyet, azóta a legtöbb időmet itt töltöm. Még sem tapasztaltam semmi… megmagyarázhatatlant. – ez tényleg nagyon furcsa volt. Kíváncsi voltam a válaszára.
- Talán mert egy időre eltűntünk innen. Két évre, és csak nem rég jöttünk vissza. Az előtt, mielőtt álmodtál volna róla. – biztos valami különöset láthatott rajtam, mert mélyen a szemembe nézett. Elég… frusztráló volt.
- Aha. Értem. És a köd? Azt mondtad az első találkozásunkkor, hogy leszállt a köd. Nem tudtam mire vélni. – azt hiszem, egyelőre ez volt az utolsó dolog a több ezer közül, amit tudni akartam.
- A köd a kastély miatt van. És miattunk is, mondhatjuk. Így igyekszünk elrejteni magunkat, nehogy a Denevy-ek ránk akadjanak. Ez egyébként Jonathan műve. Néha elég zavaró tud lenni. – vicces volt az arckifejezése.
- És miért pont köd? – ez tényleg érdekes dolog volt.
- Jó kérdés. Engem erről nagyon meg sem kérdeztek. Megbeszélték maguk között… - fintorodott el.
- Ismerted személyesen anyut? – muszáj volt megkérdeznem tőle.
- Igen. És nagyon szerettem. Hasonlítasz rá. – mondta, miközben az ujjai közé csípett egy hajtincsemet. Igen, ezt már mások is mondták.
Igazából rá hasonlítottam a legjobban. ő is szeretett sétálni. Nem zavarta az egyedüllét, mégsem volt magányos. Könnyen kötött új ismeretségeket, bárhol bárkivel. Talán ebben különböztünk egy kicsit, ugyanis én ebben az osztályban nem voltam hajlandó. Minek is szorosabbra fűzni a szálakat, ez az utolsó év.
Valamint ő is rajongott a zenéért. Eleinte tőle tanultam zongorázni, majd hét éves koromban beíratott egy zeneiskolába. Oda jártam egészen addig, amíg el nem kellett költöznünk, ugye.
- Igen, apuból nem sok van bennem. Talán csak annyi, hogy mindketten koffeinfüggők vagyunk. – nevettem fel.
Mereven nézett a szemeimbe. Ezekben a pillanatokban sok mindent ki tudtam olvasni belőle. Láttam benne a kedvességet, de valahol az idegességet, a féltést is. Tudtam, hogy van még valami, amit nem osztott meg velem, de nem akartam zavarni a kérdéseimmel. És nekem is elég volt mára.
- Anyukád most büszke lenne rád. Hihetetlenül bátor dolog, amit csinálsz. És az is, hogy nem hagyod veszni az emlékét és véghezviszed azt, amit eltervezett. Hogy nem hátrálsz meg a dolog elől. – a tekintetéből büszkeség áradt. Jól esett, amit mondott, de elég mára az érzelgőségből!
- Megyünk enni? – kérdeztem.
- Persze, ha nincs több kérdésed. – ez költői volt, szóval nem válaszoltam rá.
Készségesen fel akart segíteni a motorjára, azonban én visszautasítottam. Megy ez nekem egyedül is! Ő halkan felkuncogott. Hát igen, makacs voltam, mint az öszvér. És határozott is.
Elindulásunk után nem sokkal megérkeztünk egy kis étteremhez. Hangulatos volt, de nem az a puccos fajta. Bementünk az ajtón, leültünk egy kis asztalhoz, és már jött is a pincérnő.
- Jó estét kívánok! Mit hozhatok? – udvarias volt. Úgy látszik, vannak még olyan helyek, ahol kellő kiszolgálást kap az ember.
- Sült csirkét kérnék… párolt zöldséggel. – ez megteszi, gondoltam.
- És önnek mit hozhatok? – fordult oda Williamhez.
- Ugyan ezt kérném. És két kólát. – nézett rám kérdő tekintettel, gondolom, hogy megfelel e, én pedig bólintottam.
Amíg vártunk, nem igazán beszélgettünk, inkább csak a gitárost figyeltük, aki a sarokban egy gyönyörű dallamot játszott. Úgy láttam, Williamet is lenyűgözi.
- Szereted a zenét? – kérdésével kizökkentett a hangok forgatagából.
- Igen, nagyon. Na és te? – biztos voltam benne, hogy igent fog mondani.
- Szintén. És nagyon szeretek zongorázni. – mondta mosolyogva.
- Tényleg? Én is. 7 évig tanultam. – odabiggyesztettem egy mosolyt.
Közben kihozták az ételt. Nagyon finom volt és jól is laktam vele. Miután befejeztük, William fizetett, majd kimentünk és felpattantunk a járművére. Olyan volt, mint egy rakéta, amit most engedtek útjára. Szélsebesen rohantak el mellettünk a fák, bokrok.
A következő percben, már arra eszméltem, hogy a házunk előtt állunk. A kis Fiat ott parkolt a feljárónkon. Ahogy megállt a motor, apu kilesett az ablakon. Na, szép apa-lánya beszélgetésnek nézek elébe, gondoltam.
Leszálltunk és William megállt előttem.
- Látom, apukád aggódik – kuncogott- Biztos kíváncsi, hogy randizgatunk-e. – hát én ezt nem találtam olyan viccesnek.
- Hah, nem valami poénos. Nem tudod, milyen nehéz lesz ez. Egyáltalán mit mondjak? Nem mintha lenne mit… - ezt már csak halkan jegyeztem meg.
- Tehát te ezt nem tartottad randinak. – ez inkább kijelentés volt, mit kérdés.
- Én… nem tudom. Még sosem voltam ilyen helyzetben. – hajtottam le a fejemet.
- Ez esetben… - megfogta az államat, és egy puszit nyomott az arcomra. – Holnap ráérsz? – nem volt szokásom zavarba jönni, viszont most forróság járta át a testemet.
- Igen. Suli után. – mondtam lélegzet visszafojtva.
- Akkor háromkor eljövök érted. Mond mg apukádnak, segítek tanulni is. Gondolom hamarosan érettségi. – ne is emlékeztessen rá.
- Rendben. Akkor holnap. – adtam neki egy puszit. Ej ha, de felbátorodtam.
Ő pár percen belül eltűnt a szemem elől, én pedig lassan lépkedtem az oroszlán barlangja felé.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kismógesz 2009.04.17. 21:24:23
szeszy 2009.04.18. 13:19:47
köszönöm a tagolást, sokkal könyebb és gyorabb volt az olvasás :P
Egy csomó dolgot sejtettem, és szinte mind talált.
Az idő jót tett neked, és ez a rész elég összeszedett volt, bár egy-két rész felületes volt, de hát nem lehet mindent részletezni, (az étteremben a vacsi...) de nem is volt az OLYAN fontos rész, végül is csak az elsőrandi :$.
Most már tetszik Winnie karaktere, egyre jobban megismerjük, és William :$ hát ő nagyon tuti.
Egyre jobban belejössz az írásba :), és változik is az írásmódod... vagy ezt csak én képzeltem bele?
Kíváncsian várjuk a folytatás, de ne kapkodd el! És szépen dolgozd ki a karaktereket, mert szerintem még nagyon sok sok sok sok minden fog történni :P ugye?
pás
Fairy Tale 2009.04.18. 16:40:43
Igen Winnie nekem is bejön, kicsit olyasmi mint én:P William meg hát... ő úgy jó ahogy van :D
Próbálok változtatni az írásomon is, ez tény :)
És igen, még nagyon sok minden fog történni :P
szuszooo 2009.04.18. 19:52:58
sunbeam10 (törölt) 2009.04.18. 23:04:42
szeszy 2009.04.19. 00:00:32
úgyhogy lécci az ilyen megjegyzéseidet tartsd meg magadnak
pus
pás
:DDDD
De részemről nincs harag (nem zavar, ha nem érted mit olvasol) :P
Amúgy meg örülök, hogy az észrevételeim jók voltak.
Fairy Tale 2009.04.19. 13:55:06
Sunbeam, szeszy! Légyszi ne öljétek meg egymást! :P Mindegyikőtök kommentjében van igazság, és köszönöm mindenkinek aki ír kritikákat, hiszen a bemutatkozásban külön feltüntettem, hogy jó lenne. Persze, hogy nem kell más könyvekhez hasonlítani, bár az igaz, hogy most mindenki Twilight lázban ég, és lehet, hogy vannak benne olyan mondatok, gondolatok vagy valami, amik arra engednek következtetni, hogy hasonlít rá. :P De azért remélem nem túl sok...
És tényleg kszi mindenkinek aki ír, ez maradjon is így. És remélem a többi fejezet is tetszeni fog majd!
puszi
sunbeam10 (törölt) 2009.04.19. 17:51:22
szeszy 2009.04.19. 22:14:57
igen mindenben vannak hibák de vannak olyan hibák, amelyeket ki lehet küszöbölni, és engem egyáltalán nem zavar ez, nem veszeekdek, és örülök, hogy leírtad mit gondolsz, és én is ezt teszem.
:D
DE te is beláttad, vannak benne hibák, nos hát a kritikákkal az is a cél hogy ezeket segítsük kiküszöbülni, s persze hogy bíztassuk a folytatásra az írót, mert egy hosszú kimerítő írás után nagyonis jólesik néhány dicsérő szó, s néhány szó a hibásságokról... hogy a következő fejezet már jobb legyen.
pus
pás
Kommentek