13. fejezet: Extázis
2009.06.09. 22:19
A következő műsorszám fejezet megtekintése 16 éven aluliak számára nem ajánlott :D
William csak egy alsónadrágot viselt, és ez már épp elég volt ahhoz, hogy a szívem meglóduljon. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom vagy mondanom, mert úgy láttam, ő sem hajlandó megszólalni. Szemével az arcomat fürkészte, majd megtörte a csendet.
- Idejössz? – kérdezte.
Nem szóltam semmit, a lábaim automatikusan felé indultak. Kezeit kinyújtotta, és amikor odaértem elé, szorosan magához húzott. Az illata észveszejtő volt, szinte szédülni kezdtem tőle. Miután elengedett, a köntösöm felé nyúltam és levettem magamról. William száját egy halk sóhaj hagyta el. Tekintetem a szőnyeget pásztázta, majd lopva az ágyra sandítottam. Az agyam rögtön képeket gördített elém, úgyhogy inkább Williamre néztem. Bár, ez sem segített sokat.
A karjai újra a derekamon pihentek, és olyan erővel szorította őket, mintha attól félne, elrepülök. Aztán szája a nyakamra tévedt, és nagyon lágyan csókolgatni kezdett. Puha ajkai alig érintették bőrömet még is azonnal lángba borultam. Kezeivel a fenekemet simogatta én pedig nem tudtam mást csinálni, csak mélyeket lélegezni. A fejem szédült, a szívem ki akart ugrani a helyéről, és ha ez mind nem lenne még elég, olyan volt, mintha szárnyra kaptam volna. Pedig ha belegondolok, semmi olyat nem csinált, de számomra teljesen újak voltak még ezek a dolgok, és már az apró érintések miatt is úgy éreztem magam, mint egy rakéta, ami kitörni készül. És ezek a piros falak... Elég erotikusak voltak.
A szája lassan eltávolodott tőlem, a kezeit pedig maga mellé helyezte. Kétségbeesetten pillantottam rá, és az ágyhoz sétáltam. Hátamat a kovácsoltvasnak döntöttem.
Ahogy ott állt, rengeteg érzelem futott végig rajtam. Izgatottság, vágyakozás, félelem, szerelem.
- Nem kényelmetlen ez így? – húzta mosolyra a száját, amint leült mellém.
- De, ami azt illeti, egy kicsit. – makogtam.
Képtelenség volt a közelében értelmes mondatot kinyögni. Legalábbis nekem nehezemre esett. Nem csak az, hanem hogy levegyem a szemem tökéletes testéről. A hasán levő kockák hívogatóak voltak.
William megfogott egy párnát és a hátam mögé rakta. Így már tényleg teljesen kényelembe tudtam helyezkedni. Kezeit az állam alá tette és őrjítő lassúsággal közelített az arcomhoz. Közben a másik kezével végigsimított a combomon. Szemeit lecsukta, és amikor végre ajkai elérték céljukat, mohón kaptam utánuk. Átkaroltam a nyakát, ő pedig a hajamba túrt. Amennyire csak tudtam közelebb húztam magamhoz. A forróság átjárta testemet és alig bírtam magammal. Ahogy éreztem, ezzel ő is így volt. Mindketten levegő után kapkodtunk, majd amikor végigsimítottam a mellkasán, megremegett.
William akart engem. A sóhajok, és egyre vadabb csókok is erről árulkodtak. Majd hirtelen felült az ágyon és engem is felhúzott.
- Mi az? – kérdeztem kicsit csalódottan.
- Csak annyi… - felelte, miközben az ölébe húzott – hogy szeretlek. – suttogta a fülembe. – Annyira… gyönyörű vagy… és… kívánatos.
Egy értelmes szó nem jött ki a torkomon, ehelyett végighúztam az ujjaimat a gerincén, és a hátát kezdtem simogatni. Hallottam, hogy egyre többször vesz levegőt. Bizonyára belőle is olyan érzéseket váltottak ki ezek az érintések, mint amiket belőlem. Erről nemsokára meg is győződhettem.
Egyik pillanatban még az ölében öltem, a következőben pedig már hanyatt feküdtem az ágyon, lábaimat a dereka köré kulcsolva.
Egész testével rám nehezedett. Más esetben biztos nehéznek tartottam volna, de ezekben a pillanatokban inkább örültem neki, hogy teljesen hozzám simul. Egyre jobban összepréselődtünk, és éreztem, ahogy ágyéka nekem feszül. A kéj, futótűzként terjedt végig rajtam.
Eleinte csak a felsőmön keresztül érintette meg a melleimet, de amikor megszabadított a felesleges ruhadarabtól, és simogatni kezdett, azt hittem eszemet vesztem. Én kis naiv, azt gondoltam, ennél már nem lehet semmi sem izgatóbb. Viszont amikor a nyelve hegyével egyre lejjebb vándorolt, és a melleimet sem hagyta ki, a gyönyörtől egyre hangosabban törtek elő belőlem a nyögések. Végigjárta testem minden négyzetcentiméterét, közben kezeivel folyamatosan a lábaimat simogatta.
Olyan volt, mintha tűzbe dobtak volna. Minden porcikám lángolt, de legjobban a combom közötti területen éreztem a lüktetést. Kezdett elviselhetetlenné válni a dolog. Mint valami időzített bomba, ami azonnal felrobban.
William is egyre jobban zihált, és gondoltam, hogy ő is ugyan ezt érzi, amit én. De hogyan adjam tudtára? Végül a legegyszerűbb módszert választottam.
- Kívánlak… - szólaltam meg rekedt hangon.
Szenvedélyesen megcsókolt, és én automatikusan felé toltam a csípőmet. Amint merev férfiassága hozzáért a csillapítására váró testrészemhez, megremegtem. A nyelve egyre jobban kutatott az enyém után. Belemarkoltam az ágytámlába, ő pedig kínzó lassúsággal húzta végig ujjait a combomon. Nem tudom mi ütött belém, de az egyik kezemmel a combja közé nyúltam, és végigsimítottam az ágyékán. Merőben új volt ez, de nagyon izgató. William ott lent teljesen merev volt, és ez jó érzéssel töltött el. Tudni, hogy miattam…
Felnyögött és az alsóneműm felé nyúlt.
- Winnie… nem hiszem, hogy rögtön fejest kéne ugranunk a dologba… - lehelte. – Viszont… remélem, valamivel kárpótolni tudlak… - ebben biztos vagyok, gondoltam magamban.
- William… - a hangom könyörgésként hatott, pedig nem annak szántam.
Amikor ujjai elérték céljukat, mindketten egyszerre nyögtünk fel. Most már nem tudtam visszafogni magam, a nyögések és sóhajok egyre intenzívebben törtek elő belőlem. Minden egyes mozdulatnál azt éreztem, hogy bár soha ne hagyná abba. Teljesen feltüzelt.
A még szabad kezével, a melleimet simogatta. A kéj egyre erősebben járta végig a testemet, a csípőm pedig egyre nagyobb köröket írt le a levegőben. A vér lüktetett az ereimben, a szívem vadul dobogott. Hallottam William zihálását is, de olyan volt, mintha valami másik galaxisból jönne. Csak a vágy és a kielégülés számított, minden más gondolatot kizárva elmémből.
Beharaptam az ajkamat, és úgy éreztem, mintha villámcsapás ért volna. Megmarkoltam a takarót. Minden izmom görcsbe rándult, a csípőm megremegett és felfelé lendült. William kezét a combom közé zártam, és hangosan nyögtem egyet. A világ egy pillanatra elsötétült előttem, megremegtem és elernyedten zuhantam vissza az ágyra.
Pár percig azt sem tudtam hol vagyok. A pulzusom az egekben volt, és próbáltam normalizálni a légzésemet, több-kevesebb sikerrel. Olyan volt, mintha a mennyországot jártam volna meg. William ujjai kicsúsztak a combom közül és mellém feküdt.
Azon gondolkoztam, vajon ő mit érzett, miközben mindent megtett azért, hogy nekem örömet szerezzen. Viszont ez így nem fair. Én megkaptam, amire vágytam, ő nem.
- Köszönöm. – mondtam egyenesen a füléhez hajolva. – Ez csodálatos volt. Sőt, még annál is jobb.
Nem szólt semmit, én pedig egyre jobban biztos voltam magamban. Azt akartam, hogy ő is átélje mindazt, amit én. Belenéztem a szemébe, ami szinte szikrázott. Megcsókoltam, és gyengéden megérintettem a hasát. Belemarkolt a hajamba, és egyre vadabbul kezdett csókolni. Biztos voltam benne, hogy ő is ugyan azokat érzi, amiket én, abban a pár pillanatban.
Kezeim egyre lejjebb vándoroltak.
- Winnie… nem hiszem, hogy… - tiltakozni próbált, de elhallgattattam.
- Én igen. – tettem az ujjamat a szájára.
Semmi szégyenérzet nem volt bennem a dologgal kapcsolatban, hiszen ő is megtette értem, akkor én miért ne tehetném? Amikor a nadrágján keresztül megérintettem, ugyan az a borzongás futott végig rajtam, ami pár perccel ezelőtt. Ajkaim William nyakára tévedtek, és hallottam, ahogy hangosan nyög egyet. Életemben nem hallottam még ilyen izgató hangot.
Aztán kezeim becsúsztak a szövet alá. Soha nem volt még ilyenben részem, de az, amit most éreztem, minden képzeltemet felülmúlta. Az ujjaim ösztönösen mozogtak, mintha kitalálták volna, hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy minél nagyobb élvezetben részesítsem.
Közben nyelvem hegyével a nyakát és a vállát ízlelgettem, hogy fokozzam a kéjt. William egyre nagyobbakat sóhajtott, és a szoba megtelt a nyögéseivel. Pár perc múlva a kezeivel megmarkolta az ágytámlát, a csípője fellendült, és a nevemet suttogta. Az arca teljesen átszellemült. A kezemet az a bizonyos folyadék öntötte el.
- Lehet, hogy ezt nem kellett volna… a fiókban találsz zsebkendőt. – mondta William.
- De igen is kellett volna! – feleltem egy kicsit ingerülten.
Felkeltem, és kivettem a fiókból pár darab papír zsebkendőt. Visszafeküdtem az ágyra és felé fordultam. Ő szólalt meg előbb.
- Ez neked nem… megalázó? – micsoda?
- Miért lenne az?
- Én nem tudom csak… hallottam már ilyenről.
- Na, figyelj rám. Ha te megtetted értem, akkor én miért ne? És abszolút nem megalázó… épp ellenkezőleg. – furcsa volt, hogy én voltam a fiatalabb, még is én domináltam a dologban.
- Akkor jó. És egyébként… jó volt? – a szája mosolyra húzódott, és a szívem megint a normálisnál gyorsabban kezdett verni.
- Hogy jó e? Ezt… nem lehet szavakba önteni, amit éreztem. Bár… ez szerintem egyértelmű. Te is hallhattad. – ezt az utolsó szót elég halkan ejtettem ki. – És… neked?
- Egyetértek, ezt nem lehet szavakba önteni. – merengett.
Körülbelül fél óráig csak feküdtünk egymás mellett. A hajamat cirógatta. Nagyon kimerültem, mondjuk ez nem meglepő… Már majdnem elaludtam, aztán gondoltam, nem ártana előbb zuhanyozni egyet. Ezek után…
- Van kedved zuhanyozni? – pattantam fel hirtelen.
- Mármint együtt?
- Akár… - vigyorogtam. – Egyedül nehezen tudom megmosni a hátamat.
- Ez esetben… - kelt fel ő is az ágyról.
Magamra kapkodtam a ruháimat, nem mintha sok értelme lett volna. A fürdő felé vettük az irányt. William adott egy törölközőt és megengedte a vizet. Segített levetkőzni, és beálltam a zuhany alá. Ő is csatlakozott, és rajtam olyan erős érzelmek csaptak át ismét, hogy azt hittem elájulok. Ahogy a vízcseppek végigcsorogtak a bőrömön, közben pedig William simogatását éreztem az egész testemen… Hogy lehet elviselni ennyi őrjítő dolgot egy este alatt?
Megfordultam és belenéztem a szemébe. Kár volt, mert olyan érzésem támadt, mintha minden oxigént elvontak volna a tüdőmből.
- Szeretlek.
- Te vagy a mindenem.
Annyiszor hangzott el már ez a szó a mai napon, hogy kezdtem magam egy nyálas szappanoperában érezni. De ha egyszer ez volt az igazság? Akkor nem tagadhattam le.
Miután végeztünk a fürdéssel visszatértünk a szobájába és bebújtunk az ágyba.
- Reggel ugye nem sietsz haza? – kérdezte mosolyogva.
- Dehogyis! Ráérek. – kacsintottam rá.
- Rendben. Azért próbálj meg aludni.
- Minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében, de nem biztos, hogy menni fog. Főleg így, hogy ilyen közel vagy hozzám…
- Szeretnél egyedül aludni?
- Jaj, nem! Csak vicceltem. – kezdtem pánikba esni, hogy komolyan veszi és magamra hagy.
- Tudom, ne aggódj, nem szabadulsz tőlem. – nevetett.
- Nagyon ajánlom.
Közelebb férkőztem hozzá, és karjaival átölelt. Hamarosan nagyon mély álomba zuhantam.
*
Amikor másnap felébredtem, abszolút kipihentnek éreztem magam. Azt olvastam valahol, hogy az emberek kielégülten jobban alszanak. Hát, van benne valami. William még mindig mellettem feküdt, és engem figyelt.
- Jó reggelt szépségem! Hogy aludtál? – valami cinkos kis mosolyt véltem felfedezni a szája sarkában.
- Hát elég jól. – néztem rá kihívóan. – Na és te?
- Én is. A tegnap este megtette a hatását.
- Ebben egyetértek.
- Nem vagy éhes? Azt hiszem anyuék már hazaértek.
- Este nem voltak itthon, ugye?- belegondoltam, mi van, ha mindent hallottak?
- Ne aggódj, nem. Hajnal tájt jöttek haza.
- Akkor jó. – sóhajtottam.
- Megbántad?
- Nem. Egyáltalán nem. És te… szóval… milyen volt? A tapasztalatlanságom miatt. – mondtam zavartan.
- Hát, mondjuk úgy, hogy jobb nem is lehetett volna. Ez… mennyei és… elsöprő. – felelte a fülemhez hajolva.
- Oh. – sóhajtottam. – Mi a terv mára? – tereltem el gyorsan a témát. Jobb, ha nem melegedünk bele a dologba. Majd este…
- Még nem tudom, majd kitalálok valamit. Megyünk enni?
- Rendben, menjünk. Ó, de a francba…
- Mi az?
- Nincs ruhám.
- Akkor várj meg itt, készítek valamit.
Kiment, én pedig a telefonom után nyúltam. Tárcsáztam barátnőm számát. Most már talán ők is felébredtek. Vagy még sem.
- Tessék. – szólt bele álmatagon a telefonba.
- Szia Vesta, ne haragudj, hogy zavarlak! Winnie vagyok.
- Ó, szia hugi! Na hogy telt az éjszaka?
- Hát, azt hiszem ez nem telefon téma.
- Hm, okés, akkor majd személyesen beszélünk. És miért hívtál?
- Hogy vehetek-e ki tőled ruhát, mert nekem nincs itt. Ezt valahogy elfelejtettük.
- Persze, nyugodtan, szolgáld ki magad.
- Köszi. Akkor majd beszélünk. Szia!
- Szia!
A fürdőszobai teendők után visszamentem a szobába, és leültem az ágyra. William egy tálcával érkezett vissza.
- A rántottát szereted, ugye?
- Igen. Felhívtam Vestát, hogy kérjek tőle kölcsön ruhát. Úgyhogy majd nézek valamit.
- Rendben. Hát akkor, jó étvágyat, remélem ehető.
Ehető volt, sőt ami azt illeti, nagyon finom. Miután befejeztük William lement a konyhába, én pedig átmentem Vestához.
Nem válogattam sokat, nem akartam kihasználni barátnőm kedvességét. Kivettem egy fekete nadrágot, ami úgy tűnt, talán nem kicsi és hozzá egy lila pólót. Hát, a póló, hm, egy kicsit kivágott volt, de nem akartam már átöltözni. Kölcsönvettem egy szemceruzát Vesta sminkkészletéből, aztán visszaindultam Williamhez.
- Jól áll ez a felső. – jegyezte meg, amikor becsuktam az ajtót.
- Tetszik, mi? – nevettem el magam.
- Igen… tudod… beindítja az ember fantáziáját. Főleg egy ilyen éjszaka után… - ő is nevetett.
A zongorájához sétált, én pedig lehuppantam a földre.
Egy gyönyörű darabot kezdett játszani. Olyan könnyedén suhantak végig az ujjai a zongorán, hogy öröm volt nézni. A dallam teljesen magával ragadott.
- Ezt ismerem. Chopin, ugye? – kérdeztem. - Nocturne talán… - elmélkedtem. Talán nem hiába jártam zenetörténetre…
- Igen, az. Nagyon szeretem. – felelte és rám pillantott, de a keze még mindig járt. Teljesen magával ragadott. Amikor abbahagyta felhúzott a földről.
- Ez nagyon szép volt. Tehetséges vagy. – néztem rá lenyűgözve.
- Áh, dehogy is. Gyere, játssz nekem valamit.
- Nem kellene. Semmire nem emlékszem már.
- Na, majd meglátjuk! – fintorogtam párat, és leültem a fehér zongora elé.
Nagyon szép hangszer volt. Mindig is szerettem játszani, de sajnos ide nem hozhattuk magunkkal. Kiskoromban sokat álmodoztam arról, hogy híres zongoraművésznő leszek… De hát az álmok, néha veszélyesek.
Olyan volt, mintha a tudatalattim mozgatná a kezeimet. A kedvenc Muszorgszkij darabomat kezdtem játszani, amiről azt hittem, már csak az emlékeimben él, soha nem leszek képes felidézni. Persze, nem gondoltam, hogy az elkövetkezendő húsz évben hangszer elé kerülök.
A dallam a végét járta, majd amikor befejeztem Williamre néztem, aki megbabonázva állt mellettem.
- Még, hogy nem emlékszel semmire, mi? Ez elképesztő volt.
- Nem vagyok én olyan jó…
- De igen, nagyon is az vagy! – hallottam a hangján, hogy nem érdemes vele vitatkozni.
Kopogtattak az ajtón.
- Szabad!
- Jó reggelt Winnie! – köszöntött Arthur és Emily kedvesen.
- Jó reggelt!
- Ki zongorázott az előbb? – kérdezte Emily.
- Winnie volt. És nem akarja elhinni, hogy milyen tehetséges. – vette át a szót William.
- Valóban, nagyon ügyes vagy. Sokáig tanultál? – érdeklődte Arthur.
- Amíg el nem költöztünk… - feleltem.
- És hogy érezted magad tegnap este? – tudakolta Emily.
- Jaj, annyira csodálatos volt minden! Nem győzőm elégszer megköszönni.
- Nincs ezen mit köszönni. Szívesen tettük, és azt akartuk, hogy jól érezd magad. Ráadásul, minden ismerősünknek nagyon szimpatikus voltál, és el voltak ájulva tőled.
- Ezt örömmel hallom. – mosolyogtam.
- Na jól van, Emily, hagyjuk őket. – Arthur kifele kezdte tessékelni a feleségét.
Williammel egyszerre nevettünk fel. Az órára pillantottam, ami már kettőt mutatott. Hát megint ilyen gyorsan eltelt volna az idő?
- Haza kellene mennem. – vetettem fel. – Ott alszol ma?
- Ha Ben nem bánja, akkor igen.
- Áh, biztos nem lenne kifogása a dolog iránt.
William bólintott és összepakolta a cuccait. Addig én is beletettem egy szatyorba a tegnap viselt ruhámat. A cipőt felvettem, mivel másom nem volt kéznél.
- Készen vagy? – szólt oda William.
- Igen, indulhatunk.
Lementünk a lépcsőn. William szülei a nappaliban ültek és, gondolom, sziesztáztak.
- Anya, apa elmegyünk. Elviszem a kocsit.
- Rendben, menjetek. Remélem Winnie hamarosan ismét találkozunk! – mosolyogtak kedvesen.
- Én is remélem! És még egyszer köszönök mindent! – megöleltem őket és Williammel kimentünk a szabadba.
Kinyitotta nekem az ajtót, ő is beszállt, és a motor hangosan felmordult. Tíz perc elteltével a ház előtt parkoltunk, apu kocsija mellett. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha már vagy’ egy hete nem lettem volna itthon.
- Szia apu, megjöttünk! – kiabáltam a bejárati ajtóból.
- Ó, sziasztok! Na milyen volt a buli?
- Jaj, apa, el sem hiszed! Eszméletlen! És nézd, mit kaptam tőlük. – mutattam oda neki a karkötőmet. Igaz, nem tudta mit jelent, de elég volt az is, ha ennyiről tudomást szerez.
- Nagyon szép. William, igazán kedves a családod.
- Ez csak természetes. – nézett apámra azzal a lehengerlő mosolyával. – Mindjárt visszajövök. – mondta, azzal felviharzott a lépcsőn. Gondolom, a mosdóba ment.
Rajtam hirtelen valami megmagyarázhatatlan borzongás futott végig. A megérzéseimmel kapcsolatban szoktam ilyet tapasztalni. De most nem éreztem semmit…
Ahogy ezt jobban átgondoltam, a gyomrom görcsbe rándult. A fejem lüktetett, és a torkom kiszáradt. Muszáj volt innom egy kortyot, mert mintha valami szőrpamacs lett volna a mandulám helyén.
- És milyen volt az estéd Williammel? – követett a konyhába apu.
- Jó. – válaszoltam szűkszavúan.
- Winnie, drágám. Tudom, hogy nehéz erről beszélnünk, de meg kellene próbálnunk. Szóval, hogy ő meg te… már… - rossz volt hallgatni a hebegését, úgyhogy ha minél előbb félbeszakítom, annál jobb.
- Ne aggódj apu, nem tervezem, hogy még idő előtt nagypapa legyél. – veregettem meg a vállát.
Próbáltam könnyednek mutatkozni, de még mindig zúgott a fejem. Tudtam, hogy valami baj lesz.
- Apu, mit csináltál tegnap?
- Pár munkatársammal voltunk vacsorázni. És képzeld, csatlakozott hozzánk még valaki.
- Ó, igazán. És kicsoda? – már előre tudtam, hogy meg fogom bánni ezt a kérdésemet.
- Allen Denevy.
Amint ezt a nevet kimondta, a pohár kiesett a kezemből.
- Allen Denevy a városban van?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SötétEstee 2009.06.14. 21:13:07
Ezt a fejezetet már rég elolvastam, na de szal jó lett!:D És a design is.
Kövi fejezet?
Kommentek